A kibuc különleges tükre volt egy egész generáció világmegváltó álmának

Az Almák és narancsok című izraeli dokumentumfilmet vetítették a Bálint Házban szerda este. A film rendezője, Joav Brill egykori svéd, norvég, dán és angol önkéntesekkel beszélgetve hozta vissza a kibuc önkéntesmozgalom aranykorának különleges időszakát. A vetítést követően Kubik Rebeka beszélgetett Nagy Ákossal.

A hatvanas évek a kibucokban is a hatvanas évek volt – a szabad életmód, a napsütés és az ingyen szállás vonzotta a külföldi önkénteseket, akikkel együtt érkeztek a drogok, az alkohol, a vegyes házasságok zsidók és nem-zsidók között. Az utazási irodák által árult Kibuc Élmény egy profitábilis üzlet lett. De a nyolcvanas évekre Izrael már nem ugyanaz az ország volt, a libanoni háború és az izraeli-palesztin konfliktus új kérdés elé állította az önkénteseket: a kibucok támogatása Izrael állam támogatását jelentette-e?

Az 1960-as években fiatalok ezrei indultak útnak Európából, vállukon hátizsákkal, és telve kíváncsisággal, hogy beteljesítsenek egy álmot. Egy számukra ismeretlen országban, Izraelben, egy különös közösségi élet részeivé váljanak. A háború utáni Európában felnőtt generáció új válaszokat keresett az egyéni élet értelmére, a közösség szerepére, és a társadalmi felelősség kérdésére. A kibuc, e különös szocialista zárvány a Közel-Kelet szívében, egyszerre jelentett fizikai kihívást és spirituális kalandot.

Az önkéntesek többsége nyugat-európai országokból érkezett: Angliából, Németországból, Skandináviából, Franciaországból. Nemcsak zsidó fiatalok voltak – sőt, gyakran nem volt semmiféle vallási kötődésük –, hanem hippik, diákok, politikailag aktív fiatalok, akik el akartak szakadni a megszokottól, és valami igazit kerestek.

A filmen szereplő idős emberek a fiatalságukról beszélnek. Arról a korszakról, amelyben európai jóléti államok polgáraiként meg akarták tapasztalni a kollektivizmust. Tenni akartak a világért, jobbá akarták tenni azt, ezért Észak-Európából Athénba vonatoztak, hogy Ciprusra repüljenek, ahol felszállhatnak a Tel-Avivba induló repülőre.

Az 1967-es hatnapos háborúban volt rá esély, hogy megszűnhet Izrael, mondja az egyik visszaemlékező, és ez a tudat megsokszorozta a segíteni vágyást.

Skandináviából, Franciaországból, Kanadából, Dél-Afrikából, Dél-Amerikából jöttek önkénteskedni a fiatalok, akik bármire hajlandóak lettek volna, hogy megtapasztalják a kibuc életérzést.

Az önkéntes mozgalom hosszú távú beruházás volt Izrael részéről, mert pár hét munka után a világ minden tájára hazatérő fiatalok elmondták, hogy Izrael milyen színes, befogadó ország. Ez volt a kibuc-boom kezdete.

Első nap beleszerettem a kibucba, meséli egyikük. Szuper kibuc-apukát kaptam, mindannyiunknak volt egy helyi mentora, egyfajta „apa”, aki mindenben segített és támogatott. Hazaérve megalapították a Kibuc-szervezetek dániai baráti körét. Hamarosan annyi jelentkező volt, hogy egy egész repülőgépet kibéreltünk az önkéntesek utaztatására. A kínálatot viszont nem tudta követni a kereslet, felhívtak Izraelből, hogy nem tudnak egyszerre 340 önkéntest fogadni. Ez volt az önkéntesmozgalom aranykora.

Állandó Woodstock-hangulat volt a ’60-as évek kibucaiban, ami nemcsak a munkáról és közösségről szólt, hanem a szabadságról is. Az európai önkéntesek a kibucban felnőtt fiatalok számára, akik születésük óta ismerték egymást, újfajta szabadságot hoztak el, amelyben nemcsak az étkezés, de az ágy is közös lehetett, a szexualitás tabumentes, természetes része volt az életnek. A rövid, de intenzív kapcsolatok, a tábortűz melletti ölelések mind a felszabadulás részei voltak, és persze szövődtek élethosszig tartó szerelmek és házasságok is a szőke skandinávokkal, akik közül sokan végleg Izraelben maradtak.

Nem volt ritka, hogy a fiatalok marihuánát fogyasztottak – részben a nyugat-európai hippimozgalom hatására, részben a határok nélküli kísérletezés jegyében. A kibucok zárt, mégis sokszínű világa jó terep volt a tudattágításra, a vallásos élmények újrafogalmazására, vagy éppen a pszichedelikus önismeretre.

Az egyik kibucnyik gyerek már nyolc éves korában kóstolt füves browniet, amit a hozzájuk érkező önkéntesek készítettek, és ezzel a korabeli újságokba is bekerült.

A kibuc – annak minden földhözragadt realitásával – különleges tükre volt egy egész generáció világmegváltó álmainak. Az önkéntesek sokszor érezték úgy: valami újat teremtenek. Egy társadalmat, ahol nincs kizsákmányolás. Egy életet, ahol nem a pénz, hanem az ember számít. Egy világot, ahol Európa háborús múltja helyett a jövő lehet közös.

Persze nem volt minden álomszerű, a visszaemlékezések terrortámadásról is beszámoltak, amelyben két önkéntes lány életét vesztette. De eszükbe sem jutott ezután abbahagyni a munkát, vagy hazautazni. Úgy érezték, Izraelnek még nagyobb szüksége van rájuk.

A ’60-as évek kibuc-önkéntesei a korszak szellemiségét hordozták: a világbéke eszményét, a közösségi élet iránti vágyat, a globalizálódó fiatal generáció öntudatra ébredését. A kibucok egyfajta élő laboratóriumot kínáltak ehhez – olyan helyet, ahol nap mint nap meg lehetett tapasztalni a közösségi eszmények nehézségeit és szépségeit.

Az önkéntes mozgalom visszaesését az első intifáda hozta el a ’80-as években. Svédországban erősödni kezdett a palesztinbarát mozgalom, és egyre kevesebben jöttek. Ugyanazok az emberek, akik korábban teljes mellszélességgel Izrael mellett álltak, tíz évvel később átálltak a másik oldalra. A helyükre angol fiatalok érkeztek, akikben már nem égett a tenni akarás vágya, egyetlen céljuk a buli és az alkohol volt.

A mai Izraelben 250 kibuc van, mondta a film utáni beszélgetésen az egykori kibuclakó, a Kidma Egyesület vezetője, Nagy Ákos, aki három évet töltött családjával Izraelben. Egy 1937-ben alapított, Szíria melletti határőr kibucban éltek.

Amire mi odaértünk, a kommunizmus már megszűnt, fogalmazott Nagy Ákos. Az utóbbi 15 évben privatizálták a kibucokat, a fiatalok már saját ügyeiket, üzletüket bonyolítják. Megszűnt az ingyen ebéd.

A kibuc egy gyerekekre és és idősekre optimalizált falu, egy lepattant lakópark és egyfajta szocialista utópia szerelemgyereke, ahol a kisgyerekes családok paradicsomi körülmények között élhetnek. Esténként csak összeszedtük valahol a kibucban a gyerekeinket, jobb esetben már meg is voltak fürdetve, mesélte Ákos.

A kibucukban 600 ember élt, a fele tag, a másik fele lakó. Ezen felül még mindig voltak önkéntesek, de ez már egy teljesen más világ volt. Nagyrészt dél-amerikai középiskolások jöttek, gazdag családok gyermekei, akik már egészen máshogy álltak hozzá a munkához, és az egész kibuc élményhez.