2025 év végi ajándéka: egy 100 éves napló, amit a nagynéném írt 15 évesen

Milyen üzeneteket kaptatok a női felmenőitektől? – tették fel a kérdést a női pszichodráma csoport egyik foglalkozásán a vezetők. Ez adott löketet, hogy ne hagyjam annyiban, hogy volt egy nagynéném, akiről semmi mást nem tudok, minthogy a nagypapámmal ellentétben, ő nem élte túl a koncentrációs tábort. December végén pedig a kezembe került a naplója. Ebben egy olyan zsidó polgári miliő képe sejlik fel, amire mindig is vágytam. És egy olyan női felmenőé, akiben megvolt az a bizonyos zsidó hucpa, ami kissé pimasz vakmerőséget jelent. Most végre nemcsak elgyászolni lehet Rózsit, de feléleszteni is a holokauszt szürke hamvaiból.

„Már pár napja, hogy ismét Kanizsán vagyok – az idei nyaram igazán kellemes volt. Azt kívánom, hogy minél előbb legyek ismét oly boldog és gondtalan, mint az idén nyáron, Ah Istenem, ha elgondolom mindazt, hogy melyik nap hova mentünk és hova tettünk szebbnél szebb kirándulásokat, akkor elszorul a szívem, mert nyomban szegény hazámra kell gondolnom, mely oly sivár és rideg, semmi nevezetesség nincs itt a környéken”

– így kezdődik az akkor 15 éves Rózsi 1925. szeptember 1-ei vékony kis naplójának az első bejegyzése.

Rózsi 1911. június 15-én született Nagykanizsán. Egy öccse volt, Sanyi, az apai nagyapám. A dédapám pedig vaskereskedő volt. Nagyapám csodával határos módon nemcsak a Don-kanyari munkaszolgálatot, de a deportálást is túlélte. 35 kiló volt, amikor Bergen-Belsenben felszabadult. A szüleit, ahogy kiértek a táborba, egyenesen a gázkamrákba terelték. Nagypapám a nagymamámmal a koncentrációs tábor felszabadításakor találkozott, és ott házasodtak össze. Akkor még talán nem tudta, hogy a nővére, bár megélte a felszabadulást, a táborban terjedő tífuszba belehalt. Az évek során időről-időre felmerült bennem, hogy milyen furcsa és szomorú, hogy Rózsi személyét az apámék oldaláról sűrű homály fedi. Nagypapám sok más túlélőhöz hasonlóan a nagymamámmal a háború után a borzalmas traumák súlya alatt az újrakezdést a hallgatással és a zsidó hagyományok teljes elutasításával tartotta kivitelezhetőnek.

„Az én anyám és apám is, akik az áldozatok voltak, ők is rettentően szégyellték magukat. Kettős értelemben is. Egyrészről, hogy miféle jogon élhették túl a holokausztot, amelyben három és fél millió sorstársuk elpusztult. Másrészről sejtelmünk sincs, hogy a szüleinknek az elfogadott erkölcsi normák határait hányszor és miképpen kellett átlépniük, hogy megmaradjanak. Hogy például az én apám 27 kilósan, fagyott hullákat dobálva a tűzbe, milyen stratégiáját választotta a túlélésnek” – mondta Gárdos Péter író egy interjúban, ami György Péter Apám helyett című könyv megjelenése után készült kettőjükkel, mint második generációs holokauszt-túlélőkkel. György Péter az interjúban azt mondta, hogy szerinte az apját az áldozati létet visszautasító büszkesége sarkallta a felejtésre, Gárdos a szégyennel magyarázta a felejtés és hallgatás stratégiáját. Na és persze a Kádár-korszak hallgatólagos konszenzusával, hogy 1956 fejében nem bolygatták, hogy mi történt a zsidókkal a második világháborúban. A társadalmi amnézia sok család múlt tabusítását könnyítette meg.

Rózsi a Horthy-korban is élte a maga tipikus kamaszkorát

1925. november 5. Végre sikerült megkapnom a Pollák Géza verseit. A legtöbbje rólam szól, úgy látszik szerelmes belém, de majd kiverem ezt a fejéből. Neki még tanulni kell, ne a szerelmen járassa az eszét, mert a végén még megbánja. Sokáig gondolkodtam, mit tegyek?! Végre elhatároztam, hogy levelet fogok neki írni és megkérem, hogy hagyjon nekem békét és hagyjon fel ezekkel a butaságokkal, mert ennek semmi értelme sincs. …Meg is írtam neki a levelet, még csak át kell adni.

Pollák Gézára egy internetes Google keresés után gyorsan rátaláltam. A nagypapám osztálytársa volt a kanizsai katolikus piarista gimnáziumban. Az osztálynévsorban mindkettőjük neve mellé oda lett biggyesztve az izr. rövidítés. Függetlenül attól, hogy a Trianon utáni korszellemnek és a piarista intézmény katolikus hagyományának megfelelően a keresztény-vallásos nevelés itatta át az oktatást, a gimnáziumba járó zsidó gyerekeknek biztosítottak rabbit, és a nagypapám az iskolai énekkarnak és a zenekarnak is a tagja volt. Az orvosi egyetem már nem jött szóba az 1920-ban törvénybe iktatott, a zsidók felsőoktatásbeli arányát korlátozó numerus clausus miatt, így azt Bolognában végezte el. „Trianon után a numerus clausus antiszemita szélsőjobb közhangulatban született, de aztán a Bethlen konszolidáció tíz éve alatt a keresztény-konzervatív tábor annyira megerősödött, hogy már nem volt szükségük a szélsőjobboldali radikálisok támogatására” – írta a Rubicon történelmi folyóirat a korszakról.

Rózsi rövid naplójában semmilyen utalás nincs arra, hogy ő mit érzékelt a korszak erősödő antiszemitizmusából. Úgy tűnik, hogy a család élte a maga asszimilált, de azért érezhetően zsidó identitású életét. Rózsi ír az öccse bar micvójáról, aki „nagyon helyesen mondta el az imáját”. A naplóban fel-felbukkannak elejtett héber vagy jiddis eredetű szavak is, mint például a ‘haim’, ami életet jelent, és szófordulatként az alábbi részletben nagyjából annyit tesz, hogy „most könyörgöm”.

1925. szeptember 24. Nem szeretek járni a kereskedelmibe, mert egy undok tanár van, aki most jött Palesztinából, valami Abádi Imre, Az első órán összevesztem vele, mert olyan ronda, mint egy orángután és igen nevettem, mert az egyik lány odasúgta, hogy mihez hasonlít. A tanár megkérdezte, hogy miért nevettem, háim, hát most mit mondjak? „Hát, tanár úr, kérem én igazán nem nevettem, engem ne tessék meggyanúsítani, mert én nem szoktam senkit kinevetni, de ha a tanár úr úgy látta, igen sajnálom, nem tehetek róla”. Ezzel leültem. Ő pedig nem szólt egy ideig semmit, igen zavarba jött, a lányok igen nevettek és azt mondták, ezt is csak a B. meri megtenni… „Tanár úr kérem”. „Mi tetszik?” „Ne tessék rám haragudni, úgy hiszem, kicsit hirtelen voltam, csak igen méregbe jöttem és bántott, hogy engem ártatlanul meggyanúsított.” A lányok összenéztek, én pedig diadalmasan nézegettem körül, a nevetést alig bírtam visszatartani. Hát ez magától igazán szép és dicséretet érdemel, amiért megbánta tettét, látszik, hogy jó nevelésű úrilány, kérem a – mi is a neve? – megmondtam – a B. kisasszonyról példát vehetnek. Nahát mit mondtam? Még kisasszonyosozik is, ez aztán jó eredmény.

1925. november 20. Ma este igen sírtam, mert anyuék nem akartak elvinni a moziba. A lányok mindig mennek, csak engem hagynak itthon. Mindig avval jönnek, hogy még kislány vagyok és itthon a helyem… Végre beleegyeztek anyáék, hogy holnap, ha jó idő lesz, és jól érzem magamat, megnézhetem Sába királynőjét. Ebbe aztán belenyugodtam és már alig várom a holnapi napot.

1925. november 22. Tegnap el is mentem megnézni a Sába királynőjét. Hát gyönyörű egy darab volt, csodás toálettek, csinos szereplők voltak és mind igen jól játszották a szerepeiket. Mi igen sajnáltuk a Lillyvel meg a Jolánnal, hogy vége volt. Midőn hazajöttünk, már a P. G. is itt volt, anyáék elmentek hazulról, a Jolán is az Évi néniékkel, és csak a Sanyi, a Géza meg én maradtunk itthon. Én kézimunkáztam, a fiúk kártyáztak… 8-ig itt volt a Géza és midőn elment egy levelet adott oda nekem és nem tudtam, hogy miért adja hirtelenében. Siettem bemenni a kisszobába, ahol el is olvastam a levelet. Választ adott nekem, megígérte, hogy többet nem fog rólam verseket írni, csak egyet kért, hogy adjak neki valami emléket, amire ha ránéz, én jussak eszébe.

A napló 1925. november 24-én ér véget, ahol Rózsi leírja, hogy elmegy grafológushoz jósoltatni magának, ami miatt otthon kap két pofont. Aztán még szerepel egy 1931-es bejegyzés arról, hogy életében először talál egy négylevelű lóherét.

Rózsi egy nála 16 évvel idősebb, K. Sándor nevű banktisztviselővel 1932 májusában házasodik össze. Kanizsáról először Újpestre költöznek. 1935-ben születik Péter Lajos nevű gyermekük, akit annak rendje és módja szerint még körülmetéltetnek. Hamarosan a belvárosba költöznek, pontosabban a Tátra utca 35-be. 1944-ben kikeresztelkednek. Rózsiról ezután már csak annyit lehet tudni, hogy megérte a tábor felszabadulását, de sok más sorstársához hasonlóan tífuszban meghalt. Férje állítólag túlélte a háborút, látták valamelyik pályaudvaron, de nem kereste meg Péter fiát, aki Pesten bujkálva, tízévesen, egyedül túlélte a háborút. Nagypapám állítólag nagyrészt őmiatta jött vissza Magyarországra. Péternek Balatonföldváron volt vitorlása és a legfinomabb sóleteket hozta nekünk minden évben. Rózsi naplója az ő lányától, Katitól került hozzám.

Rózsi, azaz Rachel bat Meir

„Mindannyian csontok kötegeként kezdjük, valahol elveszve a sivatagban, egy szétesett csontvázként, amely a homok alatt hever. A mi feladatunk, hogy visszaszerezzük a részeit. Ez egy aprólékos munka, amelyet legjobb akkor végezni, amikor az árnyékok éppen megfelelőek, mert sok keresést igényel. A Farkasasszony megmutatja, mit kell keresnünk – az elpusztíthatatlan életerőt: a csontokat. A Farkasasszony munkája felfogható úgy, mint egy cuento milagro, egy csodatörténet. Megmutatja, mi minden alakulhat jól a lélek számára. Ez egy feltámadástörténet a Vad Asszonyhoz való alvilági kapcsolódásról. Azt ígéri, hogy ha elénekeljük a dalt, előhívhatjuk a vad lélek pszichés maradványait, és újra életteli alakba énekelhetjük őt” – írja a pszichodráma körökben népszerű jungiánus pszichonalatikus a Farkasokkal futó asszonyok című mesegyűjteményében. A holokauszt sok szétesett csontot hagyott maga után.

1991 körül anyai nagymamám, aki a szocializmus alatt is buzgón gyakorolta a zsidóságát, látva, hogy szeretnék én is kapcsolódni a zsidó gyökereimhez elvitt a Nagyfuvaros utcai zsinagógába egy futószalagszerűen lebonyolított, csoportos bat micvára. Elég kínosan éltem meg az egész szertartást. Csak annyi dolgom volt, hogy válasszak egy zsidó női nevet. A Rachelt választottam. Most 2025. december utolsó napjaiban a napló mellett fényképeket, anyakönyvi kivonatot, kikeresztelkedési papírt is hozott nekem Rózsi unokája. Az egyiken láttam, hogy az ő zsidó neve Rachel bat Meir volt.

1925. október 22. Ma voltam kint először. Kis szél volt ugyan, de a nap elég meleget árasztott. Délután igen unatkoztam, és azt kívántam, bárcsak találkoznék a Dobó Gyurival v. a Pollák Géza jönne fel. S íme a telepátia milyen, alig, hogy lemegyek a lépcsőn jön a Dobó Gyuri. Egy-két szót beszéltem vele, ezzel továbbmentem, Midőn hazaértem, alighogy leteszem a kabátom, jön a Pollák Géza. Nahát ezt igazán jól tette. Sokáig itt volt és megmutatta a táncokat, amit tanultak. Igen helyesen táncol, ezután beszélgettünk s felolvasott néhányat a költeményei közül. Még kitűnő költő lesz magából, meglássa. Később a Szidi néni is feljött és ½ 8 után ment el. A Gézát igen kértem, hogy adja oda a költeményeit szeretném, leírni őket. Úgy odaadom, ha maga is odaadja a naplóját. Azt ugyan nem adom oda, mert ebben le van írva az én élettörténetem.

Rózsi nagynénémnek a holokauszt kegyetlenül elvágta az élettörténetét, és az előkerült, mindössze három hónapot felölelő napló is csak egy apró töredékét adja vissza. De így is sokkal többet, mint amit eddig tudtunk róla és szerintem a nagypapám is örül odafent, hogy a nővére már nemcsak egy fájó hiányjel a családi emlékezetben. Remélem, Rózsi is csak nevet és nem jön méregbe, hogy most még többen belenézhetnek a naplójába.

„két Janónak és Katinak köszönettel”