Még az apátlanság is jobb, mint egy ilyen apa

Nemes Jeles László új, Árva című filmje egy személyes történet és társadalmi tükör is egyben, ami segíthet beszélni azokról a közös traumákról, amelyekről ritkán esik szó.

Október 23-án kerül a mozikba Nemes Jeles László Árva című, Oscar-díjra nevezett, magyar–brit–francia–német koprodukcióban készült, új játékfilmje, amelyet szerdán mutattak be a sajtónak. Az Árvát eddig nyolc telt házas vetítésen láthatta a közönség Budapesten, országszerte pedig 74 moziban mutatják be – ami még a Saul fia premierjét is meghaladja. A film személyes történet és társadalmi tükör, segíthet beszélni azokról a közös traumákról, amelyekről ritkán esik szó.

Hirsch Andort (Barabás Bojtorján) négyévesen viszi haza a zsidó árvaházból az édesanyja. Gondolhatnánk, hogy csak évekkel a háború után találta meg a fiát, de a kimondatlan valóság nagyon lassan kibontakozik a néző előtt. A gyerek fogantatását súlyos titok övezi, ezért az anyja egy ideig képtelen volt őt nevelni.

Andor szőke, göndör hajú, angyalarcú kisfiú, akiben óriási indulatok dúlnak, ahogy 10 évvel későbbi énjét követjük az első filmkockák után. Anyjával (Waskovics Andrea) kettesben élnek, és az 1956-os forradalom után még mindig hazavárja a háborúban eltűnt édesapját, egy intellektuális, érzékeny arcú, elegáns zsidó férfit, aki rajongott a színházért, ennek megfelelően jegyekkel üzérkedett. Addig is, míg haza nem tér, Andor egy képzeletbeli apát kreál magának, aki a bérház pincéjében lakik, és a folytonosan morgó kazán testesíti meg a személyét, akihez a fiú, megválaszolatlan kérdéseivel fordulhat. „Tisztelt uram, kedves apám” – szólítja meg minden alkalommal.

A film egyik legkülönlegesebb eleme a kazán hangja, amely szinte önálló karakterként jelenik meg. A kazán reagál a fiú megszólításaira – morog, szuszog, hallgat. A hang több rétegből épül fel, valódi kazánzajokból, gőzökből, vízcsorgásból és finom emberi morajlásokból, mintha maga a tárgy válna élőlénnyé.

Andor egy nap, ismeretlen férfival látja az anyját motoron elszáguldani, majd ez az ember hívatlanul és kiutasíthatatlanul benyomul a lakásukba, végül az életükbe. Azt állítja, ő a fiú apja, de ezt természetesen nem hihetjük el erről az óriási termetű, kövér, végtelenül visszataszító, erőszakos hentesről, sem Andor, sem mi, akik a nézőtéren ülünk. Márpedig egy idő után hideglelős rettegéssel vagyunk kénytelenek realizálni, hogy a hentestől nem lehet megszabadulni. Halljuk, ahogy Klára azt mondja a fiának, hogy ezt az embert muszáj elfogadnod, de nincs ebben megértés, odafigyelés, még csak magyarázat sem, ami miatt még mindig azt hisszük, hogy csak tévedés, rémálom, amiből majd felébredünk, de ez sosem történik meg.

Különösen torokszorítóvá teszi az ezzel való szembesülést, hogy a rendező édesapja, Jeles András saját személyes történetét látjuk a filmvásznon, ami így elemi erővel hat. A látvány, a szokatlan kameraállásból felvett utcakép, a romos házak, a hangok, az állandó, erős hanghatások, ütések, csattanások, ajtócsapkodások, földhöz vágott tárgyak, erőszakos, indulatos kiabálás, minden túl sok, szinte elviselhetetlen.

A három főszereplő színészi játéka elképesztően, gyomorbavágóan erős. Amikor a film végén, a stáblistából kiderül, hogy a viszolyogtató hentest, Berend Mihályt alakító Grégory Gadebois, francia színész, szinte fellélegezhetünk, hogy feltehetően nem fogunk vele gyakran összefutni Budapest utcáin, mert ő az a színész, akit önkéntelenül azonosítunk a rémisztő szereppel, amiben először láttuk.

Az anyát alakító Waskovics Andrea a sajtótájékoztatón elmondta, hogy bár nem ijedt meg a feladattól, de ez volt élete legnehezebb szerepe. Klára szeret, de nem tud igazán kötődni, mert a fia egy trauma emléke, hiszen feltehetően erőszakból fogant. Egyfajta fiktív múltban élnek, ami hamar összeomlik, amikor a valóság betör az életükbe.

Mindez esszenciálisan hordozza azt, amit a filmkészítők kerestek, egy olyan nőt, aki egyszerre áldozata saját sorsának, a történelemnek, és saját traumájának is, olyan értelemben, hogy valami elhalt benne az átélt trauma miatt. Itt megáll a szeretet, és többé nem tudja továbbadni. Waskovics Andrea ezt az ellentmondásos jelleget tökéletesen hozta, finoman, részletekbe menően alakította, és saját rétegeit is hozzátette az anya törékeny, befolyásolható egyéniségéhez.

A fiatal főszereplő, Barabás Bojtorján így mesélt az élményeiről élete első forgatásán:

„Andor impulzív, szenvedélyes – ebben hasonlít rám. A nehézséget a háború utáni korszak okozta, ő egy egészen más világban élt, mint mi most. A forgatás után minden megváltozott az életemben, korábban nem akartam színész lenni, most viszont ez lett a célom.”

Nemes Jeles László hozzátette: „Bojtorján minden jelenet előtt nagyon komolyan meg akarta érteni a karakter motivációit, de amikor elindult a kamera, elengedte az egészet, szinte elfelejtette és teljesen ösztönösen játszott. Nagyon ritka az ilyen mélységű átélés.”

Zabezsinszkij Éva casting director így idézte fel a folyamatot:

„Eredetileg hat hónapunk lett volna a castingra, végül három maradt. Tízezer gyereket néztünk meg, és több száz próbafelvételt készítettünk. Budapesten, vidéken, határon túl is kerestünk. Ez egy elképesztő intenzív időszak volt, de tényleg megérte. A főszereplő, Barabás Bojtorján már az első percekben meggyőzte a stábot. Bojtorjánban benne volt az a nyers energia, az a szenvedély, amit kerestünk. Ha nemet mondott volna, bajban lettünk volna.”

Az apát játszó Grégoryval kapcsolatban is az ellentmondások vezették a csatingot. „Ha idegből bántalmazó, agresszív alakot keresünk, akkor lecsupaszítjuk a valóságot” – mondta Zabezsinszkij Éva. „Szerencsénk volt, mert a francia casting director csodálatos ötleteket hozott, és messze a legjobb Grégory volt, aki eredetileg nem volt színész, mindössze nyolc éve az. Előtte díszleteket pakolt, kétkezi munkát végzett. Ennek nagyon örültem, mert egészen más, ha valaki ötvenéves, profi színészként eljátszik egy egyszerű embert, és megint más, ha valaki belülről ismeri azt a közeget. Nála ezt a nyers durvaságot és emellett nehezen megjeleníthető szeretni vágyást kerestük” – idézte fel a casting director.

A fő karaktereken kívül két mellékszereplőt is ki kell emelnem, aki a meglepetés erejével hat. Egyikük Iványi Gábor, metodista lelkész egy idős zsidó szerepében, a másik, a vásznon egy pillanatra feltűnő Radnóti Zoltán rabbi a zsinagógában a kántor szerepében.

A filmben senki nem árva a szó legszorosabb jelentése szerint, mégis mindenki az. Nem egy személyről, hanem egy állapotról szól – az elárvultságról. Ezért nincs névelő, nem Az árva, hanem egyszerűen csak Árva – mondja a címről a rendező, akinek neve Nemes Lászlóként jelenik meg a stáblistán, ami nagyon fontos jelentést hordoz.

„Kisgyerekkorom óta együtt élek ezzel a történettel” – meséli. „Tudtam, hogy apám 13 éves korában nevet változtatott, ez gyerekként is nagy hatással volt rám.”

„Rendezőként pedig generációs távlat kellett, hogy rálássak, és megtaláljam a megfelelő távolságot a történettől, különösen, mert benne vannak a 20. század összes elnyomó rendszerének nyomai, sebei. Apámmal megosztottuk a nevünket, én elvittem a másik felét. Azt hiszem, bizonyos szempontból – ha látták a filmet – érthető, melyik nevet viszem tovább. Számomra ez egész életemben kérdés marad, ezért is szól erről a történet.”

Nem baj, ha ellentmondások maradnak a nézők fejében és szívében – állítja a rendező. A magyar 20. század nem volt egyszerű, olyan terheket görgetünk magunk előtt, amelyeknek nagy súlya van. A gyerek nézőpontjából a kérdés az, hogy az apja, aki megjelenik, mennyire tud integrálódni, belsővé válni a személyiségében, mennyire tudja elfogadni, hogy a világképe és önképe része lett valami olyan, amit tiszta szívből gyűlöl. A film végén pedig az lesz a fő kérdés, mennyire tudjuk elfogadni saját magunkban az árnyékunkat.

Mindent egybevetve az Árva, szerintem a valaha volt egyik legnyomasztóbb alkotás. Túlérzékeny, nehéz lelkiállapotban lévő nézőknek, akiket valamilyen, akár személyes okból triggerelhet a gyermekek és nők ilyen szintű csapdába ejtése – amit azért is pokoli látni, mert a bántalmazó minden szempontból százszoros erőfölényben van –, a film megnézését igazából csak nagy óvatossággal tudom ajánlani. Fizikailag tör össze, az ember végtagjai fájnak, és a mellkasban a nyomás nem enged, ahogy kitámolygunk a moziból a napvilágra, mondhatnám, hogy komolyan kiakasztja a nyomasztás-mérőt, de még ennél is nehezebb, konkrétan traumatizál. Nincs feloldás, nincs katarzis, csak a levert forradalom után a Kádár-rendszer fojtogató levegőtlenségével együtt, a film szereplőire és ránk boruló teljesen kilátástalan, elfogadhatatlan valóság, amelyből hosszú időre nem létezik menekvés.

Az Árva című film október 23-tól lesz látható a hazai mozikban a Mozinet forgalmazásában. Premier előtti vetítések és közönségtalálkozók: https://mozinet.hu/film/arva/