Nevek a feledés ellen – 85 éve történt a Babij Jar-i mészárlás

Nem történészként írok. Azért írok, mert emlékezni szeretnék. Leírom a gondolataimat és az érzéseimet abban a reményben, hogy eljutok azokhoz, akik készek szembenézni a múlttal. Hogy ami megtörtént, ne váljon távolivá, elvonttá, és ne merüljön feledésbe.

A kiindulópont egy kitűző volt, amelyet a brit fegyveres erők jótékonysági szervezete, az Ancre Somme Association Charity készített, és az általa létrehozott közösségi online áruház, az Empire Poppy Store forgalmaz a Babij Jar-i mészárlás 85. évfordulójára. Egy apró jelvény, amely láthatóvá kívánja tenni az emlékezést. Nálam pontosan ezt érte el.

Nem maradt pusztán egy tárgy. Kérdéssé vált, amely többé nem hagyott nyugodni:

Mit tudok valójában erről a helyről?

Babij Jar.

Egy szakadék Kijev közelében. Egy hely, ahol német elkövetők 1941. szeptember 29-én és 30-án, mindössze két nap alatt mintegy 34 ezer zsidót gyilkoltak meg.

A német Einsatzgruppe-jelentés erre a két napra 33 771 meggyilkolt embert nevez meg. Ez a szám az elkövetők dokumentumaiból származik, és olyan pontosság látszatát kelti, amely a gyilkosság tényleges nagyságrendjét egyénenként nem képes megragadni. Ezért helyesebb mintegy 34 ezer meggyilkolt emberről beszélni.

Ám ez a szám is csupán az 1941. szeptember 29-i és 30-i nagy tömeggyilkosságot foglalja magában. A gyilkolás Babij Jarban a német megszállás teljes időszaka alatt folytatódott. Becslések szerint összesen 40-50 ezer zsidót gyilkoltak meg ott.

Ezeket a számokat ki kell mondani. Megmutatják a bűntett nagyságrendjét. De az emlékezés nem állhat meg náluk.

Mielőtt Babij Jar a halál helyszínévé vált, Kijev pezsgő zsidó élettel rendelkező város volt. Zsidó emberek éltek és dolgoztak ott, családokat alapítottak, gyermekeiket iskolába küldték, üzleteket vezettek, mesterségeket űztek, orvosként, tanárként és mérnökként dolgoztak, részt vettek a kulturális és társadalmi életben. Otthonaik, hivatásuk, emlékeik és terveik voltak.

A zsidó élet azonban már a német megszállás előtt is jelentős állami korlátozásoknak volt kitéve a Szovjetunióban. Sok zsinagógát bezártak. Az 1930-as években egyre inkább háttérbe szorították a zsidó kulturális és oktatási intézményeket; a jiddis nyelvű iskolák hálózata is erősen összezsugorodott.

E korlátozások ellenére Kijev továbbra is a zsidó élet egyik jelentős központja maradt. A zsidók a városi közösség részei voltak – szomszédok, barátok, családtagok, kollégák és iskolatársak. Életük ehhez a városhoz és Ukrajna történetéhez tartozott.

Mielőtt áldozatokká váltak, polgártársak voltak – ennek a városnak a közös életében.

A számok mögött egészen különböző élettörténetű és élethelyzetű emberek álltak. Gyermekek és fiatalok, felnőttek és idősek. Tanultak, dolgoztak, családot alapítottak, szerettek, vitatkoztak, aggódtak, reméltek és terveket szőttek. Mindennapjaikat éppúgy alakították koruk politikai és társadalmi viszonyai, mint személyes tapasztalataik, gondjaik és reményeik.

Babij Jarban nem csupán embereket gyilkoltak meg. Kapcsolatokat szakítottak szét, családokat pusztítottak el, és jövőket vettek el.

Sajnos nem tudok minden áldozatról mesélni. Néhányuk nevét a Jad Vasem adatbázisában olvastam. Kettőjüket szeretném kiemelni – nem azért, mert mindenki helyett beszélhetnének, hanem mert rajtuk keresztül, jelképesen és a legnagyobb tisztelettel szeretnék megemlékezni valamennyi áldozatról.

Pola Perlovitz 1924-ben született Kijevben. Iskolás volt, és mindössze 17 éves.

A lányom, Elena ma 18 éves – szinte pontosan annyi idős, amennyi Pola volt, amikor meggyilkolták. Elena tele van életörömmel és tervekkel a jövőre nézve. Amikor ránézek, még kézzelfoghatóbbá válik számomra, mit jelent a 17-es szám.

Nem tudjuk, miről álmodott Pola, és milyen tervei voltak. Tizenhét évesen az egész életének még előtte kellett volna állnia. Ehelyett Babij Jarban brutálisan meggyilkolták.

Sok évvel később egykori iskolatársa, Maria Kolominszkaja megemlékezett Poláról, és emléklapot nyújtott be róla a Jad Vasemhez. Így fennmaradt Pola neve – és vele együtt egy 17 éves lány emléke, akinek életét Babij Jarban oltották ki.

Nagyon hálás vagyok Maria Kolominszkajának ezért az emlékezésért végzett munkáért. Az olyan embereknek köszönhetően, mint ő, ma megtudhatjuk, milyen nevek állnak a számok mögött – és hogy minden név egy embert, egy életet és egy történetet jelent.

Marija Rubcsinszkaja 1935-ben született, Kijevben élt, és mindössze hatéves volt. Édesanyja, Szofija Rubcshinszkaja, született Lifsitz, 43 éves fogorvos volt. Anyát és lányát 1941. szeptember 29-én Babij Jarban gyilkolták meg.

Hatévesen Marijának játszania, tanulnia és felnőnie kellett volna. Élete éppen csak elkezdődött, amikor minden jövőjét elvették tőle.

Marijának volt egy testvére, Abram, aki túlélte. Később emléklapokat nyújtott be a Jad Vasemhez húgáról, Marijáról és édesanyjáról, Sofijáról. Az ő emlékezésének köszönhetően is fennmaradt a nevük.

Így ma nemcsak azt tudjuk, hogy a meggyilkoltak között volt egy hatéves kislány és az édesanyja. Ismerjük a nevüket: Marija és Szofija Rubcsinszkaja. És tudjuk, hogy volt egy testvér és fiú, aki nem volt hajlandó átengedni őket a feledésnek.

Ezen a ponton szeretnék én magam is egy rövid pillanatra megállni, és imában fejet hajtani Pola, Marija, Szofija és Babij Jar valamennyi áldozata előtt. Talán Ön is megáll egy pillanatra – egy imára, egy csendes gondolatra, vagy egyszerűen azoknak az embereknek az emlékére, akiknek az életét itt oltották ki.

E rövid megállás után ismét magára a bűntettre kell tekintenünk.

Babij Jar nem az erőszak spontán kitörése volt. A gyilkosságot előkészítették, megszervezték és elrendelték. 1941. szeptember végén német szervek döntöttek Kijev zsidó lakosságának meggyilkolásáról. Szeptember 27-én és 28-án hirdetményeket helyeztek ki Kijevben. A zsidó lakosoknak másnap reggel meg kellett jelenniük, és magukkal kellett vinniük irataikat és személyes holmijukat.

A német elkövetők azt a híresztelést terjesztették, hogy a zsidó lakosságot áttelepítik. Dina Levina, aki akkor még kislány volt, később felidézte, hogy szomszédai megkérték: kérdezzen meg egy német őrt arról, hová viszik őket, mivel valamennyire tudott németül. Az őr azt mondta neki, hogy elszállítják őket, és ne féljenek. Néhányan hittek az áttelepítésben, vagy legalább reménykedtek benne. Mások rosszat sejtettek. Ám parancs és halálos fenyegetés alatt álltak. Aki nem jelent meg, azt agyonlövéssel fenyegették. Sokan gyermekeikkel, idős vagy beteg hozzátartozóikkal érkeztek – olyan családtagokkal, akiket nem tudtak magukra hagyni.

A szakadékhoz vezető úton német erők, valamint részben helyi segéderők őrizték és hajtották előre az embereket. Egy bizonyos ponttól kezdve már nem volt visszaút.

Raisza Daskevics, aki 1916-ban született és Babij Jar egyik túlélője volt, később felidézte, hogyan alakítottak a németek folyosót, amelyen keresztül az embereket hajtották. Ő maga a karjában vitte a kisfiát. Az embereket ostorral verték, és aki megpróbált kitérni, azt kutyákkal kényszerítették vissza. Raisza saját testével próbálta védeni gyermekét, hogy az ütések őt érjék, ne a fiát.

Az embereket továbbhajtották. Személyes tárgyaikat és irataikat le kellett tenniük. Ezután vetkőztetés, újabb ütések és félelem következett – végül pedig a kivégzések.

Raisza túlélte. Amikor éjszaka magához tért a holttestek alatt, a fia még mellette volt. Már halott volt. Emlékei szerint nem golyó ölte meg, hanem megfulladt a rájuk nehezedő testek súlya alatt.

David Aizenberg is túlélte Babij Jart. Amikor a szakadék szélén meglátta maga előtt a borzalmat, elvesztette az eszméletét, és lezuhant, még mielőtt rálőttek volna. A holttestek alatt tért magához. A németek agyonlőtték azokat a sebesülteket, akik még életjelet adtak. Amikor egy német a lábára lépett, David az ujjába harapott, nehogy hangot adjon ki. Végül neki is sikerült élve elhagynia Babij Jart.

Babij Jar borzalmát ki kell mondani, bármilyen nehéz is elviselni. A kivégzések konkrét menete részleteiben eltért egymástól. A cél azonban ugyanaz volt: zsidó emberek módszeres meggyilkolása.

Emlékezetünknek többet kell megőriznie egy számnál: a meggyilkoltak nevét, arcát és méltóságát –

és egyértelműen meg kell neveznie a felelősséget.

Babij Jar német bűntett volt. Központi szerepet az Einsatzgruppe C kötelékébe tartozó, Paul Blobel vezette Sonderkommando 4a játszotta, további német rendőri és megszálló alakulatok támogatásával. Helyi segédrendőrök és más helyi segítők is közreműködtek; voltak feljelentők és olyanok is, akik hasznot húztak az üldözésből és a kifosztásból. Ez is az igazsághoz tartozik.

A lényegen ez mit sem változtat: a cél Kijev zsidó lakóinak megsemmisítése volt. Meggyilkolásukról német parancsnokság alatt döntöttek, és a tömeggyilkosság megszervezése és végrehajtása is német irányítás alatt állt. A Babij Jar-i gyilkosság a keleten folytatott német megsemmisítő háború része volt, és a nemzetiszocializmus antiszemita megsemmisítési szándékának kifejeződése.

A gyilkolás 1941. szeptember 30-án nem ért véget. Azokat a zsidókat, akik elkerülték az első tömeggyilkosságot, majd később felfedezték őket, szintén Babij Jarba vitték és meggyilkolták. A német elkövetők 1943-ig továbbra is gyilkosságok helyszíneként használták a szakadékot. A további áldozatok között voltak többek között egy pszichiátriai intézet betegei, romák, szovjet hadifoglyok, valamint nem zsidó civilek.

Auschwitz szinte minden más helynél erősebben meghatározza a soáról alkotott emlékezetünket. A soá azonban nemcsak táborok kapui mögött történt. A szabad ég alatt is – szakadékokban és erdőkben, gödrök szélén, mezőkön, és gyakran közvetlenül azoknak a helyeknek a közelében, ahol az emberek korábban éltek.

Babij Jar nem a zsidók tömeges kivégzéseinek kezdete volt a soá során. A gyilkolás már korábban megkezdődött. Itt azonban néhány nap alatt egy korai és rettenetes tetőpontot ért el.

A mai Ukrajna területén legalább másfél millió zsidót gyilkoltak meg. Sokukat nem távoli táborokba deportálták, hanem saját városaik és falvaik közelében lőtték agyon. Sírjaik ott voltak, ahol később újra kinőtt a fű, utak vezettek, és az emberek folytatták mindennapi életüket.

De az elkövetők még a halottaknak sem hagytak sem nyugalmat, sem méltóságot.

1943-ban a szireci tábor foglyait arra kényszerítették, hogy ismét felnyissák Babij Jar tömegsírjait. A meggyilkoltak holttesteit kiásták és elégették, csontjaikat összezúzták, hamvaikat és maradványaikat szétszórták.

Ez az úgynevezett 1005-ös akció része volt. A nemzetiszocialisták el akarták tüntetni tömegbűncselekményeik nyomait, és meg akartak semmisíteni minden bizonyítékot. Ami még megmaradt a meggyilkoltakból, azt lehetőleg teljesen el akarták pusztítani.

Ne maradjanak látható sírok. Ne maradjanak bizonyítékok. Lehetőleg semmi, ami a meggyilkoltakra emlékeztetne.

Azokat a foglyokat is meg akarták ölni, akiket erre a munkára kényszerítettek. Többségüket valóban meggyilkolták. Néhányuknak azonban sikerült megszökniük. Túlélték, és később beszámoltak arról, amit az elkövetők Babij Jarban megpróbáltak eltitkolni.

Az emberek azonban emlékeztek Babij Jar tömeggyilkosságára.

Olyan túlélők, mint Dina Levina, Raisza Daskevics és David Aizenberg, később beszámoltak arról, amit Babij Jarban átéltek. Tanúságtételeik nemcsak a bűntett ismeretét őrizték meg, hanem azok hangját is, akik megmenekültek. Hozzátartozók és barátok neveket és emlékeket őriztek meg. Olyan emberek, mint Maria Kolominszkaja és Abram Rubcsinszkij, emléklapokat töltöttek ki. Történészek életutakat és a bűncselekmények menetét rekonstruálták.

Így neveket, történeteket és életük nyomait lehetett megőrizni – és velük együtt annak emlékét, hogy minden név mögött egy ember és egy élet állt. Ezzel megmarad a remény, hogy soha nem felejtik el őket.

A háború után Babij Jar történetének új, nehéz fejezete kezdődött: az, ahogyan ezzel a hellyel bántak, és ahogyan a meggyilkoltakra emlékeztek.

A hivatalos szovjet emlékezetpolitikában a meggyilkoltakat elsősorban szovjet állampolgárokként és a fasizmus áldozataiként nevezték meg. Az 1941. szeptember 29-i és 30-i nagy mészárlás zsidó áldozatai és meggyilkolásuk antiszemita jellege nem álltak az állami megemlékezés középpontjában. Az 1976-ban felállított szovjet emlékmű sem nevezte meg kifejezetten zsidóként az áldozatokat.

Ez nem jelenti azt, hogy zsidó identitásuk ismeretlen lett volna, vagy hogy az emberek ne emlékeztek volna rájuk. A glasznoszty és a peresztrojka idején Babij Jar nyilvános emlékezete is változni kezdett. A zsidó áldozatokat és a bűntett antiszemita jellegét egyre világosabban lehetett megnevezni. Ez a változás a Szovjetunió felbomlásával tovább folytatódott.

1991. szeptember 29-én, a tömeggyilkosság kezdetének 50. évfordulóján Babij Jarban felavatták a menóra-emlékművet a meggyilkolt zsidók tiszteletére.

Maga Babij Jar is jelentősen megváltozott a háború utáni évtizedekben. A szakadék egyes részeit feltöltötték, utakat építettek, területeket parkokká alakítottak. Sok minden, ami 1941-ben meghatározta ezt a helyet, ma már közvetlenül nem felismerhető.

A hely megváltozása azonban nem vezethet ahhoz, hogy a bűntettet és a meggyilkoltakat elfelejtsék.

Babij Jar a kelet-európai soá egyik központi helyszíne és a zsidók tömeges kivégzéseinek egyik legjelentősebb színtere. Itt német elkövetők több tízezer kijevi zsidót gyilkoltak meg. Ez a bűntett a német történelem része – és az arra való emlékezés a mi kötelességünk és feladatunk.

Babij Jarnak kötelezően helyet kell kapnia az oktatásban, és a soával való foglalkozás állandó részévé kell válnia.

A gyermekeknek és fiataloknak meg kell tudniuk, mi történt ott. A zsidó élet története azonban nem kezdődhet csak a megsemmisítésével. Az oktatásnak azt is meg kell mutatnia, hogyan éltek a zsidó emberek az üldöztetés előtt, milyen helyet foglaltak el városaikban és közösségeikben, a kultúrában és embertársaik életében, és mi veszett el meggyilkolásukkal.

Ehhez a tudáshoz hozzátartoznak azok a tömeges kivégzések is, amelyek során zsidó embereket szakítottak ki mindennapi életükből, és gyakran mindössze néhány kilométerre otthonaiktól gyilkolták meg őket – erdőkben, mezőkön, gödröknél és szakadékokban.

Aki meg akarja érteni a soát, annak a megsemmisítésnek ezt a formáját is ismernie kell – Babij Jart és azt a sok más helyet, ahol zsidó embereket közvetlenül saját hazájukban gyilkoltak meg.

És ott van a jelen.

Ukrajnában számos ismert és mindmáig ismeretlen zsidó tömegsír található – olyan helyek, ahol a soá áldozatait lelőtték és elföldelték, névvel ellátott sírkő és méltó temetés nélkül.

Ma Ukrajnában ismét embereket gyilkolnak és kínoznak. Holttesteket találtak tömegsírokban és jelöletlen sírokban. Oroszország megtámadta Ukrajnát, és olyan háborút folytat, amely megszámlálhatatlan áldozatot követel. Bucsa és Izjum olyan bűncselekmények jelképei, amelyek mélyen beleégtek ennek az országnak és lakosságának történetébe és lelkébe.

Az emlékezés helyszínei is veszélyben vannak. Emlékhelyek, zsidó temetők, valamint a soá látható és rejtett nyomai megsérülhetnek vagy megsemmisülhetnek.

A mai háború Babij Jart magát is érintette. 2022. március 1-jén orosz rakétatámadás érte a kijevi televíziótornyot, amely közvetlenül az emlékhely mellett áll. Legalább öt ember életét vesztette. Az UNESCO néhány nappal később kifejezetten kijelentette, hogy a támadás a Babij Jar-i holokauszt-emlékhelyet is érintette. A Babij Jar Holokauszt Emlékközpont közlése szerint emellett megsérült egy épület is, amelyben a jövőben holokauszt-múzeumot terveztek létrehozni.

A soá német, antiszemita megsemmisítő bűntett volt. Oroszország Ukrajna elleni agressziós háborúja korunk súlyos bűncselekménye, amelyben embereket gyilkolnak, kínoznak és hurcolnak el, családokat szakítanak szét, városokat rombolnak le. Mindkettőt saját történelmi dimenziójában kell világosan megnevezni.

Az emlékezés azonban nem érhet véget a múltnál. Emlékezni azt is jelenti, hogy felelősséget vállalunk a jelenért és a jövőért. Arra kötelez bennünket, hogy az igazságtalanságot félreérthetetlenül nevén nevezzük, és ne hallgassunk, amikor embereket megfosztanak jogaiktól, üldöznek, kínoznak vagy meggyilkolnak – különösen ott, ahol a régi sírok még mindig nem tüntetnek fel minden nevet.

Aki megemlékezik Babij Jar meggyilkolt áldozatairól, ma sem hallgathat. Fel kell emelnünk a hangunkat – hangosan és félreérthetetlenül.

Babij Jar arra int bennünket, hogy ne engedjük a meggyilkoltakat feledésbe merülni. Minden szám mögött egy ember állt. Minden név mögött egy önálló élet.

Csak 1941. szeptember 29-én és 30-án mintegy 34 ezer zsidót gyilkoltak meg Babij Jarban. A gyilkolás a német megszállás idején tovább folytatódott. Összesen becslések szerint 40-50 ezer zsidót gyilkoltak meg ott.

Pola Perlovitz és Marija Rubcsinszkaja. Két név Babij Jarból. Két ember, akinek életét túl korán és brutálisan oltották ki.

Őket és mindazokat, akik velük együtt áldozatul estek, nem szabad elfelejteni. Nevük megőrzése, életük felidézése és történetük továbbadása a mi felelősségünk.

És ez a felelősség nem ér véget a múltban. Ma és a jövőben is érvényes, valahányszor igazságtalanság történik.

Ezzel tartozunk Babij Jar áldozatainak – a ma és a holnap embereinek, és mindazoknak a tisztességes embereknek, akik nem hallgatnak, amikor igazságtalanság történik.

Megemlékezés

Kérem, egy csendes imában emlékezzen meg Babij Jar valamennyi áldozatáról.

Mély tisztelettel a meggyilkoltak, családjaik és a zsidó emlékezés hagyománya előtt.