Anyámat a hátamon vittem át az Ipoly folyón – beszélgetés David Gurral, a magyarországi cionista ellenállás százéves legendájával

„18 éves voltam, és magamra vállaltam az ellenállási mozgalom munkaközösségét, amely a megfelelő iratok előállításával foglalkozott” – mondta a százéves David Gur a Merkaz és az Új Kelet online beszélgetésén. A magyarországi cionista ellenállás egyik utolsó élő tanúja több mint másfél órán keresztül, hihetetlenül színes beszámolóban idézte fel gyerekkorát, a földalatti mozgalom működését, a nyilas fogságból való megmenekülését és azt az utat, amely végül Izraelbe vezetett.

„Egy kis poros faluban születtem”

– mondta Okányról, ahol gyerekkorát töltötte. Bár a zsidótörvények időszakában nőtt fel, személyes tapasztalatai sokszor ellentmondtak annak a képnek, amelyet később a korszakról kialakított.

Felidézte, hogy gimnazistaként ő volt az egyetlen zsidó fiú az osztályban, mégsem érte személyes bántódás. Amikor helyi fiatalok cserkészcsapatot akartak alapítani, őt is meghívták. A jelentkezési lapon természetesen feltüntette, hogy izraelita vallású. Néhány nappal később megérkezett a válasz, zsidó nem lehet tagja a cserkészcsapatnak.

„Szegény barátaim tanácstalanul járkáltak körülöttem hetekig, nem tudták, hogy mondják meg. Végül én próbáltam vigasztalni őket” – emlékezett vissza.

Egy másik történetében arról beszélt, hogy a két zsidótörvény hatálya alatt a gimnázium mégis őt küldte a helyi március 15-i ünnepségre, hogy elszavalja a Nemzeti dalt.

„Még máig sem tudom, hogyan lehetett ezt megcsinálni”.

Tizenhét éves korában Budapestre költözött, kőművesinas lett, és olyan közösséget keresett, amelynek tagjai hozzá hasonlóan a zsidó nemzeti otthon építéséről álmodoztak. „Kerestem olyan fiatalokat, akik Palesztinába akartak menni” – mondta.

Egy könyvesboltban találkozott először a Hasomer Hacair mozgalom fiataljaival. „Mutatott nekem az eladó négy fiatal srácot. Azt mondta, menj hozzájuk. Bemutatkoztam, ők a Somer mozgalomból voltak, hát így kerültem be.”

A cionista ifjúsági mozgalmakat ekkor már hivatalosan betiltották, de a fiatalok továbbra is találkoztak lakásokban, kirándulásokon, titkos összejöveteleken, azonban 1944 márciusában minden megváltozott.

David Gur visszatérően hangsúlyozta, hogy szerinte a magyarországi történések megértéséhez nem elegendő a német megszállás kifejezés használata. „A magyar kormány kollaborált, együttműködött a németekkel, és elfogadta a németek utasításait” – fogalmazott.

A cionista ifjúsági mozgalmak vezetői ekkorra már tudtak arról, mi történt Európa más országaiban és megértették, hogy a deportálások célja nem áttelepítés, hanem a zsidóság megsemmisítése

„Magyarország maradt az utolsó rezervoárja az európai zsidóságnak. Mindent meg kellett tenni, hogy minél több zsidó megmaradjon.”

A magyarországi cionista ifjúsági mozgalmak egyedülálló döntést hoztak Európában, félretéve ideológiai és szervezeti különbségeiket, közös ellenállási hálózatot hoztak létre. Egyetlen céljuk volt, minél több zsidó életének megmentése.

A fiatal Davidot az ellenállás egyik legfontosabb részlegéhez osztották be. „Azt mondták nekem, te csatlakozol ahhoz a csoporthoz, amelyik életmentő iratokat készít.”

A következő hónapokban hamis személyi igazolványok, születési bizonyítványok és egyéb dokumentumok ezrei készültek a földalatti nyomdákban. Különösen fontos szerepet játszottak az úgynevezett Schutzpassok, a svájci védlevelek. A cionista ellenállás ugyanabban a nyomdában és ugyanolyan formában készített nagy mennyiségű másolatokat, mint amilyeneket a svájci követség adott ki, becslések szerint százezer ilyen dokumentum került forgalomba, és ezek közül legalább ötvenezer ember életét menthette meg.

A beszélgetés egyik legerősebb gondolata az volt, amikor arról beszélt, hogy ezeknek az iratoknak nemcsak jogi jelentőségük volt. „Az irat a mi időnkben muníció volt.” Majd egy partizánfegyverhez hasonlította a hamis papírokat.

„A kérdés nem az volt, hogy két hónapig vizsgálják-e az iratot egy hivatalban. Az volt a kérdés, hogy amikor a csendőr felszáll a vonatra, te remegő kézzel adod át, vagy magabiztosan. Az irat főleg lelki erősítő szerepet töltött be.”

A cionista ellenállás nemcsak dokumentumokat gyártott. Önkéntesek utaztak szerte az országban, hogy figyelmeztessék a vidéki zsidó közösségeket a közelgő deportálásokra. Sok helyen azonban sajnos nem hittek nekik. „Azt mondták, ne terjesszetek rémhíreket. Mi évszázadok óta élünk együtt a szomszédainkkal.”

Ennek ellenére a mozgalom folytatta a munkát, és sok fiatalt sikerült Románián keresztül kijuttatni Magyarországról. Emellett 55 gyermekotthont működtettek, ahol mintegy hatezer gyermek és nevelő élte túl a nyilas uralmat.

1944 decemberében a nyilasok rajtaütöttek a nyomdán, David Gurt és társait elfogták, megkínozták, majd a Margit körúti katonai fogházba vitték.

A szabadulásuk története szinte filmszerű.

A mozgalom egy magyar tiszt segítségével próbálta kiszabadítani őket. A foglyok különböző álneveket használtak, ezért senki sem tudta biztosan, hogy a felolvasott névsor valóban értük érkezett-e. A fordulatot egy furcsa név hozta.

„Farkas Rapos Tibor Gross” – olvasta fel a tiszt.

„Ilyen ember azonban nem létezett” – emlékezett vissza nevetve David Gur. A Rapos név azonban ismerős volt számára, tudta, hogy ezt csak egyetlen ember ismerhette, mozgalmi társa, Mose Alpan. „Akkor megértettem, hogy ez csakis az ő küldöttje lehet.”

Tizenheten léptek ki a sorból, a börtön kapuja előtt egy svájci diplomáciai rendszámú autó várta őket. „A sofőrt ismertem. Akkor már tudtam, hogy minden rendben lesz.”

Gur a háború után sem hagyta abba a mentőmunkát, a Hagana tagjaként részt vett azoknak a hálózatoknak a szervezésében, amelyek zsidó túlélőket segítettek eljutni a megszülető Izrael államba.

Amikor 1949 elején a kommunista hatalom megkezdte a cionista szervezetek felszámolását, a mozgalom vezetői úgy döntöttek, hogy illegalitásba vonulnak, és megszervezik tagjaik kivándorlását. David Gurt bízták meg a művelet koordinálásával. „Én koordináltam az összes mozgalom megszervezett, tiltott határátlépését.” Miután meggyőződött róla, hogy a fiatalok többsége már biztonságban átjutott Csehszlovákiába, ő maga is útnak indult.

A beszélgetés legmeghatóbb pillanata akkor következett, amikor erről az útról mesélt.

„Éjszaka, nem hivatalosan átléptem az Ipoly folyót.” Nem egyedül. Vele tartott felesége és édesanyja is.

„Anyámat a hátamon vittem át az Ipoly folyón.”

Innen Pozsonyba, majd Bécsbe jutottak, végül 1949 augusztusában megérkeztek Izraelbe.

A százéves David Gur ma már élő történelem. Beszélgetőtársai a végén emlékeztettek rá, a történészek becslése szerint a magyarországi cionista ellenállás akciói 50–60 ezer ember életét menthették meg.

A számok önmagukért beszélnek. Mégis, a beszélgetés végén nem a statisztikák maradnak meg az emberben, hanem egy elképesztően friss, idős férfi alakja, egy legenda, aki nyolcvan év távlatából is pontosan emlékszik minden részletre, köztük arra az éjszakára, amikor az Ipoly vizében gázolva a hátán vitte édesanyját egy új élet felé.