A roma holokauszt emlékezete nem különálló történet, hanem a közös felelősségünk része

A roma holokauszt áldozatainak avattak emlékművet Óbudán, az egykori téglagyár területén, a romák 1944-es deportálásának egyik helyszínén.

Nem lehet ember és ember között akkora különbség, hogy elveszítsük méltóságunkat, rátámadjunk a másikra és zárójelbe tegyük emberségét – jelentette ki Kiss László, Óbuda-Békásmegyer polgármestere a roma holokauszt áldozatai előtt tisztelgő emlékmű avatásán szombaton a III. kerületi Csíkszereda parkban.

Fotó: Óbuda – Békásmegyer Polgármesteri Hivatala / Facebook

Úgy fogalmazott, senki nem hihet abban, hogy joga van más ember élete felett dönteni, és semmilyen morál, érdek vagy üres, sablonos jelszó mögé nem bújhat el. Pedig nagyon sokan mentegetik magukat, a történelem viharaira vagy élethelyzetekre, kényszerekre hivatkozva – tette hozzá. „De erre nem mondhatunk igent, mert nincs olyan kényszer, ami engedheti egy ember életének elvételét” – hangsúlyozta Kiss László.

Nem tudjuk a számokat, nem tudjuk, hogy hány ember esett áldozatul a terrornak. Ennek roppant egyszerű az oka: annyira olcsó volt egy ember élete, hogy nem kellett elszámolni vele – mondta a polgármester.

Kiss László – utalva az emlékmű egyik legfontosabb elemére, egy nagy méretű tükörszerű acéllemezre – kijelentette: mindenkinek itt a helye a tükör előtt. Akkor is itt a helye, ha nem tetszik, amit látunk, akkor is, ha el kell számolni azzal a 36 évvel, hogy miért nem épült meg ez az emlékmű korábban, és akkor is, ha azzal kell elszámolni, hogy 1945 óta miért nincsenek ilyen emlékművek – tette hozzá. „Akkor is itt a helyünk, ha nehéz. Ha emlékezni kell. Ha hibáink vannak, ha bocsánatot kell kérni, sőt annál inkább itt a helye mindenkinek” – fogalmazott.

Szabó Zsolt Iván, Óbuda-Békásmegyer Cigány Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke felidézte, hogy 1944-ben az emlékműnek is helyet adó téglagyár területére terelték össze a Budapest környéki romákat. Hangsúlyozta: akkor tudnak erős, önmagukban bízni tudó cigány közösségek működni Óbudán, Budapesten, az egész országban, ha „tisztában vagyunk múltunkkal, és ha önmagunk, valamint a többség számára feldolgozzuk az örökségünket”.

Abban bízom, hogy az emlékmű segít minket ebben a folyamatban, és hozzá is járul ahhoz, hogy a többségi társadalom is eljusson a felismerésig – fogalmazott, hozzátéve, hogy nem a felejtés, hanem az emlékezés vezethet el egymás megismeréséhez, megértéséhez, az egymással vállalt szolidaritáshoz.

Gulyás Klára kulturális antropológus, kisebbségpolitikai elemző – akinek szavait Horváth Kristóf előadóművész tolmácsolta – azt emelte ki, hogy az emlékművek kijelölnek egy teret az emlékezés számára. Az Oláh Norbert képzőművész tervei alapján készült emlékmű több elemből álló, szimbolikusan felépített térkompozíció. Olyan alkotás, amely egyszerre beszél kollektív emlékezetről, történelmi tapasztalatról és a jelenkori felelősségről – fogalmazott.

A kompozíciót bemutatva elmondta, az emlékmű alapját egy kőburkolatú platform képezi, amelyre rákerültek a meghatározó elemek: a dominószerűen egymásra dőlő betontömbök. Az emlékmű első eleme egy függőleges kőtábla, amelyben tükröződő acéllemez van. A kompozíció hátsó részét egy téglafal képezi, amely történeti utalást hordoz az óbudai téglagyárra, a roma deportálások egyik helyszínére.

Gulyás Klára beszédet mond a roma holokauszt emlékére állított emlékmű avatásán az óbudai Csíkszereda parkban (Fotó: MTI / Lakatos Péter)

Gulyás Klára az avatóünnepségen elhangzott beszéde alább olvasható:

Kedves Megemlékezők!

Egy emlékmű avatása mindig több annál, mint hogy egy műalkotás elkészül, és helyet kap a városban. Egy emlékmű kijelöl egy teret az emlékezés számára. Azt mondja: van egy múlt, amelyet nem merülhet feledésbe. Van egy fájdalom, amelyet nem lehet elhallgatni. Van egy trauma, amelynek láthatóvá kell válnia.

Oláh Norbert által készített emlékmű egy több elemből álló, szimbolikusan felépített térkompozíció. Olyan alkotás, amely egyszerre beszél kollektív emlékezetről, történelmi tapasztalatról és jelenkori felelősségről.

Az emlékmű alapját egy kőburkolatú platform képezi. Ez a felület egységbe fogja a különálló elemeket, és kijelöli az emlékezés fizikai és szellemi terét. Nemcsak alapzatként működik, hanem olyan térként is, amelyre belépünk, amelyben jelen vagyunk, amelyhez viszonyulnunk kell.

A kompozíció meghatározó elemei a dominószerűen egymásra dőlő betontömbök. Ezek a transzgenerációs traumák vizuális metaforái. Az egymásnak feszülő, instabil egyensúlyban álló elemek azt mutatják meg, hogyan öröklődhet tovább a történelmi trauma generációról generációra. De ez a forma nemcsak a továbböröklődésről beszél. Azt is megmutatja, hogy ez a folyamat megszakítható. Hogy a jelenben élőknek felelősségük van abban, hogy a kollektív lelki terheket ne adják tovább.

Az emlékmű első eleme egy függőleges kőtábla, amelybe tükröződő acéllemez épül. Ez a reflektív felület az önmagunkkal való szembenézés motívumát hozza be az emlékműbe. Aki elé áll, nem tud kívül maradni. Egyszerre tekint szembe a múlttal, és egyszerre érzékeli annak jelenlétét a saját pozícióján keresztül. A tükör beemeli a jelen pillanatát is: a néző mozgását, jelenlétét, tekintetét. Így az emlékmű nem statikus objektumként működik, hanem olyan struktúraként, amely folyamatosan kommunikál a jelennel.

Ez különösen erős a nyilvános megemlékezések pillanataiban. Amikor valaki koszorút helyez el, a saját tükörképével is szembesül. Ez a gesztus így nemcsak az emlékezésről, hanem a személyes és az intézményi felelősségről is szól.

A kompozíció hátsó részében téglafal jelenik meg. Ez konkrét történeti utalást hordoz: az óbudai téglagyárra, a roma deportálások egyik helyszínére. Óbudán a tégla ezért nem semleges anyag. Egyszerre idézi fel a kiszolgáltatottság, az összegyűjtés és az elhurcolás történetét, és egyszerre hordozza az építés lehetőségét is. Itt most abból az anyagból, amely a trauma történetéhez is kapcsolódik, emlékezeti fal épül.

Ez az emlékmű tehát önmagában is a múlt feldolgozásának, a jelen reflexiójának és a jövő irányába mutató felelősségnek a térbeli megfogalmazása.

És éppen ezért különösen fontos, hogy mindez nem zárt intézményi térben, nem egy kutatásban jelenik meg, hanem itt, a nyilvános térben. A városban. Egy olyan helyen, ahol nap meg lehet állni, vissza lehet térni hozzá.

A roma holokauszt emlékezete hosszú időn keresztül a társadalmi és intézményes emlékezet peremén maradt. Ezért minden olyan emlékezeti hely, amely a nyilvános térben állít emléket a Porajmos áldozatainak, különös jelentőséggel bír. Nemcsak felidéz valamit a múltból, hanem helyet követel annak a közös emlékezetben.

A nyilvános térben álló emlékmű mindig állítás is. Azt mondja: a roma holokauszt nem a roma/cigány közösségek kizárólagos története, hanem a közös történelmünk része. Olyan trauma, amelynek emlékezetét közösen kell hordoznunk.

A Holokauszt Központ Az emlékezet útján – A roma holokauszt narratívái és lenyomatai című kiállításának kurátoraként, az egyik legfontosabb állításunk az volt, hogy az emlékezés nem lezárt történet. Nem valami, amit egyszer elhelyezünk egy múzeumi térben, és onnantól változatlanul őrzünk. Az emlékezetet újra és újra létre kell hozni. Láthatóvá kell tenni. Közösségivé kell formálni. Nem elég őrizni, tovább is kell adni.

Ez a kurátori gondolat kapcsolta össze a kiállítást Oláh Norbert alkotásával. A kiállítás záró szekciójában, A beépülés rítusa című installációban 371 valódi, gravírozott tégla jelent meg Oláh Norbert munkájaként. A szám konkrét és megrendítő: Auschwitz-Birkenau cigány lágerében 371 gyermek született.

A téglákba vésett szavak az általam készített interjúk részleteiből emelkedtek ki. Túlélők, leszármazottak, közösségi szereplők, az emlékezet hordozói és alakítói szólaltak meg ezekben az interjúkban. Ezek a szavak tehát nem kívülről kijelölt fogalmak. Nem mi mondtuk meg, minek kell emlékezetté válnia. Ezek a szavak az érintettek saját mondataiból, saját tapasztalataiból, saját emlékezetéből érkeztek.

Ezért ezek a téglák nem egyszerű építőanyagok.

Egy-egy szó hordozói. 
Egy-egy történet hordozói.
 Egy-egy hiány hordozói.
 És mostantól ennek az emlékműnek a hordozói is.

A náci lágerekben fogva tartott emberek sokszor csak ennyit tudtak tenni: nevet, évszámot, egy rövid jelet hagytak a falon. Oláh Norbert alkotói szándékában a téglákba vésett szavak ehhez a mély emberi szükséglethez is kapcsolódnak: nyomot hagyni. Megnevezni. Láthatóvá tenni. Kimondani azt, amit sokáig nem hallottak, nem akartak meghallani.

Május 10-én ezek a téglák elindultak a Holokauszt Emlékközpont kiállítóteréből. A résztvevők kézbe vették őket, a beléjük vésett szavakat átírták a kiállítás falán megrajzolt téglákra, majd továbbhozták őket ide, az emlékmű helyszínére. Ez a folyamat egyszerre volt fizikai cselekvés és rituális aktus. A résztvevők nem pusztán szemlélői voltak az emlékmű létrejöttének, hanem aktív alakítói is.

Így a kiállítás emlékezeti munkája ma egy állandó emlékmű részévé válik. Ami a múzeumi térben installációként volt jelen, az most a nyilvános térben, egy generációkon átívelő emlékezeti helyben él tovább. A fizikai anyagba, a téglákba, beépül a részvétel emlékezete is.

Számomra ennek az emlékműnek ez az egyik legfontosabb jelentése. Hogy nemcsak egy tárgy áll előttünk, hanem egy folyamat válik láthatóvá. Benne van Oláh Norbert művészi koncepciója. Benne van a mi közös alkotói munkánk. Benne vannak az érintettek szavai. És benne van azoknak a jelenléte is, akik kézbe vették a téglákat, és részt vállaltak abban, hogy az emlékezet kilépjen a kiállítótérből, és helyet kapjon itt, a közös térben.

Ma tehát nemcsak egy emlékművet avatunk fel. Egy emlékezeti folyamat érkezik el egy fontos állomásához.

Bízom benne, hogy ez a hely nemcsak megállásra hív majd, hanem gondolkodásra is. Arra, hogy felismerjük: a roma holokauszt emlékezete nem különálló történet, hanem a közös felelősségünk része.

Köszönöm Oláh Norbertnek, hogy ezt a felelősséget ilyen erős, érzékeny és összetett formába tudta önteni. Köszönöm mindazoknak, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ez az emlékmű létrejöjjön. És köszönöm mindenkinek, aki ma itt van, mert jelenlétükkel is azt erősítik meg: az emlékezetnek helye van.

Itt, a nyilvános térben.
 A közös emlékezetben. 
És a jövő generációi számára.

Köszönöm.