Annak a szónak, hogy megmaradt, sajátos dallama van

Az egyik fiam telefonjába, a kedvencek közé úgy vagyok elmentve, hogy Mamele – mondja Lugosi Viktória, aki arról is mesél, hogyan lett író, mennyi valóságalapja van a történeteinek, valamint arról, miként lesz egy csoportos utazásból értelmes szórakozás. Interjú.

Végig úgy éreztem, hogy az Ajvé című első regényed a nagyszüleim lakásában játszódik. Minden tárgy, hangulat, mondat megelevenedett a saját emlékeim által. Arról már nem is beszélve, hogy egészen meglepő volt számomra, mennyire hasonló karakter a regénybeli apa az én apámmal, valamint a regénybeli nevelőapa, anyám volt élettársával, és az egész családmodell minden apró részletében magunkat láttam.

Mondhatnám, hogy micsoda véletlen, persze nyilván nem az. Nem azért, mert rokonok lennénk, vagy egy utcában laktunk volna, hanem azért, mert az a világ, amit az Ajvéban megjelenítek, egy életforma volt, sok száz éves hagyományokkal, amelyek ugyan folyamatosan koptak, és amelyeknek a vallási része az idő múlásával eltünedezett, mint a hajnali köd, de a kultúra, az életmód, és az átörökített szeretet-szorongás kombó megmaradt. Minderre még ráömlött a szocializmus ízetlen, barna generálszósza.

De ez nem magyar sajátosság. Elég csak Ámosz Oz Szeretetről sötétségről című nagyregényét olvasni, amely a saját családjáról szól, ahol a nagyszülők Oroszországból, Litvániából, Lengyelországból vándoroltak ki Izraelbe. Leírja benne a jeruzsálemi otthonokat, amelyek megszólalásig hasonlítanak egy Klauzál utcai vagy Pozsonyi úti lakásra. Mindenki őrzi azt a keveset, ami megmaradt, onnan nézve azt, amit átmentett. És szinte biztos vagyok abban, hogy a mi generációnkak a fülében a megmaradt szónak is hasonló hangzása van, mert mi még hallottuk a nagyanyánktól vagy nagyapánktól, amikor rámutattak egy gyertyatartóra, szalvétára, egy magányos kiskanálra, egy árva kávécsészére és kimondták. A megmaradtnak dallama van, szomorkás, összekacsintós, afféle tudunk, amit tudunk, nem kell szóvá tenni hanglejtés.

Az, hogy a családban találtál ismerős elemeket, arra már végképp nem tudok magyarázatot. Hacsak azt nem, hogy amikor az ember ír, akkor megpróbál az egyedin át valami általánosabbat mutatni.

Az olvasó persze mindig arra kíváncsi, mennyi a történet valóságalapja. Mesélnél erről?

Nyilván benne vagyok a könyveimben, én, a családom, főképp azonban a kor. Az Ajvé esetében a hatvanas-hetvenes évek Budapestje, a Vándorhomárban a rendszerváltás időszaka, az Akit itt felejtettekben párhuzamosan a jelen és a háborút követők évek. Tárgyak, képek, szagok és illatok. Ez azért nem olyan, mint egy tészta, hogy egy rész ebből, két rész abból, és szerintem nem is fontos. Halott írónál már senki sem kíváncsi arra, hogy ilyen volt-e az anyja, vagy mondott-e olyat az apja. Ezek regények, csak az számít, hogy visz-e a történet, és megérint-e.

Egy könyv szinte mindannyiunkban van. Te hogyan lettél író? Tudtad, hogy az első köteted után erre fordul a pályád és írni fogsz?

Szerettem volna, de nem tudtam. Sőt, ha most kérdezel, már tudom, hogy nem is csináltam jól. Előbb kellett volna minden mást abbahagynom, ami persze akkoriban érdekelt, foglalkoztatott és szórakoztatott, mert minden munkámat nagyon szerettem és élveztem. Korábban kellett volna erre a sínre ráállnom, noha lehetséges, hogy mindaz az élettapasztalat, ami most segít az írásban, azok nélkül a munkák, találkozások nélkül nem lett volna meg.

Az Írók Boltjában tartott könyvbemutatón elmesélted, hogyan kezdtél neki az írásnak.

Mindig is írni akartam, csak az újságírói és napi tíz-tizenkét órás televíziós munka, ami általában hétből hét napot emésztett fel, azután a normál munkamenet a gyerekekkel, ezt egyszerűen nem tette lehetővé. Aztán amikor egyik napról a másikra egy délután bejelentették, hogy megszűnik a TV3, ahol akkoriban dolgoztam, akkor míg a kollégáim otthon sírtak, én másnap reggel felkeltem, leültem a gép elé és hat hónap múlva kész volt az első regényem. Észre sem vettem, hogy eltelt egy fél év.

Az első kötet után még szívesen folytattad volna korábbi televíziós pályádat, ha lett volna lehetőség, vagy akkor már szerzői munkamódra váltottál?

Tíz év volt benne. Azt gondoltam, hogy amit lehetett megcsináltam, voltam híradós, szerkesztettem és vezettem magazinműsorokat, csináltam dokumentumfilmet és voltak talk show-im. Arra gondoltam, hogy nézzük meg, mi mást tudsz még Lugosi. Valami újat, mást, amit még nem próbáltál. Szóval úgy gondoltam, hogy majd amellett a más mellett írok. Így is történt, erre utaltam az előbb, hogy ez valószínűleg nem volt okos, még ha jól is éreztem magam. De ha őszinte akarok lenni, és már vagyok abban a korban, hogy erre nagyon is törekszem, féltem is, hogy nem vagyok elég jó. Húztam-halasztottam az írást és a megjelenést. A szólisták rettegnek a kórustól, még ha le is emelik előtte a kalapjukat.

Bevallom, csak most, a legújabb megjelenésnél olvastam először az Ajvé című könyvedet, és nagyon megdöbbentett, mennyire hasonló stílusú az írásmód, mint az én első kötetemnek, amikor teljesen reflektálatlanul és bármiféle saját magamnak támasztott irodalmi elvárás nélkül, ösztönösen kiömlött belőlem a szöveg. Változott azóta az írói stílusod és munkamódszered?

Persze. Az Ajvé olyan volt, mint egy gáttal elzárt folyó. Amikor felengedik a zsilipet, ömlik a víz, az egy áradás. Talán ennek köszönhető, hogy most már a hetedik kiadásnál tartunk. De a siker után rettenetesen szorongtam, hogy képes leszek-e megismételni. Annyira, hogy elsőre nem is sikerült. De aztán felszívtam magam, tapasztaltabb lettem, többet és tudatosabban olvastam. Az segített.

Nem keverve össze a főszereplőt a szerzővel, de benned is megvan ez a jiddise máme-féle erős családszervező hajlam?

Kérdezd a fiaimat, az lenne az autentikus válasz. Bár a múltkor láttam, hogy az egyik fiam telefonjába, a kedvencek közé úgy vagyok elmentve, hogy Mamele. Szóval szerinted?

Mindenesetre nekik nem csak egy jiddise máme, hanem egy anyaszívű jiddise pápe is jutott. Igyekszem összetartani a mi kis családunkat, a szereteten túl egyfajta felelősség okán is. A férjem és az én szüleim is egykék, vagy a családból egyetlen túlélők. Lettünk mi, egyedüli gyerekek, szóval rokon csak nyomokban, távol van imitt-amott. Szeretném, hogyha a már felnőtt fiaim tovább vinnék az otthon melegét, a frissen kisült barchesz illatát, a biztonságérzetet, hogy mindig van mögöttük valaki, és bízhatnak önmagukban, mert erős alapokra építkeztek, és remélem, hogy kevesebb aggodalmat, szorongást örökítenek át a gyerekeikre, mint amennyi nekünk jutott.

Elképesztően sokoldalú vagy, számtalan dologgal foglalkoztál. Rendkívül izgalmas utazásokat szervezel a világ minden tájára, és az útleírásaid is isteniek, mindenkinek ajánlom olvasásra. Hogy jött a csoportos utaztatás ötlete, és hogyan találod meg a legnagyobb tudású túravezetőket?

Húsz éve kezdtem a Kaviartot, aminek azt az alcímet adtam, hogy az értelmes szórakozás. Akkoriban kezdett az én nagy szerelmem, a televíziózás színvonala süllyedni, holott még messze nem tartott ott, mint ma. Arra gondoltam, hogy vannak emberek, akiknek igényük van arra, hogy hozzáértő, érdekes, szórakoztató emberek vezetésével nézzenek meg egy kiállítást, vagy egy országot. Hogy elmenjenek egy festő műtermébe, beszélgessenek írókkal, színészekkel, rendezőkkel, fordítókkal, tudósokkal, muzsikusokkal, vagy olyan helyekre jussanak el vagy be, ahova átlagember, normál turista soha nem jutna be. És arra is, hogy kellenek új barátságok, társaságok, ahol az ember hasonló érdeklődésű, más gyökerű vagy szakmájú emberekkel találkozik, mert a kaviartosok nyitottak, érdeklődők, elfogadók, meghallgatják egymást és a közös élmények összekötik őket.

A legjobban akkor örülök, amikor olyanokat mondanak, hogy mindegy ki mellé ülök a gépen vagy a buszon, mert biztos, hogy jól elbeszélgetünk. Könyveket ajánlanak és koncertjegyeket vesznek egymásnak. Új barátságok és üzleti partnerségek szövődnek. Értelmes kérdéseket vetnek fel, és soha, soha nincs semmiféle politikai csatározás. Békés mikroközösségeket kell felépíteni, ebben hiszek.

Hogy honnan tudom, kik lesznek egy utazás során a jó vezetők? Az első lépésként, ahogy a gyerekeimnek szoktam mondani, a Google a barátom. A másodikként pedig az, hogy sokat beszélgetek. Biztos vannak olyan nagy tudású, remek emberek, akik megorroltak rám, de akikről úgy gondoltam, hogy bármilyen pompás szakemberek is, hozzánk nem passzolnak, mert mi olyanokat keresünk, akiket öt napig vagy két hétig tátott szájjal hallgatunk. Az évek során sok ilyen csodálatos embert találtunk. Többükkel újra és újra, újabb és újabb tájakra utaztunk, sokuknak saját fan-klubjuk lett a Kaviartban. Hogy azután egy-egy jellemvonásuk fel-feltünedezik egy új könyvben? Az nyilván nem a véletlen műve.