A Frigyláda kerubjai: a megbocsátás kegyelme

A képzelet segít megértenünk, hogy mi történt velünk és mit kezdhetünk vele, a játék és az önirónia, mindez együtt segít visszatérnünk mégis az édenkertbe, megfordítani az időt, mintha mi is játszhatnánk vele, akár az Isten.Vári György, a Bét Orim Reform Zsidó Hitközség rabbijának jom kipur alkalmából született írása.

A tíz nappal ezelőtti estén a megtérésről beszéltünk. Az újév a zsidó hagyomány szerint az Ítélet napja. Az idő múlása emberi tapasztalat, Istennek, ha van, nincsen ideje. Az új év minket emlékeztet arra, mit végeztünk, merre tartunk, népszerűen szólva, hogy miben vagyunk éppen. A megtérés tíz napja még újabb esély erre a szembenézésre. Az állatok és a növények mindig azonosak önmagukkal és – talán – nem tudnak róla, hogy meghalnak, Istennek pedig nincs ideje. Egyedül az ember képes valóban megtérni. Ezt értjük, megtérni tud és Isten megbocsát neki. De hogyan tudnak megbocsátani véges lények egymásnak, akiknek senki soha nem adja vissza azt, ami elmaradt vagy tönkrement az életükből?

Mert amikor már mindent, amit megtehettünk, megtettünk, tíz napnyi erőfeszítés után, itt állunk a Jom Kipur kapujában, újra és újra ráeszmélve, minél komolyabban vettük, annál inkább, hogy minden jóvátehetetlen, hogy nincs módunk megváltoztatni a múltat. Hogy minden, ami megtörtént, jóvátehetetlen. Hogy nem tudni, remélhetünk-e bocsánatot, és nem tudjuk, mi magunk képesek leszünk-e megbocsátani. Mert bár belátni, megváltozni, bocsánatot kérni nagyjából igen, de megbocsátani, másfelől, nem csak szándék kérdése, az őszinte megbocsátást nem elég akarni, nem csak csináljuk, hanem legalább annyira történik velünk. Nem döntés a megbocsátás legvégső soron, hanem kegyelem. Rendezni a számlát, elfogadni a bocsánatkérést, lehet és talán érdemes is, de megbocsátani nem mi tudunk, hanem valami olyasmi bennünk, amit nem mi irányítunk. A zsidó hagyomány tudja, hogy könnyű Istennek megbocsátania. Ezért kell az egymás ellen elkövetett vétkeinket egymással elrendeznünk. Nem az a kérdés ilyenkor, Isten megbocsát-e.

A Tóra szerint a Frigyláda fedelén, ott, ahol a Földön a legközelebb lehetünk Istenhez, egymással szembeforduló, egymást szárnyaikkal mintegy átölelő kerubok alkotnak – tulajdonképpen kaput. Mivel a pusztai Szentély építése tükörképe a világ teremtésének, éles fény vetül arra a jelenetre innen, amikor ugyanezek a kerubok, Ádám és Éva kiűzetése után, lángpallossal állták el előlük az Édenkert bejáratát. Akkor elzárták az embert az Isten közelségéhez visszavezető úttól, most, lángpallos nélkül, egymást átölelve, mintha újra megnyitnák, persze, csak szimbolikusan, „művészi utalásként” számukra, újra, szobrokként, a Frigyláda fedelén. Mit jelent ez?

Az elhagyott édenekbe, félig vagy egészen elrontott gyerekkorokba, a korai kötődések sérülései elé, elpazarolt évekhez, tönkrement szerelmekhez és házasságokhoz, véget ért, de le nem zárt, el nem gyászolt kapcsolatokhoz, fel nem tett, fontos kérdésekhez, ki nem mondott szavakhoz, elhanyagolt, elfelejtett barátságokhoz, bátorság hiányában elmaradt személyes kapcsolatokhoz, nincs visszaút. Minden pillanat csak egyetlenegyszer jön és múlik el. Mit jelentek akkor mégis a megidézett kerubok a Frigyláda fedelén, milyen hívásról adnak számot?

A Frigyláda kerubjai nem igazi kerubok. Azok, az igaziak, az Édenkertet őrzik. Ezeket a kerubokat mi csináltuk, a Frigyládát mi csináltuk, annak tükörképeként, ahogy az Isten teremtette a világot és benne minket. Ezt tudjuk tenni a múlttal is. Újraalkotni magunkban, újra átélni, megérteni, először haragudni, aztán együttérezni önmagunkkal, aztán, később, amikor már tudjuk szeretni valóban önmagunkat, együttérezni, ha tudunk, azzal, aki bántott és akit, persze, magát is bántották – így tovább, a végtelenségig, gyászolni őt és a saját múltunkat, megszüntetni az ismétléskényszert, az elmúltak uralmát az eljövendők felett. Tudjuk jól, hogy a szombat nem a semmittevés ideje. Ahogy minden szombaton elmondjuk, az Örökkévaló a hetedik napon, „jináfás”, felfrissült, újjáéledt, illetve, a szóban benne van a lélekként is fordítható „nefes” szó, átlelkesült, átlelkesítette a testileg, külsőleg már készen álló teremtést. Hasonlóan kell nekünk is újrateremtenünk a múltat, ahogy a frigyládán a kerubokat alkotta újra Izrael közössége és a ténylegesen, „testileg” már megtörtént, lezajlott múltat is úgy kell újra átlelkesítenünk, átéreznünk, vagyis, valóban, át-éreznünk valami mássá, az ezerszer indokolt fájdalmat, a jogos sértettséget, a ressentiment-t önmagunk és mások iránti empátiává.

Tényleges visszaút nincsen, de, amikor felidézzük, mi történt velünk, mit tettek velünk és mit tettünk másokkal, a képzeletünk, az át-élésünk megjelenítheti fegyvertelenül, egymással szembefordulva, egymás szemébe nézve, az Édenkert kerubjait, úgy, hogy egymást óvják a szárnyaikkal és immár többé nem minket fenyegetnek. A képzelet segít megértenünk, hogy mi történt velünk és mit kezdhetünk vele, a játék és az önirónia, mindez együtt segít visszatérnünk mégis az édenkertbe, megfordítani az időt, mintha mi is játszhatnánk vele, akár az Isten. Így talán, mindennek ellenére, megszületik bennünk a béke és a teljesség (sálom/sálem) csöndje, a semmiről sem lemondó elfogadás, vagyis a megbocsátás szelleme. A lélek szombatünnepe, a megengesztelődés és az engesztelés. A végső és belső Jom Kipur, amely tényleg a szombatok szombatja.

És mindez egy idő után már nem a mi erőfeszítésünk, csak könyörgünk, hogy megtörténjen, hogy megbocsássanak nekünk és hogy mi meg tudjunk bocsátani: ilyenkor, Kol Nidré este, amikor az Ég kapui tárva-nyitva állnak, a Szlihot, a megbocsátás imái a Viduj, a bűnvallomás előtt vannak. Ez a nap már nem elsősorban a megtérésé, hanem a megbocsátásé. Inkább Istené már mint a mienk.

Felelős vagyok és kiszolgáltatott, megtérni készülő és közben csak agyag, ahogy a Kol Nidré este híres pijutja, vallási költeménye mondja, a nagy Fazekasmester kezében. Megtérni képes és a megbocsátás/megbocsáttatás tapasztalatát ismerő lény. Ahogy a hászid tanítás foglalja világosan össze: por és hamu vagyok, és ugyanakkor értem teremtetett a világ.