semmike a semmi ágán

Röhrig Géza, a Jelenkor Kiadónál megjelent semmike-dalok című új verseskötetének bemutatóján a szerzővel Gács Anna beszélgetett a Turbina Kulturális Központban.

Az új kötet versei nagyon egységes gesztussal kapcsolódnak össze – vezette fel Gács Anna a beszélgetést –, semmike mindegyik vers címében megjelenik, és az olvasót óhatatlanul foglalkoztatja, hogyan érdemes tekinteni erre az egységre. Talán úgy is olvasható a kötet, mintegy teljes életszakaszon végighaladva, de nem kizárólag életrajzi megközelítésként értelmezhető.

Gács Anna első kérdésében arra irányította a figyelmet, vajon semmike tekinthető-e az akárki figurájának egyik változataként, mint a középkori misztériumjátékokban az ember, aki a halál közeledtével kénytelen szembenézni saját életével, s erről számot is kell adnia. Ugyanakkor semmike figurája, bár nem konkrét személy, mégis nagyon is társadalmi lény, a kitaszítottak közé tartozik, ahogyan gyakran a versek beszélője is. És vajon ez a kétféle olvasat – az allegorikus és a társadalmi – kizárja-e egymást, vagy éppen hogy kiegészítik.

Én csak annyit tudok – vallotta be Röhrig Géza –, hogy megszerettem semmikét, ez egészen biztos. A kötet keletkezésének körülményeiről elmondta, hogy boldog jelenkoros szerzőként már jó ideje ígért egy regényt a kiadónak, de a többszöri határidőt sem sikerült betartani, noha nem lustaságból, mivel a készülő mű igazán terjedelmes lesz. A kiadó finoman jelezte, hogy várják a regényt, de miután látták, hogy hosszabban dolgozik rajta, javasolták, hogy jelenjen meg egy másik kötet – így született meg a semmike-dalok. Akkoriban körülbelül egy negyed kötetnyi vers volt már készen.

Gács Anna közbevetette, hogy talán a regény kéziratát tördelte át verssé, mire Röhrig ironikusan elismerte, hogy valóban van átfedés, a regény és a versek tematikája párhuzamosan fut. Az elmúlt két évben főleg saját múltját kutatta – mindezt New Yorkból, távolról szemlélve, és e távolság jót is tett a reflexióknak. A semmike-dalok a készülő regény nélkül nem született volna meg, hiszen mindkettő ugyanabból a belső forrásból ered. Bár semmike alakját néhol igyekeztek elhatárolni a szerzőtől – például neki hét gyereke van, míg Röhrignek csak négy –, mégis, nyilvánvalóan minden vers átszűrődik a költő személyén.

Ezt a távolítást szolgálja, hogy a regénynek női főszereplője van, és Röhrig gyerekkoránál két évtizeddel korábban játszódik. Az ötlet, hogy minden vers címe úgy kezdődik: semmike, Nagy Boglárkával, a kötet szerkesztőjével közös gondolkodás eredménye. Ez az egyszerű, kronologikusan haladó struktúra mintegy sakktáblaszerűen épül fel, egyszer a 20 éves semmikéről szól, majd hirtelen az 58 évesről.

Gács Anna a nyitóvershez visszakanyarodva hangsúlyozta, hogy bár semmike alakja nem rajzolódik ki élesen, de az bizonyosan állítható róla, hogy nem remél. A kötet moralitásjátéka így a remény elutasításával kezdődik. Ezt a határozott gesztust kívánta értelmezni, miért ilyen fontos ez a nyitány.

Röhrig kijelentette, hogy a költő, semmikével ellentétben igenis remél, bár viszonya a reményhez ambivalens. Úgy fogalmazott, hogy nincs szüksége a reményre, hisz abban, hogy ha az ember beleadja az erőfeszítést, a végeredmény már nem rajta múlik – és ezért nem tud azzal is foglalkozni, hogy reméljen. Gyermekkorából idézte vissza azt a fatáblát, amely apja lakásában volt kifüggesztve: Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből az 5.5 magyarul, gót betűkkel: „A reménység pedig nem szégyenít meg.” Ez volt egyik legkorábbi olvasmányélménye az egyszobás lakásban, ahol kettesben éltek. Apja halála után azonban fokozatosan leszokott a reményről, mivel a reménykedéshez szükséges egészséges önbizalmat nem tudta elsajátítani.

Gács Anna megjegyezte, hogy a versekhez való viszonya állandó csiki-csuki játék: egyszerre közelít hozzájuk és távolodik el. Ez a küzdelem, próbálta tisztázni, mennyire áll közel azokhoz az élményekhez, figurákhoz, amelyekből a versek születtek?

Röhrig úgy fogalmazott, hogy mostani és részben az előző kötete is képviseleti költészet. Úgy érzi, az élet mintegy delegálta őt, hogy beszéljen a gyermekotthonok világáról, amely a magas irodalomban ritkán jelenik meg hitelesen.

Saját élettapasztalatainak feldolgozása, számára folyamatos jelenlétet igényel, él-e vajon az anyja, van-e testvére, ezek a kérdések mindig foglalkoztatták, és mindig is fogják. És a közelség-távolság történet ezért nem zárható le.

Gács Anna megkérdezte, Röhrig valóban szkeptikus-e azzal a fajta irodalmi magatartással szemben, amely az életet irodalommá alakítja. A válaszból kiderült, hogy költészetében nem a szöveg reflexív vagy ironikus oldalát keresi, hanem a személyes, megrendítő élmény megzenésítését. A magyar lírai hagyomány egyes irányzatai – például a tárgyiasabb, hidegebb hangvétel – mellett az olvasók továbbra is igénylik azt a fajta költészetet, amelyben „ott és akkor” érzik magukat, ahol a vers van. A képviseleti költészet sem zárja ki az esztétikai értéket, a vers célja nem az, hogy a költőről áruljon el valamit, hanem az olvasóról. Egy jó versből nemcsak azt lehet megtudni, milyen volt József Attila – hanem azt is, nekünk milyen lenne József Attilának lenni.

És Röhrig verseit olvasva még azt is bizonyosan érezzük, hogy neki milyen lehet kicsit József Attilává válni.

A beszélgetés vége felé előkerült egy konkrét élmény, amely végül a regénybe bekerült, de akár vers is születhetett volna belőle. Egy fiú, akit a regényben „ezredesnek” hívnak, mesél apja hősi haláláról – egyértelműen kitalált történet, mely egy valós tragédia elfedésére szolgál. Röhrig szerint az irodalom sokszor az ilyen konfabulációkban működik: a hiányzó anyák és apák pótlékaként.

A beszélgetés zárásaként szó esett a költői beszédmódokról is. Röhrig a modernitás előtti, népi és balladai formákban érzi magát otthon. Versei rövid sorokkal operálnak, egyszerűséget keresnek, nem szereti túlterhelni őket allúziókkal vagy műveltségi utalásokkal. Az „angyalok nyelve” – ahogy Pál apostol írja – talán nem is emberi nyelv, és ezt az ember feletti nyelvet kutatja verseiben.

A költészet számára nemcsak művészi gyakorlat, hanem erkölcsi és egzisztenciális állásfoglalás – ahogy ezt példaképe, Bari Károly is képviselte. A fiatalkori találkozás Barival mély nyomot hagyott benne, nemcsak a költészet, hanem a politikai bátorság és integritás okán is.

Röhrig soha nem érezte igazán befogadottnak magát az irodalmi közegben, és ebben pont saját magát látta akadálynak, mivel nem viselkedett úgy, ahogy egy író szokott, és az irodalom intézményrendszerével sem volt kapcsolata. Az irodalom, számára másfajta küldetést jelent: a kirekesztettek hangját, a mélyből jövő tapasztalatot, és az emberi hangot, amelyet nem lehet mással pótolni.

Így hát semmike nem remél, ésapára gondol, ésapát kérleli, verseit közli egy folyóirat, válik, társtalan, megtér, felszarvazzák, bűnös. Összebútorozik Grosszmann Bellával, de szíve Amarillé, öregszik, végül exitál a halálos ágyán.

A semmi ágán ül semmike, a Turbina színpadán pedig a felolvasós részek alatt furcsa időutazásként az ifjú József Attila állt Madaras József Eszmélet című tévéfilm sorozatából, akinek különös módon mégis lehetősége nyílt érett korba lépve búcsúzkodni:

napok óta üres a pelenkám

köszönöm hogy gondot viselsz rám

irgalom Atyám hisz egykéd vagyok én is

homlokom lenyílt semmit se látok

lassan az ágyról a földre mászok

irgalom Atyám hisz egykéd vagyok én is

fekete tojás a lelkem

lámpázz át ítélj meg engem

irgalom Atyám hisz egykéd vagyok én is

hóemberem fejfára olvadt

alig várom a halálomat

irgalom Atyám hisz egykéd voltam én is