Október 7. alapjaiban rázta meg a holokauszt-trauma feldolgozásának folyamatát

Az október 7-i terrortámadás hazai zsidó közösségre gyakorolt hatásairól Preisz Éva Eszter pszichiáterrel, transzgenerációs terapeutával beszélgettünk.

Hogyan aktiválta az október 7-i terrortámadás a holokauszt-traumát a magyarországi zsidó közösségben?

Ez nagyon izgalmas kérdés, és az elmúlt hónapok tapasztalata alapján azt látom, hogy eltérően érinti a különböző generációkat. Az első generációról most nem beszélnék, mert kevesebb túlélővel van kapcsolatom. A második generáció – tehát azok, akik a holokauszt túlélők gyermekei – hajlamosak egyfajta eltávolító, racionalizáló módon kezelni az ilyen helyzeteket, ami összhangban van azzal, ahogyan általában viszonyulnak a múltbeli traumákhoz. A harmadik generáció azonban nagyon mélyen érintetté vált. Ők azok, akik már elindították a saját traumafeldolgozási folyamataikat, akik próbálták az áldozatiságból egy aktív, cselekvő perspektívába helyezni ezt az örökséget.

Október 7. azonban alapjaiban rázta meg ezt a folyamatot. A biztonságérzet megingott, hiszen korábban ott volt az a tudat, hogy ha bármi történik a világban, Izrael mindig egy biztos menedék marad. Ez a meggyőződés most megroppant. Ráadásul maga az esemény olyan borzalmakat idézett fel, amelyek a holokauszthoz hasonló traumatikus emlékeket hívnak elő. Ez sokakban újraaktiválta a mélyen elraktározott félelmeket, és olyan pszichés és fizikai tüneteket váltott ki, mint a szorongás, pánik, bizalmatlanság, elbizonytalanodás, sőt, testi betegségek is jelentkeztek.

A negyedik generáció, tehát a mai tizenévesek számára a holokauszt már inkább történelem, távolságtartóan, kevésbé érzelmileg involváltan kezelik. Ők egy stabilabb biztonságérzettel nőttek fel, így október 7. önmagában nem okozott náluk nagy törést. Viszont azok a fiatalok, akik külföldi egyetemekre mentek – például Nyugat-Európába vagy az Egyesült Államokba –, ott szembesültek azzal, hogy az egyetemi közegben egyre erősebb és agresszívebb palesztinpárti propaganda zajlik. Ez egyfajta pofonként érte őket: eddig biztonságban érezték magukat, most pedig olyan ellenséges környezetben találják magukat, ahol már az is kihívás, hogy nyíltan vállalják zsidó identitásukat. Ez náluk egy másfajta traumatikus élmény.

Milyen érzelmi-pszichológiai mintázatok figyelhetők meg a közösségen belül az izraeli események hatására?

A legjellemzőbb a szorongás, a mély szomorúság és az intenzív együttérzés az áldozatokkal. Ez sok esetben bűntudatig fokozódik: „Mi biztonságban vagyunk, míg mások rettenetes dolgokat élnek át.” Ehhez társul egy nagyon erős tehetetlenségérzet is, hiszen hatalmas erők mozognak a világban, amelyekre egyéni vagy közösségi szinten alig van ráhatásunk.

A közösségen belüli reakciók nagyon eltérőek. Van, aki aktívan beleáll a helyzetbe, megpróbálja megértetni másokkal a zsidóság nézőpontját, és nyílt vitákba bocsátkozik. Mások inkább visszahúzódnak, és igyekeznek távol maradni a konfliktusoktól. Emellett az is megfigyelhető, hogy azok, akik nem zsidó házastárssal élnek, vagy olyan környezetben mozognak, akiket kevésbé érintettek az események, egyfajta izolációt élnek meg. Számukra különösen fontos, hogy kapcsolódni tudjanak azokkal, akik hasonlóan érzik magukat.

Létezik egyfajta kollektív éber állapot, amely a trauma öröksége miatt fokozott érzékenységet vált ki a közösségben?

Ez egy összetett kérdés. Egyrészt valóban van egy érzékenyebb, túlreagáló attitűd, de másrészt ez sokszor reális veszélyérzetből fakad. A biztonságérzet kicsúszása a legmarkánsabb élmény, és erre mindenki másképp reagál. Ez jelentős belső feszültségeket is szül a közösségen belül. Van, aki mindenáron meg akarja őrizni a biztonságérzetét, és olyan világképet alakít ki, amely ezt fenntartja. Mások viszont szembenéznek azzal, hogy a világ megváltozott, és ebben a helyzetben próbálnak reálisan gondolkodni.

A külső fenyegetettség érzékelése különösen érdekes. Magyarországon a zsidó közösség eddig viszonylagos biztonságban élt, és sokan úgy érzik, hogy ez a biztonságérzet itthon nem rendült meg. Ugyanakkor az is tapasztalható, hogy a világban egyre elfogadottabbá válik az antiszemita retorika, és ez aggodalomra ad okot.

Az október 7-i támadás óta fellángoló antiszemita megnyilvánulások hogyan befolyásolják a közösség mentális egészségét?

Két ellentétes folyamat zajlik párhuzamosan. Egyrészt fokozódik a frusztráció és a tehetetlenségérzet, másrészt pedig kialakul egyfajta eltávolítás, racionalizálás: „Ez nem olyan veszélyes.” A történelem tanulságai miatt viszont mindig akadnak olyan hangok, amelyek figyelmeztetnek: „Ezek a jelek hasonlítanak ahhoz, amit korábban nem vettünk elég komolyan.”

Egyesek teljes hárítással kezelik az antiszemita jelenségeket, mások viszont fokozott óvatossággal és védekezéssel reagálnak. Ebben van egyfajta párhuzam a múltbeli traumákkal, hiszen azok, akik családjukban erősebben örökölték az üldöztetés emlékét, hajlamosabbak felfedezni a veszély jeleit ott is, ahol mások nem.

Ez a kettősség természetes védekezési mechanizmus. Egyrészt nem lehet folyamatosan szorongásban élni, másrészt viszont nem is lehet teljesen figyelmen kívül hagyni a fenyegetettség érzését sem. A cél az egyensúly megtalálása: tisztában lenni a veszélyekkel, de nem engedni, hogy azok állandó félelmet generáljanak.

Milyen közösségi megoldási stratégiák alakultak ki a trauma kezelésére?

Az egyik fontos kezdeményezés a Lélekfonál nevű csoport, amely a Team Jiddishe Mame Facebook-csoporton belül alakult, lehetőséget teremtve a közösségi kapcsolódásra. Ez olyan tér, ahol az emberek megoszthatják érzéseiket személyes találkozások során, és megtapasztalhatják, hogy nincsenek egyedül.

Ezen alkalmak során konkrét eszközöket is megtanítunk, például légzőgyakorlatokat és relaxációs technikákat, amelyek segítenek csökkenteni a szorongást. Emellett arra ösztönzünk mindenkit, hogy azokra a dolgokra fókuszáljon, amelyekre valóban van ráhatása – például a saját mentális állapotára és a közvetlen környezetével való kapcsolataira.

Milyen párhuzamok fedezhetők fel a 20. századi és a jelenlegi antiszemita, illetve zsidóellenes erőszak megélése között?

A legfontosabb változás a múlthoz képest az információáramlás és a közösségi összetartás erősödése. A mai világban az események sokkal gyorsabban és szélesebb körben válnak ismertté, ami egyfajta védelmet is jelenthet. A múltban a hasonló helyzetekben az információhiány és az elszigeteltség komoly problémát jelentett.

Ugyanakkor most meg kell találni az egyensúlyt az információk befogadásában. Ha valaki folyamatosan elmerül a hírekben, az túlterhelheti a mentális egészségét. Ha viszont teljesen kizárjuk az eseményeket, akkor elveszítjük a kapcsolatot a valósággal. A cél az, hogy mindenki megtalálja azt a szintet, amely számára még kezelhető, de amelyben még képben marad a történésekkel.

A közösségi támogatás, a kapcsolódás és az önismeret fejlesztése mind olyan eszközök, amelyek segíthetnek a trauma feldolgozásában.