Mi közöm hozzá?

Kicsivel több mint 70 évvel ezelőtt, 1946 januárjában vette kezdetét a magyarországi németek, köznyelvi néven a svábok kitelepítése. A jelenség – amelyre a németek kollektív bűnösségének jegyében került sor – nem volt egyedülálló; a háború után a győztesek egy országban akarták tudni a németséget, így kezdődhetett meg a magyarországiak mellett a csehszlovákiai és lengyelországi németek deportálása.

Nótár Ilona író, újságíró, kommunikációs oktató, mélyszegénységben nőtt fel, de mára már több diplomája is van. Többek között a roma nők helyzetéről, előítéletekről és a többségi társadalom hozzáállásáról beszélgettünk vele.

Ha történelmi hasonlatot keresünk e mostani menekültáradat értelmezésére, megfelelőbbnek tűnik a holokauszt helyett a német kisebbség 1945 utáni kiűzetése Közép-Európa országaiból. Akkor is milliók váltak földönfutókká, akik személyes holmijukat cipelve igyekeztek Németországba. Közülük sokan váltak erőszak áldozatává, de döntő többségük megérkezett a kényszer adta új hazába.

„Cigány vagyok. Sokak szerint bűnöző. Én bízom benned. Ha te is bízol bennem, ölelj meg” felirattal állt ki egy órára bekötött szemmel Bangó Roland, a CFCF videósa a Kálvin térre a nemzetközi roma napon, április 8-án. Több, mint húszan álltak meg, hogy megöleljék a férfit.

A párizsi vérengzés vélhetően tovább szítja majd a feszütséget a muszlimok és a keresztény-zsidó közösségek között. Holott a Charlie Hebdo szerkesztőségénél megölt rendőr muzulmán volt, és most hősként ünneplik Franciaországban azt a muszlim fiatalembert, Lassana Bathilyt, aki az élete kockáztatásával mentett meg zsidó vásárlókat múlt pénteken a párizsi kóser szupermarketbre támadó terroristától, Amedy Coulibalytól. Az alábbi felvételen egy muzulmán és egy zsidó lány slammel együtt, a 19 éves költők ezzel harcolnak az előítéletek ellen.

A magyar társadalom olyan, mint egy borderline-os gyermek családja, ahol még a lánglelkű forradalmárokból is pszichopata diktátorok válnak. De mi a helyzet a bennünk élő Luciferrel? És miért csak a saját csoportunknak lehet mindig igaza? A Kibic és a Bálint Ház közös előadássorozatának legutóbbi vendégei többek között ezekre a kérdésekre keresték a választ.

Több mint 3 évet töltött a hortobágyi internáló táborban Zsákai Piroska. Magyarországon 12 hasonló kényszermunka-tábor működött az 50-es években, ahová a rendszer ellenségeinek tartott embereket telepítették. Édesapját 38 hatvani vasutastársával Recskre vitték követ törni. A vád – támogatták a „klerikális reakciót”, szoros kapcsolatban álltak a hatvani ferencesekkel.

A végletesen kettészakadt, kommunikációképtelen magyar társadalom kialakulásának okairól, a helyzet negatív hatásairól és a lehetséges kiutakról tartotta első közös beszélgetését a Kibic zsidó közösségi portál és a Bálint Ház. Ugyan a téma „gyökere” a két háború közötti népi-urbánus vitájáig is visszanyúlik, leginkább napjaink lehangoló helyzetéről esett szó.

A cigányság nyomorúságos helyzetének megoldásában egyházunknak sajátos felelőssége van, írta Beer Miklós, a Váci Egyházmegye püspöke körlevelében, amelyet szeptemberben az egyházmegye minden közösségi szentmiséjén felolvastak. Alább egy részlet olvasható.

Új sorozatot indítunk el a Kibicen, amelyben rövid történeteket osztunk meg olyan emberekről, akikben egy a közös: az adott kor, az adott társadalom valamilyen oknál fogva mellékterméknek tekintette őket. Hiába szenvedtünk mindannyian súlyos sérelmeket, a fájdalom csak odáig hat, hogy a saját családunk, a saját csoportunk tragédiáit érezzük át, értjük meg. A lövészárkok túloldalán állóké pedig mintha nem is létezne, MI KÖZÖM HOZZÁ, kérdezzük újra és újra. Talán segít, ha feltesszük magunknak a kérdést: vajon az gyógyítja-e a sebeket, ha azt hirdetjük, a mi fájdalmunkhoz semmi sem mérhető, vagy az, ha kölcsönös vigaszt nyújtunk egymásnak?