Marty Mauser féktelen, eszeveszett, groteszk ámokfutása

A Timothée Chalamet főszereplésével készült Marty Supreme furcsa, különös, provokatív, néha egészen brutális alkotás, de akinek sikerül ráérezni a sajátságosan abszurd humorra, sokat fog nevetni, még ha sokszor kínjában is. A filmet, amelynek Röhrig Géza az egyetlen magyar szereplője, premier előtt láttuk a Mazsihisz Goldmark Club első estjén.

A Mazsihisz Goldmark Club első estjén Josh Safdie amerikai rendező, kilenc kategóriában Oscar-díjra jelölt Marty Supreme című filmjét mutatták be – a friss Golden Globe-díjas Timothée Chalamet főszereplésével – az országos premier előtt, ingyenes, zárt körű vetítésen.

Dr. Grósz Andor Mazsihisz-elnök bevezetője után Kárpáti György, a forgalmazó Vertigo Média tulajdonosa beszélgetett röviden a Kletzki Bélát alakító Röhrig Gézával, a film egyetlen magyar szereplőjével. Röhrig elmondta, hogy a fiktív figura valós történelmi alapja Barna Viktor, huszonkétszeres asztalitenisz-világbajnok, aki 1938-ban a zsidótörvények miatt nem indulhatott magyar színekben, hontalanként mégis világbajnok lett. (Barnán kívül a film készítői a lengyel zsidó Alojzy Ehrlichről is mintázták Kletzki figuráját – a szerk.)

Safdie zaklatott tempójú, új filmje a II. világháború után, 1952-ben, nagyrészt New Yorkban játszódik. Az első jelenet titkos légyottot mutat, egy cipőbolt hátsó helyiségében találkozik a huszonhárom éves Marty Mauser (Timothée Chalamet) fiatal, férjes asszony szeretőjével, Rachellel (Odessa A’zion), aki később csatlakozik az antihős főszereplő rémálomszerűen botrányos, végtelen ámokfutásához.

Marty – akit Marty Reisman amerikai asztalitenisz-bajnok ihletett – vékonydongájú, szemüveges fiú, akiről az első percekben könnyedén elhisszük, hogy tökéletesen pedáns cipőbolti eladóként fogja tengetni élete hátralévő éveit. Ez a tévképzet azonban hamar szertefoszlik, miután kirabolja a főnökét, hogy eszelős és szenvedélyes játékba kezdjen a pingpongversenyek világának meghódításáért, ahol az egyetlen elfogadható eredmény a győzelem.

Chalamet gátlástalan, hazug, nárcisztikus pszichopata figurája semmi, de semmi jóra nem képes, menekül a felelősség elől és képtelen szeretni. Valahogy mégis kedveljük a vásznon megjelenő mindenekfelett álló akarást, elszántságot, ami megszállottan kergeti a kitűzött cél elérését bármi áron, és itt a bármi szó szerint értendő.

A történet egyetlen szimpatikus szereplője a Béla Kletzkit játszó Röhrig Géza karaktere, aki azonosulási pontot ad, és némi fellélegzést a teljes őrületből és elborzasztó romlottságból.

Marty is kizárólag a vele közös jelenetekben válik emberivé, így komolyan szívderítő a két asztaliteniszező önfeledt, ugyanakkor professzionális mókázása egy meccsen, amiről Röhrig Géza elmondta, hogy a bravúrosan gyors, magával ragadó mozdulatokat valóban velük vették fel.

A film legkatartikusabb pillanata is Röhrighez fűződik. Egy sokkolóan felkavaró flashbackben térünk vissza Auschwitzba, és hiába jut eszünkbe egy pillanatra magától értetődően Saul, ez a jelenet mégis valami mélyen megrendítőt és egészen újat tud mondani a régiről, amiről azt gondoljuk, már mindent hallottunk. Olyan megértést kínál a haláltáborról, ami igazából egy egész filmet kívánna, és amitől az ember alig kap levegőt.

Josh Safdie azonban óriási iramot diktál. Ezután éles váltással rögtön visszakanyarodunk Marty végletesen önös, világokat átszelő, mániákusan túlpörgött rohanásához, amely során rövid, viharos viszonyba keveredik Kay Stone, híres színésznővel (Gwyneth Paltrow), ámbár kettejük vonzalma kevéssé tűnik hitelesnek, mivel teljességgel nélkülöz mindenfajta kémiát, de ebbe az érzelemmentes pikareszk sztoriba ily módon mégis jól belesimul.

A film tele van elképesztően érdekes, életteli figurákkal, bizarr, torz alakokkal, rémségekkel és mindenféle groteszk szereplővel. Közülük is kiemelendő Ezra, a kutyás gengszter (Abel Ferrara), akinek pusztán a tekintete képes a város összes patkányát egyszerre visszazavarni a csatornák sötét gyomrába. Amerre elhalad, a neonfények pislákolni kezdenek, és úgy tűnik, mintha maga a valóság is egy fél lépéssel hátrébb húzódna előle.

Ebben az eszeveszett, vég nélküli, 150 perces pokoli futamban egyetlen egy megkönnyebbülésre okot adó pillanatot engedélyez a rendező, amikor kiderül, hogy a fontos szerepet játszó Mózes nevű kutya mégis életben van. Az ő megmenekülése, boldog futása olyan endorfint szabadít fel, hogy be kell ismernünk magunknak, akárhány szereplőt felrobbanthatnak, megkéselhetnek és hidegvérrel lelőhetnek, de ha Mózesnek baja esett volna, azt már tényleg nem bírtuk volna ki, és biztosan megkeressük a rendezőt, hogy egy kellékpisztolyt a halántékához szorítva számon kérjük.

A történet annyira fordulatos, hogy nem feltétlenül érzékelhető a két és fél órás hosszúság, de csak azoknak az elvadult mozibolondoknak ajánlom, akik bírják a strapát – ami olyan, mint egy sprintben végigfutott maraton –, a megállás nélküli feszültséget, állandó erős hanghatásokat, a város megszakítás nélküli hangzavarát, durva képsorokat, az ’50-es évek New Yorkjának erőszakos és könyörtelen világát, amelyben a felszínre jutáshoz, az érvényesüléshez minden eszköz megengedetté válik.

A teljesen más korszakhoz tartozó zenei betétekkel való játék szerencsére jó kontrasztot ad, elemeli és perspektívába helyezi az elsődleges látványt.

A Marty Supreme furcsa, különös, provokatív, néha egészen brutális, de akinek sikerül ráérezni a sajátságosan abszurd humorra, sokat fog nevetni, még ha sokszor kínjában is, így végül összességében arra jutottam, hogy nekem nagyon tetszett ez a mozgóképes káosz-szimfónia.

A film zárójelenete kissé talán közhelybe hajló, ami meglepő lehetne az addigi féktelen téboly után, de így mégis ad egy kis feloldást, hogy ne teljesen üveges szemekkel tápászkodjunk fel a székünkből – ahogy egyébként sok nézőtárson láttam –, és maradjon még némi reményünk az emberi érzésekbe vetett hitre.

A Safdie testvérek közelmúltbeli filmjeiben – Jólét (2017), Csiszolatlan gyémánt (2019) és most a Marty Supreme –, bár felfedezhető némi idegállapotbeli rokonság a Coen fivérek darabjaival, mára külön műfajjá tették ezt a pánikkeltő intenzitást és idegőrlően szétcsúszó valóságot, amit ők fejlesztették ki, űzik magas fokon és rajtuk kívül egyelőre senki nem tudja így reprodukálni.

A Marty Supreme február 5-től látható a hazai mozikban.