Km.: Bódi Zsófia, Wittinger Gertrúd (szoprán), Megyesi-Schwartz Lúcia (mezzoszoprán), Horváth István (tenor), Sándor Csaba (bariton), Gáspár István (basszus), Bizják Dóra, Jozsef Acs, Zentai Károly (zongora)
Rossini Korinthosz ostroma – Pamira áriája
Rossini Mózes – jelenet az I. felvonásból, Mózes imája
Schubert Mirjam győzelmi dala
Rossini Kis ünnepi mise
Amikor a Rossini-házaspár 1823-ban Bécsbe érkezett, már a tetőpontján volt a Rossini láz: a bécsi rajongók lelkesedése valósággal divat eufóriává fokozódott. Rossini-kalapokat, Rossini-nyakkendőket hordtak és Rossini-ételeket ettek. Rossini művei akkoriban a szó legszorosabb értelmében elfoglalták Bécs zenés színházait. Beethoven is fogadta Rossiniékat és dicsérte a Sevillai borbélyt. Schubert az olasz mestert „rendkívüli zseninek” tartotta és egy jövőbeni siker reményében ő is elkezdett olasz stílusában komponálni. Rossini 37 éves kora után majdnem teljesen visszavonult a szakácsművészet remekei közé, hogy élvezni tudja az élet terített asztalát: „Enni, szeretni, dalolni, emészteni. Ez annak a vígoperának a négy felvonása, melynek élet a neve, amely gyorsan válik semmivé, mint a pezsgő habja. Aki hagyja, hogy kifusson, ahelyett, hogy élvezné, sült bolond!” – vallotta. A világsztárokkal is dolgozó Ács János karmester 1979-ben debütált Genovában, majd éveken keresztül a “Három Tenor” koncertjeinek volt ünnepelt karmestere. Barátai közé tartozott Pavarotti is.
Pászti bérlet/3.
Rossini: Korinthosz ostroma – Pamira áriája
Gioacchino Rossini Maometto II (II. Mohamed) című operája az 1820-as nápolyi ősbemutatón nem aratott sikert, így a zeneszerző hat évvel később átdolgozta, s Le siège de Corinth (Korinthosz ostroma) címen ez lett Rossini első francia nyelvű operája. Később a francia változathoz is készült olasz szöveg, s az opera ebben a formában 1828-ban hangzott el először, L’assedio di Corinto címmel.
A Maometto II 1470-ben, a török birodalom és a Velencei köztársaság háborúja idején játszódik, fő cselekménye Negroponte török kézre kerülése. A címszereplő a Konstantinápolyt 1453-ban elfoglaló II. Mehmed szultán (akinek seregét néhány évvel később Hunyadi János állította meg Nándorfehérvárnál). Az operai cselekményhez nélkülözhetetlen a szerelmi szál is, mely az álruhás török szultán és a velencei kormányzó leánya között fűződik. A történetet az 1826-os francia verzióban áttették Görögország területére, egyesek szerint azért, hogy az éppen zajló görög függetlenségi háborúval kapcsolatba kerüljön, azonban tény, hogy Konstantinápoly után nem sokkal Korinthosz is török kézre került. Az új műben a török szultán a korinthoszi kormányzó leányába, Pamyrába szerelmes. Az opera nem a szerelmesek diadalával ér véget, a zárójelenetben – hatásos nagyoperai fináléként – a leégő Korinthoszt láthatjuk.
Pamyra szerepét a párizsi ősbemutatón Rossini francia operáinak elsőszámú énekesnője, Laure Cinti-Damoreau énekelte. Híres ima-áriájában („L’heure fatale approche… Juste ciel!”, illetve „L’ora fatal… Giusto ciel”, 3. felvonás 7. jelenet) a görög asszonyokkal együtt készül közelgő halálára.
Rossini: Mózes – jelenet az I. felvonásból, Mózes imája
Gioacchino Rossini 1815 és 1822 között a nápolyi Teatro San Carlo művészeti vezetőjeként tíz operát komponált a színház számára, köztük a Mosé in Egitto (Mózes Egyiptomban) címűt. A mű ősbemutatójára 1818. március 5-én került sor, s hamar népszerű lett, 1822-ben Párizsban is bemutatták, ekkor még olasz nyelven. Rossini később a párizsi Operaház számára jelentősen átdolgozta a művet. Az olasz librettót Luigi Balocchi és Victor-Joseph Étienne de Jouy francia nyelvre alakította, az eredetileg 3 felvonásos opera 4 felvonásossá bővült, s a francia közönség elvárásainak megfelelően balettbetéttel gazdagodott. Az új, Moïse et Pharaon, ou Le passage de la Mer Rouge című változat 1827-ben került bemutatásra Párizsban, a korszak legnagyobb francia operaénekesei – Laure Cinti-Damoreau, Adolphe Nourrit, Nicolas-Prosper Levasseur – közreműködésével.
Az opera szüzséje az egyiptomi tíz csapást és Izrael Egyiptomból való kivonulásának történetét foglalja magába, mindehhez az operai tradícióknak megfelelően szerelmi szál társul: a fáraó fia (az olasz változatban Osiride, a francia verzióban Aménophis) és egy izraeli nő (Elcia/Anaï) között. Az opera leghíresebb részlete, Mózes imája nem szerepelt a legelső változatban, Rossini csak 1819-ben komponálta és illesztette be az műbe, megalkotva ezzel a korszak egyik legnépszerűbb operaáriáját. Az ária dallama több korabeli hangszervirtuózt is megihletett, közülük is kiemelkedik Sigismond Thalberg Mózes-fantáziája és Niccolò Paganini Mózes-variációi, utóbbit napjainkban is gyakran hallani a koncertpódiumon.
Schubert: Mirjam győzelmi dala
Schubert utolsó életévében, 1828-ban két szöveget is megzenésített Franz Grillparzertől: az ismertebb, mezzoszoprán szólóra, férfinégyesre és zongorára komponált Szerenád mellett Mirjam győzelmi dalát. Utóbbi mű ritkán hallható, vélhetően annak sajátos befejezetlensége miatt. Schubert ugyanis szoprán szólóra, vegyeskarra és zongorára komponálta, s bár tervezte, hogy meghangszereli, de korai halála megakadályozta őt ebben. A zenekari kíséretet barátja, Franz Lachner karmester és zeneszerző készítette el az 1830-as években. A mű először 1829. január 30-án, egy Schubert emlékére rendezett hangversenyen szólalt meg, ekkor azonban nem szoprán, hanem tenor énekes énekelte a szólót. A Mirjam győzelmi dalának szólója rendkívül igényes, nagy hangterjedelmű, szinte operai jellegű énekszólam.
Grillparzer szövege a Bibliából, Mózes 2. könyvének 15. fejezetéből meríti témáját: a Vörös-tengeren való átkelés után Izrael népe hálaéneket zeng Mirjam prófétanő, Áron főpap nővére vezetésével. Schubert megzenésítése követi a bibliai leírást, ahol Mirjam egyfajta előénekesként jelenik meg, s az ő dalára felel rá a nép. A mintegy 18 perces mű hat részből áll. Először az Istent dicsőítő kórus hangzik fel, majd Isten, mint a népet vezető pásztor jelenik meg, a pasztorális hangvételt a 6/8-os metrum is érzékelteti. A horizont elsötétül, vihar közeleg, de az egyiptomi sereget elnyelik a hullámok. A szólista és a kórus ezután a halott fáraót szólítja meg, végül pedig visszatér a művet indító zenei anyag.
Rossini: Kis ünnepi mise
Gioacchino Rossini nevéről ma mindenkinek a Sevillai borbély jut eszébe. Pedig a 19. század első negyedének legünnepeltebb operaszerzője írtmásműfajú darabokat is, és legjelentősebb művei között két egyházi kompozíciót is találunk: a Stabat matert és a Petite messe solennelle-t (Kis ünnepi misét). Ez utóbbi a zeneszerző pályájának utolsó alkotókorszakában, 1863–64-ben keletkezett, akkor, amikor a testi és lelki betegség évtizedei után, Párizsban „újjászületve” egészségi állapota drámaian javult, híres humorérzéke is visszatért, és újra komponálni kezdett. A mise ajánlása LouisePillet-Will grófnénak szól, a műugyanis a zeneszerző párizsi baráti köréhez tartozó Pillet-Will házaspár házikápolnájának felszentelése alkalmával szólalt meg először. Ez magyarázza a szokatlanul kis létszámú előadó-apparátust, amelyaz eredeti verzióban csak egy 12 tagú kórusból, a kórusból kiváló négy szólistából, valamint két zongorából és egy harmóniumból áll. Rossini1866-67-ben készítette el a darab zenekari változatát, melynek bemutatójára 1869-ben, három hónappal a komponista halála után került sor.
A mise címében foglalt „kis” jelző csak az eredeti előadó-apparátusra vonatkozhat, hiszen a 14 tételből álló, több mint 80 perces mű minden, csak nem kicsi. Rossini a mise állandó részein túl,Preludioreligioso címmel megkomponálta a felajánlási zenét, egy tisztán hangszeres tételt is (ezt a zenekari változatban is az orgonista játssza szólóban), skésőbb még azO salutarishostiahimnuszt is beillesztette a Sanctus–Benedictus és az Agnus Deiközé. A zenekar-kíséretes tételek mellett a Kyrieközéprésze, a„Christeeleison”, illetve a szokatlanul rövid Sanctus–Benedictus tétel a cappella, kíséret nélkülhangzik fel. A mise zenéjében többféle stílus él együtt:a gyakran kimondottan operai hangvételű áriák mellett Palestrina korát idézi a „Christeeleison”kórus (az újabb kutatások szerint Rossini ezt a részt szinte egy az egyben nagyra becsült zeneszerző-barátja,Louis Niedermeyer egyik miséjéből vette át), sa barokkos polifónia, a „stileantico” ragyogó példája a Gloriailletve a Credotömb végén felhangzó két kórusfúga. A mise leghosszabb szövegű részét, a Credót (a Hiszekegyet) a komponista feltűnően összefogottankomponálta meg, középpontjában egyetlen különálló tétellel,a merész harmóniaváltásokkal teli „Crucifixus”-szal.Harmóniailag nem kevésbé izgalmas az O salutarishostia himnusz, illetve a megrendítően komoly Agnus Dei, amelyben Rossini számára a „miserere” („irgalmazz”) szó a legfontosabb:a tétel csúcspontján az alt szólista kétségbeesetten, félhangonként felfelé kapaszkodva könyörög Isten irgalmáért.
A zeneszerző a rá jellemző szarkasztikus humorral „öregkorom utolsó halálos bűnének”-nek nevezte miséjét, és a mű eredeti kéziratába nem csak a grófnénak, hanem Istennek szóló ajánlást is írt: „Istenem! Itt van ez a szegény kis mise. Vajon megszentelt zenét vagy elátkozott zenét írtam? Tudod jól, hogy vígoperák komponálására születtem! Egy kevés tudás, egy kis szív, ez minden. Légy áldott, és adj nekem helyet a Paradicsomban. G. Rossini. Passy 1863.”