Akiket ki akartak zárni a magyar és európai kultúrából – könyvek, nevek, hangok visszahívása

A Magyar Kultúra Napján a Mazsike rendezvénye egyszerre volt könyvbemutató, emlékezés és csendes ellenállás. Nem pusztán egy kötet születését ünnepeltük, hanem azokat a szerzőket, akiket egykor kitörölni, betiltani, bezúzni próbáltak a magyar irodalomból és ezzel együtt a kollektív emlékezetből is.

Az estet Rózsa Péter moderálta, majd elsőként Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (Mazsike) elnöke rövid történeti áttekintéssel idézte fel, hogyan épült fel az elmúlt években az a felolvasás-sorozat, amely mára közösségi üggyé vált. Művészek, zenészek, írók, költők olvastak fel a korabeli nemkívánatossá nyilvánított szerzők műveiből. „Valamikor a véletlen úgy hozta” – mesélte Kirschner –, „hogy találkoztunk a Tevan családdal, és elhatároztuk, hogy a két háború közötti, vizuálisan és szellemileg is jelentős Tevan-kiadványok hagyományához kapcsolódva elindítunk egy sorozatot”. Az első alkalmak között volt az Örkény-egypercesek felolvasása, aztán más szerzők is csatlakoztak, és szépen lassan kialakult egy új felolvasósorozat.

Közben a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében készült egy kiállítás az 1944-es könyvbezúzásokról és könyvpusztításokról. Ez adta az ötletet, hogy legyen folytatása és nyomatéka az ügynek. Így indult el a sorozat, amelynek most az ötödik évében járunk, és ha minden jól megy, jövőre már a hatodik alkalom következik.

Ez idő alatt körülbelül nyolcvan közéleti szereplő jött el, és olvasott fel a betiltott, üldözött vagy elhallgattatott szerzők műveiből. Közülük harmincan szerepelnek ebben a most megjelent, A barbárság diadala című, kis kötetben is. Mindenki örömmel csatlakozott, mert érezte, hogy ez több mint irodalmi program, sokkal inkább emlékezés és felelősség.

„Mindig eszembe jut egy gondolat, hogy ahol könyveket égetnek, ott előbb-utóbb embereket is fognak égetni. A magyar történelemben ez különösen kegyetlen módon teljesedett be. 1944 júniusában, amikor a könyvbezúzások történtek, addigra már százezreket pusztítottak el. Számomra mindig megrázó belegondolni, hogy félmillió könyvet semmisítettek meg, és mögöttük félmillió emberi sors állt. A Magyar Kultúra Napján különösen fontos erről beszélni. Nem engedhetjük, hogy bárkit ki akarjanak törölni a magyar kultúrából. Ezek az írók, költők a mi kultúránk részei, elválaszthatatlanul”

– zárta beszédét a Mazsike elnöke.

A program egyik visszatérő motívuma, hogy a kultúra nem pusztán esztétikai ügy, hanem természetesen erkölcsi kérdés is. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár képviseletében felszólalók arról beszéltek, hogy a gyűjtemény és a kiállítások célja nemcsak a megőrzés, hanem az emlékeztetés is, annak tudatosítása, hogy a hiányoknak történetük van, és felelősségünk nevükön nevezni azokat.

A felolvasást Hegedűs D. Géza kezdte, aki egy 1929-ben keltezett, rövid levelet választott Hatvany Lajostól. Ezután Havas Judit, Szép Ernő Emberszag című, megrázó kötetéből olvasott részleteket. Majd Petőcz András, Somlyó Zoltán versét olvasta fel. Takács Andrea kiváló interpretációjában hallhattunk Gábor Andor Rehákné, lelkem (Két pesti szomszédasszony beszélgetései) című szövegéből egy részletet arról, hogyan próbál jótékony gesztusokkal takarózni a rendszer, miközben emberek ezrei pusztulnak el, a kirakat-árvák és a propaganda világát állítva szembe a valódi szenvedéssel, és kéri számon a felelősséget, ki indította a háborút, ki vállalja a következményeket, ki siratja az áldozatokat. A Horthy felelősségéről szóló szöveg egyszerre volt korrajz és keserű vádirat.

Rehákné, lelkem, tudja-e maga, hogy hány szoba van a Budai Várban? Mert ha nem tudja, én megmondom magának. Egy jó ösmerősöm, aki ott szolgált, azt mondta nekem, hogy 666 szoba van ottan. Abban mindben a főnagyméltóságú kormányzó úr lakik a mélyen tisztelt családjával. Meg az a sok ajtónálló, ablaknyitogató, tányérmosogató szárnysegéd úgy hemzseg ott, mint azelőtt a tyúk meg a csibe hemzsegett a falusi udvaron. Talán ezért is hívják a Budai Várat meg az egész retyerutyát körülötte a Kormányzó úr udvarának, és a háztartását az arany, ezüst lábasokkal kormányzói udvartartásnak. Tudja maga mennyi napszámot kap őfőméltósága azért a nagy munkájáért, amit a tengerész egyenruha viselésével reggeltől estig végez? 3.600.000 pengőt egy évre. Vagyis tízezer pengőt egy napra. És olvasom, hogy a kormányzó úr házastársa, aki 666 szobában lakik és tízezer pengő konyhapénzt kap egy napra, hat darab hadiárva nevelését vállalta. Nem, nem, Rehákné, lelkem, jól hallotta: nem hatszázhatvanhatét, mert annyi szobájuk van, nem is hatvanhatét, mert annyi szobalányuk van, hanem igenis hatét…

A felolvasások után Rózsa Péter emlékezett meg a hitleri gépezet, pusztulásra ítélt Entartete Kunst (Degenerált művészet) című kiállításáról. Majd Hegedűs D. Géza idézte fel Gáti József és Hegedűs Géza tanár úr elbeszéléseit a munkaszolgálatról, ahol Zelk Zoltánnal voltak együtt, és éjszakánként úgy tartották egymást életben, hogy verseket mondtak egymásnak. Géza bácsi a hátizsákját előre vette, rátette a könyvet és menetelés közben is olvasott. Ez adta a lelkierőt a túléléshez.

Felemelő keretezést adott a Mazsike estjének, hogy a könyveket be lehet zúzni, a papírt el lehet égetni, de a szöveg, a kultúra, ha van, aki továbbadja, sosem pusztítható el.

Kiemelt kép: Kincses Gyula / Mazsike / Facebook