Visszaszerezni a zsidó gettókat, hogy azok ne csupán a múltbeli pusztítás helyszínei legyenek

A Jelen víziói – Visions of the Present címmel először látható Budapesten a Rumbach Zsinagógában Alex Woz, Los Angelesben élő fiatal argentin zsidó művész rendkívüli egyedi kiállítása.

A Kesher Magyarország által szervezett kiállítás a zsidó gettókat nem csupán a múltbeli pusztítás helyszíneként kívánja visszaszerezni, hanem olyan helyként, ahol a modern zsidó művészet kortárs kontextusban is megtalálja örökségét és a kulturális korszellemet.

A 25 éves Alex, dél-amerikai bevándorló zsidó szülők gyermekeként iskoláskorában komolyan megtapasztalta az antiszemitizmust a nyugati part leginkább antiszemita városában felnőve, és ezek a tapasztalatok egészségtelen kapcsolatot alakítottak ki saját zsidóságával. Később ezért döntött úgy, hogy Tórát kezd tanulni, hogy visszataláljon önmagához.

Amikor felnőttként tapasztalta meg az antiszemitizmust, mindannyiszor azt kívánta, legyen valami, ami emlékezteti a zsidó lét szépségére. Művészként végül összekapcsolta mindezen tapasztalatokat és tudásokat. A világról való gondolkodás kínzó kérdésfeltevéseire megtalálta a választ zsidó művészként definiálva önmagát.

Célkitűzése, hogy művészi eszközökkel tegye képessé a zsidó közösséget arra, hogy újra átvegye az irányítást saját narratívája felett, egészséges kapcsolatot teremtve önmagunk és az identitásunk között.

A vizualitást a diaszpóra kezdetei óta pusztító erőként használta fel az antiszemita propaganda a zsidók ellen, gondoljunk csak a náci korszak karikatúráira. Mindezt meg kell fordítanunk – vallja Alex –, a képek szélsőséges hatását úgy kell használnunk, hogy az inspirálja, erősítse és bátorítsa közösségünket.

Ez a küldetésem, és mindig azon fogok dolgozni, hogy egyetlen zsidónak se kelljen úgy kapcsolódnia az identitásához, ahogy én tettem korábban – a kívülről jövő gyűlölet látásmódjával.

A kiállítás megnyitóján Alex elmesélte, hogy éppen Los Angeles-i stúdiójában ücsörgött, amikor e-mailje érkezett egy ismeretlen kelet-európai szervezettől, amelyben meghívást kapott egy görögországi konferenciára előadást tartani a művészet eszközeivel folytatott harcról az antiszemitizmus ellen.

A meghívás személyes ismeretségeket és barátságokat hozott neki, így került életében először Budapestre, Keszler Benő meghívására. Óriási reveláció volt látni a pesti gettót, a Dohány Zsinagógát, és a Rumbach Zsinagógát, amellyel azonnal szerelembe esett.

A Dohány csodálatos, monumentális – már-már templomszerű. De a Rumbach… az más. Itt valami intimebb, valami személyesebb fogadott

– emlékezett vissza beszédében.

A művészi megformálás, a tér arányai, a részletgazdagság, mindez olyan érzést keltett bennem, mintha ez a hely a gyökereinkhez való visszatérést ünnepelné, nem pedig azok megtagadását a külvilág elfogadásáért cserébe – mondta el Alex Woz.

A látogatás után visszatértem Los Angelesbe – folytatta visszaemlékezését a művész. Telve élményekkel, inspirációval. A fejemben még mindig a Rumbach képei jártak, hetekig, hónapokig. Ekkor döntöttem el, hogy Benő segítségével szeretnék létrehozni egy kiállítást – olyat, ami valóban megmutatja, mit él meg egy zsidó, amikor először lép be egy gettóba. Milyen érzések keverednek benne – a múlt súlya, a jelen fájdalma és a jövő reménye.

Elkezdtem festeni. Tudatosan úgy válogattam a színeket, hogy illeszkedjenek a térhez: a vörös, a kék és az arany uralja a sorozatot. Az emeleti teremben található Olajfák hegye című kép például az egyik központi darabja a tárlatnak. Érdekesség, hogy ezt a képet már egy évvel korábban elkészítettem – és amikor elkezdtük összeállítani a kiállítást, akkor jöttem rá, hogy a színhasználat tökéletesen tükrözi a zsinagóga belső világát. Mintha az Örökkévaló ebbe a térbe szánta volna – fogalmazott megnyitó beszédében Alex.

Eszembe jutott a túra, amit Benővel tettem. Mint minden zsidónegyed Európában, ez is sok sötét emléket hordoz – halál, szenvedés, pusztítás. De itt mégis más volt az érzésem. Sok gettóban jártam már, és szinte mindig megfogott ugyanaz a gondolat:

„Ez a hely valaha zsidó volt. De most már nem az.”

Itt, Budapesten, a VII. kerületben viszont ezt nem éreztem. Mert itt a zsidó közösség él. Létezik. Dolgozik. Visszaveszi az örökségét. Ez a gettó nem halott – hanem él.