Közösen megkíséreljük megérteni a felfoghatatlant

2018 óta zajlik ez a különleges intergenerációs projekt Budapesten, ahol fiatal alkotók kutatják a II. világháború személyes emlékeit. A Fény, durranás, zápor című darab rendezőjével, Kallós Violával beszélgettünk arról, hogyan változik az ember világképe, amikor szemtől szembe kerül a múlttal, és miért fontos, hogy mi is ott álljunk velük a józsefvárosi helyszíneken.

Vannak történetek, amik nem férnek el egy színpadon. Amikhez kell a hideg aszfalt, a gangos házak visszhangja. A Józsefváros utcáin ma is ugyanazok a kapualjak és tűzfalak állnak, mint nyolcvan évvel ezelőtt. De vajon bele tudunk-e gondolni, mit jelentett ezek között a falak között gyereknek lenni a háború alatt?

2018 óta foglalkoztok a II. világháború és a holokauszt emlékezetével. Emberileg hogyan bírjátok? Mi az, ami évről évre visszahúz titeket ehhez a munkához?

Abszolút. A találkozások évről évre a fantasztikus történetmesélőinkkel és a fiatalokkal, akikkel együtt dolgozunk. Minden évben egy különös közös utazás a folyamat a beszélgetésektől az előadásig. Hálát érzek, hogy ezeket a történeteket hallhatjuk és továbbadhatjuk a magunk módján.

Van-e olyan konkrét helyszín Józsefvárosban, amire ma már máshogy néztek, mint a projekt kezdete előtt? Volt-e olyan pillanat, történet, ami formálta a gondolkodásotokat?

A Népszínház utca és a Teleki tér sarkán egy lakóház, valamint pár számmal arrébb, a Teleki tér 3. és 4. Nagyon sokféle történetet tudna elmesélni a nyilas hatalomátvétel utáni spontán ellenállásról és katonai megtorlásról, ha a falak beszélni tudnának. Elképesztően izgalmas ezeknek a történeteknek az aluldokumentáltsága, ami a történelmi helyzetből is következik, és nagy teret hagy a képzelőerőnek – ott ahol a hagyományos történetírás és a bevett politikai narratívák felmondják a szolgálatot.

Milyen a dinamika a 17-20 éves fiatalok és a 80-90 feletti túlélők között? Hogyan törik meg a jég az első találkozásnál?

A szemléletmód, amivel dolgozunk segíti a beszélgetések közvetlenségét. A fiatalok megértik, hogy ez az alakom az övék, és nyugodtan kérdezhetnek érdeklődésük szerint. Sokszor váratlan közös pontokra derül fény az idősek és a fiatalok életútjai kapcsán: egy iskolába jártak, ugyanabban a kórusban énekeltek stb. De olyan is előfordul, hogy egy-egy mesélőnk szeretetteljes, kedves odafordulása azonnal lekenyerezi a fiatalokat.

A mai tizenévesek számára a II. világháború gyakran csak egy fejezet a történelemkönyvben. Van-e olyan pont, amikor ez személyessé válik számukra?

Valamilyen módon mindig személyessé válik a téma a fiatalok számára, de mindenki számára máshogy. Egyszerűen mindenki más történetekre rezonál, de általában akad momentum, ami felkelti az érdeklődésüket.

Mit ad a történetmesélőknek az, hogy fiatalok játsszák el az ő legnehezebb emlékeiket? Lehet ez egyfajta terápia/megkönnyebbülés a számukra?

Volt olyan év, amikor nagy dicséretet kaptunk Szekeres-Varsa Verától, amelyet nagyon megbecsültünk. Tudtuk, hogy abban az évben több mesélő történetét is sikerült nagyon közel hozni az előadáson keresztül. Volt olyan év, ahol kevesebb konkrét történetet meséltünk el egyben, és ekkor volt is hiányérzet mind a nézőkben, mind a történetmesélőinkben. Nagyon fontos számunkra, hogy a történetmesélőink mit jeleznek vissza, de az is, hogy az alkotófolyamatunk a saját logikája mentén alakul minden évben.

A zsibárus múlt és a Kesztyűgyár miliője hogyan ad hozzá ahhoz az élményhez, amit egy kényelmes színházi székben nem kapnánk meg?

Szerintem az élet jót tesz a színháznak. Kevésbé letisztult a kép, amit kapunk, de kisebb a dramatikus távolság a nézőink és történeteink között. Úgy is fogalmazhatnék, a helyszíneink bontják a hagyományos színházi gondolkodást. Ez nekünk kapóra jön, mert nem katarzist szeretnénk okozni az előadásainkkal, hanem közös gondolkodásra hívjuk a nézőinket.

Fény, durranás, zápor. Ez a cím egyszerre költői és fenyegető. Mit jelent ez a három szó a projekt kontextusában?

Frissesség, nyitottság, felkészülés az ismeretlenre. Reakció arra, ami körülvesz, amit kapok a történeteken keresztül, amelyekkel dolgozunk.

Sokan félnek a „helyspecifikus” szótól vagy attól, hogy bevonják őket. Mit üzennétek annak a nézőnek, aki tart tőle, hogy ez „túl nehéz” vagy „túl interaktív” lesz?

A téma amivel dolgozunk sokszor „túl nehéz” ahhoz, hogy beszéljünk róla. A szokatlan helyszínek, a bizalom, amit a nézőktől kapunk, akik velünk tartanak, különleges és értékes, megbecsüljük és nagyon vigyázunk rá. Sok figyelemmel tesszük az előadás rövid útvonalait követhetővé, járhatóvá. Talán a kizökkenés, amelyet a hagyományos színházi kerethez képest tapasztalunk segít bízni egymásban és megtörni a hallgatást a téma körül.

Miért fontos 2026-ban, a szomszédos háborúk és a társadalmi feszültségek idején, hogy újra elővegyük ezeket a történeteket? Mi az az üzenet, ami miatt ez nem egy „múltba révedés”, hanem a jelenünkről szól?

A második világháború témái nem sokat veszítettek aktualitásukból, a világunk nem vált sokkal biztonságosabb hellyé. A kérdés inkább az, éppen hol zajlik háború. Természetes emberi reakció, hogy szeretnénk tőle a lehető legtávolabb lenni. A közös gondolkodás, amelyre a nézőinket invitáljuk mégis elérhetővé teszi számunkra a háború emberi valóságát, amelyhez kapcsolódhatunk és amelyből mindenki számára más megértés elérhető. A fontos az, hogy közösen megkíséreljük megérteni a felfoghatatlant.

Fény, durranás, zápor

• Időpontok: 2026. január 24. és 27. | 19:00
• Helyszín: Kesztyűgyár Közösségi Ház (Budapest, Mátyás tér 15, 1084)
• Jegyek: https://www.jegy.hu/program/szemelyes-tortenelem-feny-durranas-zapor-186778
• Tipp: Mivel az előadás egy rövid jelenete kültéren zajlik, viseljenek meleg, réteges ruházatot!