A 16. század végére már készen állt a modern antiszemitizmus szókészlete

Nem elegendő a kora kereszténységtől eredeztetett örök zsidóellenességről beszélni, és ebből közvetlenül levezetni a holokauszt magyarázatát. Kovács András szociológus A politikai és a faji antiszemitizmus című előadásával folytatódott a Magvető Caféban a Limmud Magyarország Jól kinézünk! – a zsidó történelem és hagyomány a képek erejével elnevezésű sorozata.

Kovács András azzal kezdte előadását, hogy jelenleg nagyon forró pillanatokat élünk. Az elmúlt években sok szó esett a zsidóellenességről és az antiszemitizmusról, de ezek a viták nagyjából két éve megszűntek, s ma már egészen más perspektívából kerül elő a téma. Ezért nem az akkori politikai kontextusok felidézésére vállalkozik, hanem elméleti nézőpontból vizsgálja, hogyan működött a zsidóellenesség a történelemben.

Előadásában tágabb perspektívát alkalmazott, és a kontinuitás–diszkontinuitás kérdését helyezte a középpontba: vajon a zsidóellenesség folytonos jelenség-e, vagy inkább megszakításokkal, újra és újra felbukkanó formákkal jellemezhető?

Kiemelte, hogy a zsidóellenesség három szempontból is különleges:

• Időtáv: évszázadokon, sőt évezredeken átívelően jelen van.
• Térbeli elterjedtség: nemcsak ott, ahol zsidók élnek, hanem a világ más pontjain is megjelenik – például Japánban, ahol soha nem élt számottevő zsidó közösség, mégis létezik antiszemitizmus.
• Többfunkciós jelleg: egymásnak ellentmondó ideológiai funkciókat képes betölteni. Van antimodernista és modernista, antikapitalista és antikommunista, nacionalista és anticionista formája is.

Ez pedig felveti a kérdést, vajon mindez állandó lényeget jelez, vagy inkább azt, hogy különböző helyzetekben más és más szerepeket ölt magára?

Kovács András elmondta, hogy két nagy elméleti keret alakult ki. A szubsztancializmus szerint a zsidóellenességnek van egy állandó magva, amely a keresztény vallási antijudaizmusból ered. Ez a mag minden korszakban jelen van, csak más köntöst ölt. A posszibilizmus ezzel szemben azt vallja, hogy előítéletesség mindig is létezett, de az, hogy a zsidóellenesség mikor és hol válik meghatározóvá, mindig az adott társadalmi kontextusból következik.

A történeti szakirodalom négy fő törésvonalat emel ki:

• A pogány vallási zsidóellenesség és a keresztény antijudaizmus közötti átmenetet.
• A keresztény antijudaizmustól a modern antiszemitizmushoz vezető fordulatot.
• A modern antiszemitizmustól a holokauszt utáni, úgynevezett másodlagos antiszemitizmushoz való eljutást.
• Valamint a mai izraeli-ellenességből fakadó antiszemitizmus megjelenését.

A pogány vallási zsidóellenesség alapvetően eltért a későbbi formáktól. Itt a monoteizmus kizárólagossága váltotta ki az elutasítást. A zsidóság racionális erkölcsi kódja és életvitele (étkezési szokások, házassági szabályok, áldozatok elutasítása) világosan elkülönítette őket más törzsi közösségektől. Ennek következményeként már ekkor kialakultak bizonyos sztereotípiák: babonásak, összetartanak, istenellenesek, sőt „embergyűlölők”, mert nem vegyülnek másokkal. Ezek az elemek évszázadokkal később is újra felbukkantak.

A kereszténység korai szakaszában a zsidóság és a kereszténység között versengés alakult ki a pogány hívekért. A kereszténység engedményeket tett – például nem írta elő a körülmetélést és a szigorú étkezési szabályokat –, így vonzóbb lett a térítési piacon. A különállás igazolásához azonban szükség volt a zsidóság lejáratására, így születtek meg azok a toposzok, amelyek a vallás külsődleges voltát, a törvényekhez való ragaszkodását, illetve Jézus halálában való felelősségét hangsúlyozták.

A középkorban mindehhez további vádak társultak, a rituális gyilkosság legendája, a vérvád, az ostya megszurkálásának története, a kútmérgezés, majd a világméretű zsidó összeesküvés-elmélet. Ezekhez kapcsolódott a Talmud démonizálása is, amelyet sokan a világuralmi forgatókönyvként értelmeztek. Ezek a sztereotípiák évszázadokon keresztül újra és újra felbukkantak, sőt a 20. században még a holokauszt után is megjelentek Magyarországon.

Kovács András hangsúlyozta, hogy

a keresztény antijudaizmusnak nem a megsemmisítés, hanem a marginalizálás volt a célja. A zsidókat jogi és társadalmi korlátok közé szorították, különadókkal terhelték, gettókba kényszerítették, s így élő példává tették őket arra, mi történik azokkal, akik nem fogadják el az egyház tanítását.

A középkori társadalomban a csoportok közötti konfliktusokat többnyire konszenzuális határok keretezték, ezek a szabályok megszabták, milyen eszközök használata megengedett a másik csoporttal szemben. A zsidókkal kapcsolatban azonban ilyen határ nem létezett, ezért a velük kapcsolatos konfliktusok nagyobb valószínűséggel váltak halálossá, mint más csoportok közötti összeütközések. Ez a különbség különösen szembetűnő volt természeti vagy társadalmi válságok idején – például a pestisjárványok vagy nagy gazdasági katasztrófák során –, amikor a bűnbakképzés szabályai szerint a társadalom a zsidók jelenlétében találta meg a válság magyarázatát. Velük szemben így olyan eszközök is megengedhetővé váltak, amelyek a hierarchiák ellenére más csoportokkal szemben nem voltak elfogadottak.

Ez volt az a késő középkori korszak, amikor először megjelent a faji jellegű zsidóellenesség. Először a morálteológiai és inkvizíciós irodalomban bukkant fel, a konvertiták (azok a zsidók, akik az inkvizíció hatására elhagyták vallásukat és a kereszténységre tértek, miközben titokban megtartották a zsidó vallási szabályokat) kapcsán. Amikor ez a jelenség köztudottá vált, az adott társadalmakban az a magyarázat rögzült, hogy a zsidók nem tudnak megváltozni, hiába térnek át, akár évtizedek vagy egy évszázad múltán is ugyanolyanok maradnak, mert – a kor logikája szerint – tetteikben valami faji jelleg működik.

A faji terminológia már ekkor kibontakozott, és a tisztavérű–kevertvérű ellentét a későbbi popkultúrában is visszaköszön (lásd: Harry Potter).

Bár az antiszemitizmus szó csak a 19. században született, a zsidóellenességnek ez a típusa már a 16. században körvonalazódott, amikor tulajdonképpen készen állt a modern antiszemitizmus szókészlete, azok a sztereotípiák, amelyek magva sok évszázadon át létezett. Azok a pszichológiai attitűdök, amelyek az embereket előítéletességre késztetik – az autoriter beállítódás, a bűnbakképzésre való hajlam és más személyiségjegyek –, korábban is jelen voltak. A kérdés, hogy miért éppen a zsidók váltak tartósan célponttá.

Ezt követően az előadó a felvilágosodás korát vette szemügyre, ami a zsidóságról való gondolkodást is átalakította. A premodern korszak dualista fogalmi készlete – a betű vallása kontra a lélek vallása, partikularitás kontra univerzalitás, a bosszú Istene kontra a szeretet Istene – megrendült, de a helyébe egy másik dualizmus lépett, babona kontra ész, teokrácia kontra modern állam, vallási kultúra kontra világi kultúra, diaszpóra kontra modern nemzet, múlthoz való ragaszkodás kontra történetiség és jövőorientáció.

A felvilágosodás zsidóképe a zsidóságot gyakran az új társadalom meghaladandó múltjának képviselőjeként láttatta, olyan közösségnek, amely ragaszkodik vallási szabályaihoz, diaszpórában él, és történetszemlélete nem historikus, hanem messiási időrendhez kötött.

A következő történelmi lépésként az emancipáció korát elemezte. Rámutatott, hogy az emancipáció és az asszimiláció fogalmai és folyamatai erősen összekapcsolódtak. A jogi egyenjogúsítás felvilágosult hívei – akik a rendi társadalomban a zsidóknak kijelölt korlátozott pozíció felszámolásáért küzdöttek – úgy vélték, hogy a zsidóknak tulajdonított rossz tulajdonságok nem belső lényegből vagy a vallásból fakadnak, hanem abból a helyzetből, amelybe a feudális rend kényszerítette őket. Ha ebből a helyzetből kiemelik a zsidókat, ezek a tulajdonságok megszűnnek. Ezt nevezték a zsidók megjobbításának (bürgerliche Verbesserung). E gondolkodás nemcsak a nagy felvilágosodás-kori gondolkodók körében volt jelen, hanem például Magyarországon is. Kossuth Lajos, a zsidó emancipáció radikális híve, hasonló módon érvelt az 1848-as forradalom előtt.

Az emancipáció megtörtént, és a társadalom izgatottan várta a megjobbult zsidóság kialakulását. A külső szemlélő számára azonban sajátos jelenség rajzolódott ki. Európa nyugati felén (és Észak-Amerikában) a jogi emancipáció rendkívül gyors társadalmi mobilitást indított el a zsidók körében. Megnyíltak előttük olyan pályák, amelyek korábban jogilag is zártak voltak, és a rendi társadalomban esélytelenek maradtak.

Ez a gyors előrehaladás több okra vezethető vissza. A legmegalapozottabb magyarázat az, hogy a zsidók már a középkorban felhalmoztak olyan, történelmileg kialakult társadalmi és kulturális tőkét, amely a kapitalizmus korszakában hirtelen nagy értékké vált.

E társadalmi tőke elemei közé sorolta Kovács András a mobilitásra való állandó készenlétet (a pogromok és üldözések miatti kényszerű helyváltoztatások tapasztalatából), a többnyelvűséget és a különböző környezetekhez való gyors alkalmazkodás képességét, valamint azt, hogy megélhetésüket olyan – a középkorban vallásilag lenézett – pályákon teremtették meg, mint a kereskedelem, a pénzgazdálkodás és a hitelezés. Különösen fontos elemként emelte ki a kulturális tőkébe történő beruházást: a következő generáció oktatásának elsődlegességét és az olyan univerzális szakmák választását, mint az orvoslás. Ezek a képességek a középkorban csekély presztízsűek voltak, ám a kapitalizmus viszonyai között hirtelen felértékelődtek, és gyors felfelé irányuló mobilitást tettek lehetővé.

Mindez azonban nem járt együtt a teljes beolvadással, amelyet az emancipáció hívei vártak. A zsidók ugyan látványosan megváltoztatták társadalmi helyzetüket, ám a csoportos mintázatok megmaradtak, urbanizáció, a kulturális modernizmus felé fordulás, a vallási gyakorlat modernizálása, a hagyományoktól való részbeni elszakadás. A foglalkozási homogenitás is tovább élt – csak már nem a gettókban megszokott szakmákban, hanem a modern, nagy presztízsű pályákon (orvoslás, jog, bankvilág, kereskedelem).

A többségi társadalom ezt sokszor úgy érzékelte, hogy a zsidóság a rendi privilégiumokra hivatkozó régi többségi önkép rovására térfoglalást hajtott végre. A zsidó közösségek meritokratikus, végzettségalapú előmenetele idegennek, másnak tűnt.

Kovács szerint ebből nőtt ki a modern zsidóellenesség első politikai-kulturális formája. A régi előítéletek mozgósíthatók voltak, és kialakult az antiszemitizmus mint nyelv, kulturális kód és világmagyarázat. Maga az antiszemitizmus szó is nyelvi újításként született meg, és vele együtt egész terminológiai készlet jött létre. A 19. század utolsó harmadától az antiszemitizmus kulturális beszédmóddá vált, a társadalmi jelenségekről – a tömegmédiáról, a városi életről, a pszichoanalízisről, az avantgárd művészetről – úgy lehetett beszélni, hogy azok zsidó vagy „nemzeti” (magyar, német stb.) minősítést kaptak. A zsidó különféle modern jelenségekkel asszociálódott. Ez az antiszemitizmus, mint kulturális kód alapvető fontosságú tényezővé vált abban, miként működött a jelenség a 19. század második felétől Európában – és hasonló módon az Egyesült Államokban is.

A következő lépcsőt az antiszemita politika jelentette. Logikusan következett ugyanis, hogy aki a kulturális antiszemitizmus nyelvét és kódjait beszéli, az politikai mozgósítást is végezhet. Megjelent az antiszemita politikai vállalkozó, aki felismerte, hogy e kódnyelvvel és érvrendszerrel mozgósíthatók a modernizáció vesztesei, a céhes háttérből jövő városi lakosság csoportjai, a feudális gazdaságból kiesett szegények és más rétegek. Kovács András ugyanakkor hangsúlyozta: a kulturális változás önmagában nem vezet automatikusan a politikai antiszemitizmus megállíthatatlan elterjedéséhez.

Mindez azt támasztja alá, hogy nem elegendő a kora kereszténységtől eredeztetett örök zsidóellenességről beszélni, és ebből közvetlenül levezetni a holokauszt magyarázatát.

Az előadó ezután rátért a faji antiszemitizmusra. Kiemelte, hogy ez a korszak az asszimilációra adott reakcióként hozta felszínre a zsidóellenesség új formáját. A zsidó asszimiláció ugyanis közel hozta a zsidó közösségeket a többségi társadalomhoz, különösen a modern társadalmi szegmensekben. Ugyanakkor a többségnek valamiképpen mégis jeleznie kellett, hogy a zsidók nem ugyanolyanok, mint a többiek. Erre a faji antiszemitizmus kiváló eszköznek bizonyult, mivel ebben a korszakban tudományos magyarázatként jelent meg.

Ezt követően Kovács András bemutatott néhány friss eredményt egy nagy európai vizsgálatból, amelyben maga is részt vett, és amelyet mintegy öt évvel korábban végeztek el 16 Európai Uniós országban. A kutatás célja az volt, hogy láthatóvá váljon: mennyiben van jelen a folytonosság és mennyiben a megszakítottság a mai antiszemitizmusban.

A vizsgálat három szinten mérte a jelenséget:

• Tradicionális előítéletek – vagyis mennyire terjedtek el a klasszikus antiszemita sztereotípiák.
• Holokauszt-tagadás és relativizálás – ez a másodlagos antiszemitizmus formája. Funkciója a második világháború után az volt, hogy a korábbi antiszemitizmust legitimálja azzal, hogy tagadja a holokausztot, vagy kisebbíti annak mértékét. Kovács rámutatott, hogy azokban az országokban, ahol a nyílt antiszemitizmus tabu alá esik (például Németországban vagy Ausztriában), sokkal erősebb ez a másodlagos forma. Így a tagadás és a relativizálás mintegy helyettesíti a nyílt antiszemita kijelentéseket.
• Izrael-ellenesség antiszemita tartalommal – vagyis amikor az izraeli állam politikájának bírálata összemosódik a zsidóság egészének démonizálásával.

Kovács András előadását vizuális példákkal zárta: bemutatott karikatúrákat és plakátokat, amelyek a zsidó világhatalom képzetét, illetve a zsidó közösségek démonizálását ábrázolták, amelyek világosan mutatják, hogyan élnek tovább a régi sztereotípiák a modern kor vizuális kultúrájában is.

Történelmi távlatokat nyújtva mutatta be, hogy a zsidóellenesség egyfelől hosszú időn átívelő, sztereotípiákban ismétlődő, univerzális jelenség, másfelől minden korszakban más társadalmi, politikai és kulturális környezetben ölti fel sajátos formáját.

A Limmud Magyarország Jól kinézünk! – a zsidó történelem és hagyomány a képek erejével sorozatának következő előadásai:

Berkovits Balázs: Cancel culture, woke, anticionizmus – 2025. október 9. csütörtök, 18:00 – Magvető Café, Budapest VII., Dohány u. 13.

Toronyi Zsuzsanna és Darvas István: A zsidó hagyomány és a „képcsinálás” – 2025. október 30. csütörtök, 18:00 – Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár, Budapest VII., Wesselényi utca 7.