Történet katarzis nélkül

Richter Júlia klinikai szakpszichológussal Borbás Gergő, a Bálint Ház kreatív igazgatója a Rokonszenvedés című film kapcsán beszélgetett öröklődő holokauszt-traumáról, szembenézésről és az utakról, amelyek a gyógyulás felé vezethetnek.

Két amerikai unokatestvér Lengyelországba, elhunyt nagymamájuk szülőhazájába utazik, hogy egy csoportos, vezetett holokauszt-túra keretében megismerkedjenek családjuk múltjával. Ez, a magyarul Rokonszenvedés címet kapó (eredetileg A Real Pain, vagyis Egy valódi fájdalom) film alaptörténete, amelyben a vidáman induló utazás során hamar a felszínre bukik, hogy David (a filmet író és rendező Jesse Eisenberg) és Benji (Kieran Culkin Oscar-díjat érő alakítása) harmadik generációs holokauszt-túlélőként súlyos terhet cipelnek magukkal.

A magyarországi bemutató apropóján a JCC Budapest – Bálint Ház, a Zsidó és Izraeli Filmfesztivál (ZsiFi) és a Cinema City szervezett vetítést a Cinema City Allee moziban, amelyet követően Borbás Gergő, a Bálint Ház kreatív igazgatója és Richter Júlia klinikai szakpszichológus, a Traumaközpont szakmai vezetője beszélgettek a film kapcsán a generációról generációra öröklődő holokauszt-traumáról.

Maga a trauma úgy öröklődik át egyik generációról a következőre, hogy a szülők tudatosan és tudattalanul is nagyon sok mindent átadnak gyermekeiknek – kezdte beavatni a hallgatóságot Richter Júlia. Ezek egészen általános dolgok, de amikor traumával vannak átszőve, az mindenbe beleszűrődik. Abba is, hogy min aggódunk, és min nem, hogy mit tartunk problémának, milyen szenvedésekről lehet beszélni, és miket hallgatunk el.

Ugyanakkor léteznek kutatások, amelyek kimutatták, hogy epigenetikai szinten is átadódik ez a fajta érzékenység, ami arról szól, hogy milyen gének aktiválódnak a környezet különböző hatásaira. A kutatások során azt látták, hogy a traumát átélt emberek gyerekei érzékenyebben reagálnak bizonyos helyzetekre. A trauma átvitele gyakran igen egyértelmű a viselkedésben, az üzenetekben, de sokszor ez apró dolgokon múlik, amik a titkokban, az elhallgatásokban vannak. Családonként változik, hogy miben.

Borbás Gergő maga is harmadik generációs túlélő, vagy ahogy ő nevezte: trauma-öröklő. Két olyan pillanatot idézett fel, amikor erősen érezte az átadott traumát: az egyik ilyen az ukrajnai háború kitörésekor volt, amikor ellenőrizte, hogy érvényes-e még az útlevele; a másik alkalom pedig a Covid-járvány kitörése volt, amikor azt nézte meg, hogy van-e otthon elég élelmiszer. Ebből is látható, hogy ezek a reakciók stresszhelyzetben jönnek elő és erősödnek fel – mondta.

Richter Júlia szerint nagy valószínűséggel valóban előjöhetnek a feszült helyzetekben, de nem csak akkor. A túlélők ugyanis sokszor átadják azt a fajta működésmódot, hogy arra is túléléssel reagálnak, ami nem annyira veszélyes helyzet. Ebből következik a túlféltés, a túlaggódás, a felnőtt korú gyerekek abszolút magánügyeibe való beleszólás, vagy ennek az ellenkezője, amikor nem lehet velük érzelmekről beszélni.

De pont erre hajaz az is, ha valaki békeidőben a harmadik generációból mindig tart egy bőröndöt az ágya alatt összepakolva, útlevéllel, készpénzzel, vagy pedig fontos számára, hogy külföldi bankszámlái legyenek, mert ki tudja és mikor történik valami – magyarázta a klinikai szakpszichológus.

Van-e különbség a generációk között a traumára adott reakcióban? – tette fel a következő kérdést Borbás Gergő. Van, de egyre kevésbé specifikus – érkezett a válasz Richter Júliától, aki azt is elmondta, hogy a harmadik generációra egyfajta sérülékenység jellemző, ahogy a filmben is látható, a szereplők is különféle módon küzdenek meg ezzel a „valódi fájdalommal”. Ez lehet a szorongás, ami elfed bizonyos fájdalmakat, és kényszer, ami szintén arra használható, hogy ne kelljen belegondolni a valódi veszteségekbe. De lehet egy érzelmekkel elárasztott állapot is, mint ami a filmben Kieran Culkin karakterét jellemzi.

A második generációnak is sokféle reakciója lehet, ami nagyban függ attól, hogy a családban hogyan küzdött meg traumájával az első generáció, és ebből mit adott tovább. Akik úgy nőttek fel, hogy a szüleik traumatizáltságuk következtében biztonságos időkben is folyamatosan a túlélésért küzdöttek, és ezért nehezen tudtak egy kisgyerek alapvető igényeire odafigyelni, azok sokszor azt tapasztalták, hogy ők a saját jogukon nem tudnak létezni. 

A gyerekek ugyan sokszor a túlélést jelentették, de érzelmileg az elveszett hozzátartozókat helyettesítették, így az ő saját igényeik, személyük háttérbe szorult, ahhoz képest, amit szimbolizáltak. Ezen kívül, a túlélő szülőknek sokszor képtelenség volt újabb fájdalmat okozni, így nem lehetett lázadni sem ellenük, pedig ez a gyermekfejlődés természetes folyamatának a része.

Jesse Eisenberg karaktere kapcsán felmerült a teljesítménykényszer kérdése, mivel a filmben David folyton úgy érzi, hogy bizonyítania kell. Richter Júlia szerint a második generáció tagjai sokszor érzik úgy, hogy nekik többet kell teljesíteniük, és az ő nehézségeik semmik ahhoz képest, amiken a szüleiknek kellett keresztülmenniük.

A Rokonszenvedéshez hasonlóan egy másik filmnek, a 13. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztiválon bemutatott Kincs a múltból címűnek is központi eleme volt a visszatérés a trauma helyszínére. Mennyire része ez a traumafeldolgozás? – kérdezte Borbás Gergő – felvetve, hogy mennyire lehet veszélyes egy ilyen utazás? Példának említette még a Társasutazás című dokumentumfilmet, amelyben a túlélők Auschwitzba történő visszatérése újból feltépte a sebeket.

Ez egy összetett kérdés, hiszen ott van az egész abszurditása: turizmus vs. emlékezés, amit nem lehet jól csinálni, hiszen ez egy lehetetlen helyzet – véli a szakember. A feldolgozásnak ez lehet az egyik módja, de nem kötelezően. A táborok múzeumként való fenntartása nem feltétlenül a feldolgozás miatt szükséges, sokkal inkább az emlékezés helyszíne.

Richter Júlia szerint ezekben az utazásokban van valamiféle jelentéskeresés erre a kimondhatatlan fájdalomra, a családokban sokszor el nem mesélt szenvedésről. Valamit szeretnének megtudni az egészről, hiszen sokszor csak fantáziaelemek vannak, és az ilyen utazásokkal próbálnak valami megfogható elemet szerezni.

Bár ez családoktól és egyénektől függ, de leginkább a harmadik vagy már a negyedik generáció kezd visszalátogatni ezekre a helyszínekre. Magyarországra is érkeznek ilyen csoportok. Ennek az is oka, hogy a túlélők, talán az idő múlása és az életkoruk miatt, ennek a generációnak kezdenek megnyílni, és amit saját gyerekeiknek nem mondtak el, azt elmesélik az unokáknak, dédunokáknak. Az unokák pedig elkezdenek utánajárni a hallottaknak.

A filmnek központi eleme volt a csend, a szavak hiánya, ami körül lengi a traumát. A csend azt jelképezi – mutat rá a klinikai szakpszichológus –, hogy nem lehet erre szavakat találni. Mégis a feldolgozásnak része, hogy ezt megfogalmazzuk és kifejezzük valamilyen módon, akár filmben, művészetben, mozdulatokban, történetekben, képekben, de végül a cél az, hogy lehessen ezekről beszélni. Ha valamit már el lehet mesélni, lehet róla beszélni, és van egy narratívája, akkor akár közösségi szinten is el lehet indulni a feldolgozás felé. Ha megtörjük a csendet, azzal lehet a gyógyulás felé indulni.

Borbás Gergő megemlítette a Haver Alapítvány foglalkozását, amelyben a zsidó identitást képző elemeket veszik sorra. Ezekből az látszik, hogy a trauma egyszerre tud közösség- és identitásképző is lenni. Kérdés, hogy ez mennyire lesz identitásképző és mennyire szeretnénk ezt továbbvinni – mondta Richter Júlia, aki emlékeztetett Erős Ferenc és társai kutatásaira, amikből tudjuk, hogy Magyarországon sokaknak a holokauszt túlélése adja a zsidó identitását, ami azt mutatja, hogy ezen még azért érdemes lenne dolgozni idehaza.

Az utolsó kérdés arra vonatkozott, hogyan lehet egy egész társadalomnak feldolgoznia a traumát?

A Traumaközpont szakmai vezetője szerint ez elsősorban olyan eszközökkel lehetséges, mint a szembenézés és narratíva teremtés, illetve a verseny elhanyagolása abban, hogy melyik népcsoportnak a traumája a rosszabb. Azt kellene nézni, hogyan lehet közösen továbblépni, és empatizálni a társadalom minden tagjával. Elkövető leszármazottjának lenni sem könnyű – mutatott rá Richter Júlia –, azzal is nehéz szembe nézni, ami szintén egy szenvedést jelent. Ha a társadalom ezzel tud kezdeni valamit, párbeszédet létrehozni, az elindíthatja a feldolgozást. Ez így más, mint abból identitást szőni, hogy mi vagyunk a nép, amelyik sokat szenvedett.

Nincs katarzis, ez egy történet, amin dolgozunk, amit viszünk magunkkal, de senki ne számítson arra, hogy lesz egy katartikus feloldozás. Az elmúlt 80 évben nem volt

– zárta a beszélgetést a Bálint Ház kreatív igazgatója.