A bűntudat topográfiája – Breier Ádám Hetvenegy farkas című regényéről

A Lefkovicsék gyászolnak rendezőjének első regénye több nagy témát érint, az apaság, a zsidó gyökerek és ateista hovatartozás belső konfliktusai, de legfőképp a MeToo-utóhatások légköre és a felelősségvállalás síkjai. A 21. Század Kiadó gondozásában megjelent Hetvenegy farkas elgondolkodtató könyv, nem csak jól olvasható, de sokáig kísérő gondolatokkal marad velünk.

Breier Ádám filmrendező, tavaly bemutatott első játékfilmje, a nagy sikerű Lefkovicsék gyászolnak után, első regényével debütált az idei Ünnepi Könyvhéten.

Első kötete, a Hetvenegy farkas a kortárs magyar próza egyik tipikus, de mégis egyedi változatát képviseli a morális önvizsgálat és az identitáskeresés metszéspontjában elhelyezkedő, erősen introspektív narratívát. A regény több nagy témát érint, az apaság, a zsidó gyökerek és ateista hovatartozás belső konfliktusai, de legfőképp a MeToo-utóhatások légköre és a felelősségvállalás síkjai. Ezzel kapcsolatban korántsem a bombasztikus szalagcímekre reflektál, hanem a hétköznapi döntések és gesztusok morális súlyára.

A főhős a családalapítás kapujában szembesül egy régi bűnével, amely bár nem feltétlenül botrányos, mégis erkölcsileg megkérdőjelezhető, és évek óta kísérti. Breier egyik legnagyobb erénye, hogy nem akarja leegyszerűsíteni a morális dilemmákat. A narrátor-főhős felismeri, hogy nem szükséges drámai mértékű visszaélés ahhoz, hogy a bűntudat tartósan beépüljön az énképbe. A MeToo-utórezgéseket a hétköznapi, árnyalt szürke zónákban vizsgálja. A regény identitást érintő rétege, a zsidó gyökerek, vallástalanság, generációs örökség pedig izgalmasan kapcsolódik össze a személyes bűntudat történetével.

A főszereplő, Stern Gábor, a belvárosi zsidó középosztály archetípusaként egy harmincas egyetemi oktató. Hamarosan gyermeke születik, ő pedig ennek kapcsán sokkal inkább egy régebben elkövetett tettére koncentrál – mintsem a babavárásra, illetve persze a maga különös módján éppen arra –, amely, bár nem is emlékszik rá igazán, komoly lelkiismeret-furdalást okoz. A történet jól felépített önvizsgálati nyomozássá formálódik, a főszereplő nem külső események, hanem belső konfliktusok mentén keresi a válaszokat. Az önreflexió, a bűntudat és az identitásválság mind kidolgozottan jelenik meg a szövegben. Egyfajta naplóként olvasva, teljes mértékben belelátunk Gábor lelkébe, mindennapjaiba, állandó kétségeibe és önostorozásába.

A többi szereplőt, barátokat, családtagokat – Gábor párját, Zsófit, az öccsét, Simont, Fruzsit, a bántalmazott lányt – is csak az ő perspektívájából látjuk, nem önálló figurák, nincs saját cselekvésük vagy gondolataik, így mindannyian kissé elrajzolt, kevéssé kidolgozott karakterek, akikről nem tudunk meg sokat a Gáborhoz fűződő viszonyulásukon kívül. Üdítő kivétel Blanka, a folyton a konyhában kísértő halott nagymama, akit a Gáborral folytatott párbeszédek keltenek életre, így tőle nem is várunk mást. Ámbár a regény nyitányában a koporsóstól együtt való eltűnése igazán komoly teljesítmény tőle, amivel sikeresen össze is zavar egy amúgyis diszfunkcionálisan működő komplett zsidó családot, akik a történet vége felé családterápiába kezdenek egy holokauszt-traumákra szakosodott Pozsonyi úti pszichiáterrel.

Gábor nagyon szereti ateista mivoltát hangsúlyozni, mégis különös vonzódást érez a rabbinikus tanácsok és a zsidó ünnepek megtartása iránt, ami a család összetartására való erőfeszítését és a nagymamai örökség továbbvitelét jelképezi.

Bár végigkövetünk egy múltba vezető nyomozást és egy lakatlanná vált vidéki házban körbeérő történetet, a regény mégis kevésbé klasszikus sztori, sokkal inkább egy érzékeny férfi belső világának feltárása. Etikai kérdéseket boncolgató történet az apaság előtti tétova válságról, identitás keresésről, hitről, hitetlenségről és családról. Legfőbb erőssége, hogy olyan mélységben rezonál a MeToo-mozgalom által felszabadított diskurzusra, amely a legkevésbé sem megszokott. Ez az egyedi férfi szemszög olyan unikális hang, amely nagyon ritkán szólal meg, vagy talán soha.

A Hetvenegy farkas elolvasása arra ösztönzött, hogy megkérdezzem a környezetemben levő férfiakat, vajon ők feltették-e maguknak ezeket a kérdéseket, amelyek Gábort foglalkoztatják.

Mindannyian tudjuk, hogy a nők nagy százalékának van MeToo-sztorija. Ebből következően, kizárólag logikai úton levonható a következtetés, hogy akkor a férfiak bizonyos százalékának is kell, hogy legyen sztorija, különben ki követte volna el a különböző súlyú abúzusokat, molesztálásokat, bántalmazásokat, visszaéléseket. Ennek ellenére, az általam megkérdezett férfiak közül egyet sem találtam, aki beszámolt volna ilyenről, akárcsak olyan szürkezónába tartozó esetről sem, mint ami a regény főhősének lelkét nyomja. Korábban sem hallottam ilyen vallomásokat férfi oldalról, egyetlen esetet kivéve, ami pár évvel ezelőtt kifejezetten megmozgatta a zsidó közvéleményt, óriási vitákat generálva.

Breier Ádám a könyvbemutatón említette, hogy a regényt pontosan ez, az elkövető által nyilvánossá tett eset ihlette, és Stern Gábornál szintén felmerül a kérdés, vajon tényleg a megtisztulás és a bűnbocsánat elnyerése vezeti-e a múlt mániákus feltárásában, vagy pusztán színtiszta önzés és önigazolás.

Mindenesetre óriási respekt a szerzőnek, hogy első kötetében ezt az eddig korántsem megszokott nézőpontot feszegeti.

A regény belső íve a bűntudat-feloldás-újrakezdés háromszög köré szerveződik, és ez a tematikus mag minden fejezetben jelen van, még ha nem is lineárisan bontakozik ki.

Az események lassú csepegtetése – apránként derül ki, mi történt a múltban – végig fenntartja a feszültséget. Figyelemre méltó első regény, képes egyedi hangon szólni a bűntudat és önazonosság kérdéseiről, miközben illeszkedik a kortárs európai próza etikai önvizsgálatra építő hagyományába.

Breier Ádám filmrendezőként már bizonyított, és a könyvben is magabiztos írói hangon szólal meg, sokszor filmszerűen, ahogy a napok történéseinek egymásutániságára koncentrál, így azonban nem minden esetben képződik meg az olvasó által várt irodalmi feszültség. A Hetvenegy farkas elgondolkodtató könyv, nem csak jól olvasható, de sokáig kísérő gondolatokkal marad velünk. Finomrajzú portré, pszichológiailag árnyalt belső monológot építve fel egy fiatal férfi életének sorsfordító pillanata köré.

Az eredetileg filmforgatókönyvnek indult regény hangneme szarkazmussal átszőtt, derűsen borús, és ha éppen eluralkodnának rajta az érzelmek, a szerző mindig gondoskodik róla, hogy ritmust váltson és újra a fanyar humor felé terelje a szövegfolyamot.

Nem kínál könnyű feloldást, viszont rengeteg kérdést vet fel az apaságról, felelősségről és önigazolásról. A lezárás biztató, a történet végén megszületik Gábor és Zsófi kislánya, akit zsidó hagyomány szerint az eltávozott nagymamáról neveznek el, aki így talán végre békében nyugodhat, és mindez mintha a főhős reményteljes jövőjét sejtetné.