Egyiptomban kezdődtek a nehézségek – Így zajlott a menekítő akció Izraelből

Konyor Sylvia 20 év után jutott ki újra Izraelbe. Nagyon várta ezt a négynapos utat, bár nem így tervezte, és végül a hazaút is kalandosra sikerült a számára. Egyike volt annak a 88 személynek, akiknek a magyar kormány Egyiptomon keresztül segített elhagyni a háborús Izraelt.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tegnap éjjel jelentette be, hogy a kormány 87 magyar és egy amerikai állampolgárt szállított haza Izraelből. Izrael városait folyamatosan érik az iráni rakétatámadások, miután Izrael megelőző csapást mért az iráni nukleáris létesítményekre a múlt héten.

A magyar kormány evakuációs műveletének köszönhetően jutott haza Konyor Sylvia is, aki a Kibic Magazinnak mesélt a hazajutás viszontagságairól.

„Múlt csütörtökön érkeztem meg Tel-Avivba – mondja a Kibic Magazinnak Sylvia, aki eredetileg hétfőn este jött volna vissza az El Al légitársasággal. Előtte már itthon többen mondták, hogy valami történni fog, de mivel Izraelben soha nincs teljes nyugalom, Sylvia úgy döntött, ha az El Al elrepül, akkor mehet nyugodtan.

A fia egyik jóbarátjához utazott, nagyon vágyott újra Tel-Avivba, mert húsz éve volt utoljára Izraelben. Úgy érezte, ez a megfelelő alkalom, most van még hova menni, mivel a vendéglátó, Tomi hamarosan el fog költözni. Sylvia már előre beleélte magát az izraeli hangulatba, és abba, hogy találkozni fog a kinti családdal, akiket régen nem látott. Csütörtökön a családdal vacsoráztak, nagyon jókedvű, vidám este volt.

Aznap éjszaka már riasztás volt, Sylvia előre letöltött egy applikációt, ami mindenkit értesít, hogy 15 perce van arra, hogy az óvóhelyre érjen. A lakásban volt mamad, egy megerősített, légoltalmi helyiség. Jelen esetben ez pont a hálószoba volt, úgyhogy mondhatni, még kényelmes is volt.

Pénteken már kiderült, hogy lezárták a repteret, így egyértelmű volt, hogy Sylvia nem tud hazajönni hétfőn, bár ekkor még úgy gondolta, hogy az izraeliek úgyis meg fogják oldani.

„Nem estem kétségbe, mert van bennem egy óriási bizalom, hogy megoldjuk. Az izraeliek tudják, menni fog, nem hagyják annyiban.”

„Itthon még úgy gondoltam, nagyon ijesztő lehet a légiriadó, és próbáltam magam felkészíteni rá. Nagyon furcsa amit mondok, de ehelyett inkább érdekes volt, különös élmény. Nem mondanám, hogy elkezdett dobogni a szívem, vagy pánikba estem volna. Sőt, végig humorizáltunk rajta. Miközben ültünk a mamadban, vagy épp mentünk az utcán, Tomi mindig mondta, hol van óvóhely, hova kell futni. Nem volt pánik bennem” – eleveníti fel Sylvia a történteket.

Amikor törölték a járatot, az volt az első pillanat, ami rosszul érintette Sylviát. „Mint egy labirintusban, nem tudod, merre van a kiút. Akkor nem volt ötletem, hogy mi lesz. Tomi nyugtatott, hogy maradhatok bármeddig, minden rendben lesz, majd úgyis vége lesz.”

Amikor megtudták, hogy lezárták a repteret, első dolguk volt, hogy gyorsan lementek bevásárolni. „Nagyon sokan voltak a boltban, mindenki sietősen, nagy adagokat vásárolt. De pánik egyáltalán nem érződött.”

Sylvia regisztrált a konzulátuson, aztán berendezkedtek erre a helyzetre. Sétáltak, minden zárva volt, halotti csend uralta az utcákat, de azért próbáltak élni, ahogy addig. A regisztráció után nem történt semmi, így Sylvia felhívta a konzulátust, akik megnyugtatták, hogy szervezik a hazautat. Megkérdezték, vállalja-e a hosszú, fárasztó utat, és az önköltséget.

„Ez természetes volt számomra” – mondja Sylvia –, „hiszen én mentem oda, senki nem kérte, hogy menjek, persze, hogy vállalom a költségeket”.

Végül jött az e-mail, hogy készül az utaslista, megszervezték a hazautat. Az útvonal Eilat felé busszal, ott átszállás, gyalog át az egyiptomi határon, onnan majd a magyar követség segít, aztán Sarm es-Sejkből hazarepülés. Hétfő este derült ki, hogy másnap hajnalban lesz az indulás, jött a hír, hogy reggel hatra kell menni a tel-avivi magyar nagykövetség elé.

„Ott már nagy balagan (felfordulás) volt, egy kedves hölgy próbálta kiabálni az emberek nevét a listáról.” Két busz indult, még Wi-Fi is volt, ami fontos volt Sylviának ahhoz, hogy tudja tartani a kapcsolatot a családdal.

„Az út kellemes volt, kényelmesen ültünk, néztük a tájat, ment a Wi-Fi, beszélgettünk. Aztán jött a határ. Az izraeli oldalon még viszonylag könnyű volt, bár sok fázison kellett átsétálni. Sokat kellet várni, de ott még rend volt és volt levegő” – meséli Sylvia.

Aztán átértek az egyiptomi oldalra, és kezdődtek a nehézségek.

„Nagyon örültünk, hogy végre ott vagyunk, de kiderült, hogy nem fogadják el az előre megbeszélt összeget dollárban, át kellett váltanunk egyiptomi valutára. El kellett mennünk bankba, ahol hosszú sorok álltak, mindenhez rengeteg pecsét kellett. A csoporttársaimon láttam, hogy már sokan rosszul vannak, mindenki reményvesztett volt, mert erre senki sem számított. Az egyiptomi oldalra útközben még úgy gondoltuk, hogy az már felszabadulás lesz, dehát nem az volt” – emlékszik vissza Sylvia.

A tűző napon álltak órákig, rengeteg emberrel, hatalmas tömegben. Más európai országok is ezen az útvonalon menekítették ki az embereiket. A helyiek nem voltak felkészülve ekkora tömegre, mivel errefelé nem szokott ilyen nagy forgalom lenni. A magyar követség munkatársai nagyon kedvesen próbáltak segíteni, de forróság volt, ordítozás, és senki nem tudott semmit.

Négy óra várakozás után után, amikor már a gyerekek sírtak, az idős emberek rosszul voltak, végre sikerült átjutni. A társaság fele ájuldozott, kimerülten húzták magukkal a hatalmas bőröndöket, nehéz csomagokat.

Végre bejutottak a légkondicionált buszba, és mindenki kapott egy palack vizet. Akkor derült ki, hogy még öt ellenőrző ponton kell átjutni a hatalmas tömegben, ahol a busz próbált beállni a sorba. Az ott töltött idő alatt megint órákat vártak, végül négy órás késés lett a tervezetthez képest.

„Sarm es-Sejkben, a repülőtéren, amikor megérkeztünk, már láttuk a gépet. Felvették az útleveleinket, a bőröndöket át kellett világítani, motozás volt. Rosszul éreztem magam mindezek közben, próbáltam a humoros oldalamat elővenni, de szorosan a falhoz kellett húzódni, és átéltem, milyen lehetett a sorban állás az elődeinknek.”

Végül, amikor fele társaság már felszállt a repülőre, hirtelen bezárult a busz ajtaja, pont Sylvia előtt. Néztek a magyar katonákra, ők visszanéztek, nem értették, mi történik. A felszállópályán látták, hogy egy magyar katonaruhás férfi beszélget egy csoport egyiptomival. Egy ember odament a buszsofőrhöz, és intett, hogy nem nyithatja ki az ajtót, pedig csak fél méterre álltak attól, hogy felszálljanak a repülőgépre.

„Kérdeztem, mi történt – idézi fel Sylvia –, de csak vicces megjegyzéseket kaptam: »Ez itt mindig így megy.« Állandóan ellenőrizték az útleveleket, listákat. Végül nagy nehezen kinyitották, és föl lehetett szállni.”

„Egy Airbus volt, rá volt írva: Hungarian Air Force, ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik gép, kivéve, hogy a stewardessek katonai overallban voltak. Éjfél után tudtunk elindulni Sarm es-Sejk repülőteréről, és végre tényleg simán hazarepültünk. Tehát elindultam reggel hatkor, és hazaértem másnap hajnali fél háromkor.”

„Most még mindig egy búra alatt vagyok. Vagyok valahol, de még nem vagyok jelen. Még ott jár a fejem, az eszem, hogy mi lehet ott, kivel mi van. Nekem mindig kell idő, ha valami történik, hogy abból ki tudjak jönni. Még nem érkeztem meg”

– összegzi az elmúlt napok történéseit Konyor Sylvia.