Aztán mindenki abbahagyta a nevetést

Mathieu Kassovitz a Budapesti Klasszikus Film Maraton keretében tartott mesterkurzust, amelyen többek között filmkészítésről, mesterséges intelligenciáról, A gyűlölet születéséről és a benne lévő zsidó történetről beszélt, valamint arról, mi marad a moziból.

Mathieu Kassovitz számára a film soha nem pusztán szórakozás volt. Horrorfilmekből, baráti beszélgetésekből, kevés pénzből készített rövidfilmekből és az utcán látott történetekből tanult. A gyűlölet egyik legismertebb jelenetének alapjául például egy zsidó barátjától hallott történet szolgált. A rendező budapesti közönségtalálkozóján pénteken az Uránia Nemzeti Filmszínházban (Mesterházy Lili filmkritikus moderálásával) erről éppúgy beszélt, mint arról, hogyan lett a műfaji filmek szerelmeséből a francia mozi egyik legismertebb rendezője, miért gondolja úgy, hogy a korlátok gyakran jobb filmeket szülnek, és hogy mit kezdhet a mozi a mesterséges intelligenciával.

Horrorfilmek, barátok és a filmiskola nélküli filmiskola

Kassovitz nem járt filmiskolába. Saját bevallása szerint erre nem is volt szüksége.

„Az én életem volt a filmiskola”

– mondta.

Fiatalon rengeteg filmet nézett, különösen a horror- és műfaji filmek vonzották. Nem egyszerűen történetekként tekintett rájuk: azt figyelte, hogyan működik a feszültség, mitől fél a néző, mit kell megmutatni, és mit jobb inkább elrejteni.

A cápa különösen fontos lecke volt számára. Édesapja megmutatta neki Spielberg filmjét, majd arra kérte, nézze meg újra, és figyelje meg, milyen keveset látunk valójában a cápából. Kassovitz szerint éppen ez a rendező egyik legfontosabb feladata: tudni, hogy mikor kell megmutatni valamit, és mikor erősebb, ha a néző csak elképzeli.

Hasonló élményeket jelentett számára A texasi láncfűrészes mészárlás (1974, The Texas Chain Saw Massacre) is. A horrorfilmekben azt tanulta meg, hogy a kevés pénz, a technikai korlátok és a kényszerhelyzetek nem feltétlenül hátrányok. Éppen ellenkezőleg: arra kényszerítik a rendezőt, hogy kreatívabb legyen.

A korlátokból születő film

Kassovitz szerint a filmkészítés nem pusztán arról szól, hogy a rendező megkap mindent, amit elképzel. Saját első rövidfilmjét is nagyon kevés pénzből készítette. Olyan kamerával dolgozott, amely csak rövid felvételeket tett lehetővé. Nem volt lehetősége hosszú, végtelen számú beállításokra.

De éppen ebből tanult.

A rendező szerint a film történetének egyik nagy paradoxona, hogy a technológia fejlődésével egyre több minden vált lehetségessé, miközben a korlátok eltűnésével bizonyos kreatív megoldások is eltűnhetnek. Ezért beszélt elismerően Steven Spielberg munkamódszeréről is: szerinte a nagy rendező egyik képessége éppen az, hogy a rendelkezésére álló eszközökből tud a legtöbbet kihozni.

A meszticlány és a személyes történetek

Első játékfilmje, A meszticlány (1993, Métisse) személyes tapasztalatból született. Kassovitz saját kapcsolatából indult ki, és a filmben rasszizmusról, sztereotípiákról, férfiakról, identitásról és egymás megértésének nehézségéről beszélt. A film fontos szereplője volt többek között Hubert Koundé és Vincent Cassel, valamint Tadek is, aki később a A gyűlöletben (1995, La Haine) is feltűnik. Kassovitz szerint ekkor kezdett igazán kialakulni az a filmes világ, amelyből később A gyűlölet megszületett. És itt jelenik meg az a történet is, amelynek különös, zsidó szála végül bekerült a filmbe.

Egy zsidó barát története

A közönség egyik tagja arról kérdezte Kassovitzot, honnan származik A gyűlölet egyik emlékezetes története, a Grünwaldski-történet. A rendező elmondta: nem ő találta ki. A meszticlány forgatásának befejezése után egy bulit rendeztek. Kassovitz barátja, Tadek egy zsidó barátjával érkezett. Beszélgettek, ittak, viccelődtek, és a két férfi zsidó vicceket mesélt egymásnak.

Aztán az egyik történet különösen megragadta Kassovitz figyelmét.

„Elmesélte nekünk azt a viccet” – idézte fel. „Amikor befejezte, elkezdtünk nevetni. Aztán azt mondta: »És mi történt?« Elmesélte, mi történt utána, és mindenki abbahagyta a nevetést.”

Kassovitz számára éppen ez a pillanat volt fontos. Nem maga a vicc, hanem az, ahogy a humor egyetlen pillanat alatt valami egészen mássá változik. A nevetés eltűnik, és marad egy történet az erőszakról, a kiszolgáltatottságról és arról, hogy mit jelentett egy olyan világban élni, ahol az ember élete valóban bármikor veszélybe kerülhetett.

„Az én időmben a gettó egészen mást jelentett”

Amikor Kassovitz A gyűlölet forgatókönyvét írta, eszébe jutott ez a történet. A film három fiatal főszereplője folyamatosan arról beszél, milyen nehéz az életük a párizsi külvárosban. Kassovitz azonban egy másik perspektívát akart megmutatni. Egy idősebb ember szemszögét, aki egészen mást ért a gettó és az üldöztetés alatt.

A filmben elhangzó történet éppen ezért működik generációk közötti tükrözésként: a fiatalok saját kiszolgáltatottságukat élik meg, miközben egy korábbi generáció tapasztalataiban a „gettó” szó sokkal súlyosabb történelmi jelentést hordoz.

Kassovitz számára a zsidó baráttól hallott történet ezért nem egyszerű poénként vált fontossá. A humor mögött ott volt a történelem. És a történet végén ott maradt a kérdés: miért történnek meg ezek a dolgok?

„Az emberek még mindig nem értik igazán” – mondta a jelenetről. „De szerintem ez valahogy beléd kerül, és egész életedben felteszed magadnak a kérdést, hogy miért.” Majd hozzátette: „Amikor nagyon öreg leszel, megérted. De ehhez nagyon bölcsnek kell lenned.”

A gyűlölet: 25 évesen egy generációról

Kassovitz mindössze 25 éves volt, amikor A gyűlöletet forgatta. A film 1995-ben jelent meg, és rövid idő alatt nemzetközi sikert aratott. A rendező azonban azt mondta: a film körüli felhajtás egy idő után inkább zavarta. Úgy érezte, hogy a média róla kérdez, miközben sokkal érdekesebbek lennének azok az emberek, akiknek az életéből a film született. A gyűlölet nem egyszerűen egy külvárosi történet volt számára. Arról szólt, hogyan élnek egymás mellett különböző társadalmi és kulturális világok, hogyan öröklődnek a traumák, és hogyan válik az erőszak egyre természetesebb részévé a mindennapoknak.

A zsidó történet ebben a kontextusban különösen érdekes: egy másik történelmi tapasztalat kerül be egy francia külvárosi történetbe, és a film azt kérdezi, vajon hogyan viszonyulunk mások szenvedéséhez.

„Minden filmem ugyanarról szól”

Kassovitz szerint valamennyi filmje mögött ugyanaz a téma húzódik: az empátia. Az, hogy képesek vagyunk-e a másik ember helyébe képzelni magunkat. A meszticlány, A gyűlölet és későbbi munkái különböző világokban játszódnak, de a rendező szerint ugyanazt a problémát járják körül: hogyan élhetnek együtt emberek, akik egészen különböző tapasztalatokkal rendelkeznek.

Kassovitz következő filmje, a Gyilkos(ok) [1997, Assassin(s)] még közvetlenebbül foglalkozott a média és az erőszak kapcsolatával. A rendező azt mondta, hogy valódi erőszakot akart mutatni, nem pedig a moziban megszokott, „szórakoztató” erőszakot. Egy jelenetben egy fiatal meggyilkol egy alvó nőt, majd egyszerűen leül televíziót nézni. Kassovitz szerint ez a kép ma még aktuálisabbnak tűnik, amikor az emberek folyamatosan váltogatják a képernyőkön megjelenő tartalmakat. A gyilkosság, a hírek, a szórakozás és a reklám ugyanazon a képernyőn jelenik meg. A néző pedig tovább görget.

Nem szereti, ha a rendezőből sztár lesz

Kassovitz a saját rendezői szerepéről is beszélt. Szerinte háromféle rendezői hozzáállás létezik: van, aki saját maga írja és rendezi a filmjeit; van, aki elsősorban technikai rendezőként dolgozik; és van, aki főként a színészekkel foglalkozik, miközben a kamera technikai oldalát másokra bízza.

Ő maga az első típushoz áll közel. Elmondása szerint a filmjeiben minden beállítást ő maga választ ki, és a vágást is saját kezében tartja. Ugyanakkor nem tartja magát klasszikus értelemben vett filmsztár-rendezőnek. Kifejezetten zavarja, amikor a rendezőből médiaszemélyiség vagy influencer válik. Szerinte a rendezőnek nem feltétlenül kell mindenhol jelen lennie.

A színészekről: „Ne a stábnak játssz!”

Kassovitz maga is sokszor szerepelt filmekben, de azt mondta, nem szeret színészkedni. Rendezőként viszont nagyon erősen érdekli, hogyan működik a színész és a kamera kapcsolata. Felidézte Jean-Louis Trintignant tanácsát is: „Ne a stábnak játssz!”

Kassovitz szerint egy jó színésznek képesnek kell lennie teljesen átadni magát a jelenetnek, és nem szabad attól félnie, hogyan néz ki kívülről. Robert De Nirót különösen nagyra tartja, és úgy véli, a nagy színészekben mindig van valami felismerhető saját személyiség.

A rendező a filmzenéről is meglehetősen kritikusan beszélt. Szereti John Williams, Nino Rota, Carter Burwell és Hans Zimmer zenéjét, de szerinte a zene könnyen manipulálhatja a néző érzelmeit. A gyűlöletben és A meszticlányban ezért sincs hagyományos filmzene. Kassovitz számára sokszor fontosabb a hang. Egy ajtó csapódása, egy lépés, egy utcai zaj vagy egy hirtelen csend sokkal közvetlenebb módon képes megteremteni egy jelenet feszültségét.

AI: a film új korszaka?

A beszélgetés egyik legaktuálisabb része természetesen a mesterséges intelligenciáról szólt. Kassovitz szerint a filmkészítés technológiája ma már szinte korlátlan lehetőségeket kínál. Éppen ezért szerinte érdekes módon az AI egyik legnagyobb előnye éppen az lehet, hogy újra bizonytalanságot hoz a filmkészítésbe. Elmondta, hogy kipróbált egy AI-programot, amely össze volt kapcsolva a DaVinci Resolve szerkesztővel. A rendszer fájlokat keresett meg, időrendbe szervezte őket, és készített egy körülbelül ötperces videót.

„Rossz volt” – mondta Kassovitz –, de működött. És számára éppen ez volt az érdekes. Az AI nem mindig pontosan azt csinálja, amit kérünk tőle. Ez pedig bizonyos értelemben hasonlíthat a hagyományos forgatáshoz: ugyanazt a jelenetet többször kell rögzíteni, mert minden egyes felvétel egy kicsit más.

Film a nyulakról és farkasokról

Kassovitz jelenleg egy animációs filmen dolgozik, amelynek címe A Szörnyeteg meghal (The Big War.) A történet a La Bête est morte! című francia képregényből indul ki, amely a második világháborút állatok történetén keresztül meséli el: nyulak és farkasok jelenítik meg a háború különböző szereplőit. Kassovitz szerint a mű személyes jelentőséggel is bír számára: a képregény szerzője, Calvo nagyapja, Kassowitz Félix, „Kasso” mentora volt.

A film jogait már körülbelül húsz éve megszerezte, most pedig végre úgy látja, hogy az AI-technológia új lehetőséget teremthet az elkészítésére. George Lucas példáját hozta fel. Szerinte a Star Wars készítőjének annak idején nemcsak filmet kellett forgatnia, hanem azokat az eszközöket és technológiákat is létre kellett hoznia, amelyekkel a film elkészíthető volt.

„Lehet, hogy ez már nem is mozi”

Kassovitz szerint az AI alapjaiban változtathatja meg a filmkészítést: a nagy stúdiók technológiai fölénye hosszú távon kevésbé lesz meghatározó. Ha valaki otthon, viszonylag kis eszközparkkal képes komplett jeleneteket létrehozni, az újra megváltoztathatja azt, hogy ki készíthet filmet. Közben azonban felmerül egy fontos kérdés: amit az AI segítségével létrehozunk, az még ugyanazt jelenti-e, mint amit ma mozinak nevezünk?

Kassovitz nem tudja a választ. Azt viszont elképzelhetőnek tartja, hogy a jövőben éppen az ember által, hagyományos módon készített filmek válnak különlegessé – ahogy ma különleges élmény lehet bakelitről zenét hallgatni.

„A történet fontosabb, mint az eszköz”

A technológiai változások ellenére Kassovitz szerint egy dolog nem változik: a történet. Lehet bármilyen kamera, bármilyen digitális effekt vagy mesterséges intelligencia a rendező kezében, ha nincs mögötte gondolat, karakter és történet, akkor az egész csak technológiai demonstráció. Talán ezért is illik össze annyira a beszélgetés elején elmesélt történet a rendező egész filmes gondolkodásával.

• Egy zsidó barát egy buliban elmondott egy viccet.
• Mindenki nevetett.
• Aztán elmondta a végét.
• És senki nem nevetett tovább.

Kassovitz évekkel később ebből a néhány perces történetből egy jelenetet épített be A gyűlöletbe. A viccből emlékezet lett, az emlékezetből történet, a történetből pedig film. És végül talán pontosan ez az, amit Kassovitz a mozival kapcsolatban a legfontosabbnak tart: nem az, hogy milyen eszközzel készül egy film, hanem hogy marad-e benne valami, amit a néző nem tud azonnal elfelejteni.

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne élvezzük”

A beszélgetés végén Kassovitz még egy rövid, de annál szenvedélyesebb gondolatot osztott meg a jövőről. A technológiai változás szerinte nemcsak a filmkészítést fogja átalakítani, hanem az élet szinte minden területét. „A robotoktól az autókon át a telefonokig minden meg fog változni.” Majd sajátos humorával hozzátette: „Tíz év múlva lehet, hogy már itt sem leszünk. Úgyhogy élvezzük ki.” A beszélgetés egyik utolsó gondolata azonban ennél optimistább volt: Kassovitz szerint az új technológiák veszélyeket is hoznak, de éppen ezek kényszeríthetik rá az alkotókat, hogy újra megtalálják azt, ami valóban emberi és személyes a művészetben.

„A gépek egyre többet tudnak majd. Nekünk pedig olyan dolgokat kell találnunk, amelyeket csak mi tudunk megcsinálni.”