Dr. Szalai Zsuzsanna tüdőgyógyász főorvos, Havas Juli írói álnéven novellákat ír. Eddig két regénye jelent meg a Kalligram kiadónál. Mindkettőhöz zsidó főszereplőket választott.

Nem igazán megszokott, hogy nem zsidó szerző, mindannyiszor zsidó főszereplőket válasszon a regényeiben. Mi az oka, hogy mindkét regényedben hangsúlyos szerepet kapnak a zsidó karakterek?

Nagyon korán, gyerekkoromban találkoztam először a holokauszt emlékével: talán tízéves voltam, amikor Anne Frank naplóját, és nem sokkal idősebb, amikor a nagyváradi orvos, Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban című visszaemlékezéseit olvastam. Utóbbi regény az erdélyi fiatalok meghatározó olvasmánya volt, ami nagyon sokunknak kitörölhetetlenül beleivódott a tudatába. Mivel mi is kisebbségben éltünk, óhatatlanul együttéreztünk egy másik kisebbségi sorssal. Amit ráadásul nem nehezített az antiszemitizmus előítélete, mert az én erdélyi fiatalkoromban ez nem igazán volt téma. Nekünk volt kit utálni, volt saját ellenségképünk: a románok, és erre a nacionalista érzésre erősen kondicionált bennünket a szűk közösség, amiben éltünk.

A Nincs hold, ha nem nézed című, első kötetedben az abszolút főszereplőd kicsit az írói karakter megjelenítése is, zsidó lány zsidó családdal, zsidó nagymamával. Mi köt ehhez a témához? Honnan merítettél, milyen forrásaid voltak?

Magyarországon találkoztam először az antiszemitizmussal, ráadásul számomra nagyon megrázó élmény során. A kórházban, ahol régebben dolgoztam egy szakmaközi megbeszélésen két nagy műveltségű főorvos a második világháborúról beszélgetett, és legnagyobb döbbenetemre megkérdőjelezték a holokausztot. Meg sem tudtam szólalni, magamban próbáltam megfogalmazni, hogy huszonévesként mivel érveljek, amikor egy másik, szintén Erdélyből áttelepült kolléganő elővette a tárcáját és megsárgult fényképeket, mint kártyalapokat kezdett kirakni az asztalra, és „akkor hol van Ilonka?” „és Józsika?” és „hová tűnt Berta?” – kérdezte sírva. Már nem is tudom, hány fényképet tett sorba egymás után. A második regényembe bele is írtam ezt a jelenetet, de utóbb mégis kihúztam, annyira durván vádlónak éreztem így leírva.

Megismertem magyarországi zsidókat is, szintén a húszas-harmincas éveimben, és volt köztük, aki a fülembe súgta, hogy ő „zsé”. Mi az, hogy „zsé”? – kérdeztem. Hát zsidó. Ez abban az időben volt, amikor az Erdélyből áttelepült emberek is próbálták eltitkolni, hogy honnan is jöttek. Ezt viszont megírtam, egyiket az első, másikat a második regényemben.

Szintén az áttelepedésem után találkoztam Rubin Eszter és Lugosi Viktória regényeivel, és teljes döbbenetemre azt éreztem, hogy a budapesti családi mintázatok sokkal-sokkal közelebb állnak hozzám, mint a többi magyar író vidéki, falusi vagy nehéz és sötét gyerek- és fiatalkorának emlékei. A két írónő regényeiben egész mondatokat, szituációkat éreztem teljesen ismerősnek és otthonosnak. Egyáltalán nem volt nehéz ezért belebújnom a zsidó nagymama és a főszereplő fiatal pesti nő bőrébe, mindkettő ugyanazokat mondta, ugyanúgy viselkedett, ahogy én vagy a nagyanyáim tették volna: közép-európai városi értelmiségi minta szerint.

Második regényedben, a Papírbabákban nagyon izgalmasan írsz az erdélyi gyerekkorról, aztán az akkori romániai helyzetről. Megrendítő a román egészségügy és a benne dolgozók leírása. Itt is fontos szerepet kap egy zsidó orvos, dr. Ovidiu Adler. Ő lenne az ideális férfi, aki nemcsak képes, de akar is szeretni?

A regény egy magyar lány és egy román fiú tiltott szerelméről szól, ugyanis Székelyföldön elképzelhetetlen volt egy vegyes kapcsolat vagy házasság, olyannyira, hogy még ma sem néznék jó szemmel. Az, hogy ez a fiú és családja nemcsak román, de zsidó is lett a regényben, azért alakult úgy, mert szükségem volt egy karakterre, aki Izraelbe települ át. Abban az időben (nyolcvanas évek) a szászokat kivásárolta Németország (hatezer márkát fizettek az államnak, más források szerint politikusok, vagy maga a diktátor magánszámlájára), a zsidó állam állítólag ötezer dollárral válthatta meg a zsidó származásúakat. Az erdélyi magyarokat Magyarország, Európa vagy távolabbi földrészek fogadták be.

Durva előítélet volt bennünk a románok iránt, akiket amolyan „szőrös talpú” barbároknak írtak le nekünk, és mindannyiunknak van olyan emléke, hogy a művelt román emberrel való találkozás milyen döbbenetet, majdhogynem kognitív disszonanciát okozott bennünk, mint ahogy az is, hogy a való életben milyen kedvesek, befogadók (persze, amíg fel nem hergelik ellenünk őket is).

Úgy gondoltam ezért, hogy egy erdélyi, sőt kelet-közép-európai történetet nem lehet a zsidóság, vagy a többi nemzetiség említése nélkül elmesélni. (Szívből ajánlom itt Vida Gábor Senkiháza című regényét).

A sötét történelmi múltról szerintem soha egyetlen percre sem szabad megfeledkezni. Függetlenül attól, hogy öt százalék vagy ötven vagy nulla százalék askenázi zsidó vér folyik-e az ereinkben.

Ami az akkori romániai egészségügy helyzetét illeti: nyilván nyomorúságosabb volt, mint az akkori magyar egészségügy, de a kórházi ellátás, főként a nagy városokban, klinikákon nem sokban különbözött az itthonitól. Amúgy magam is találkoztam otthon medvetámadás sérültjének ellátásával, pedig akkor messze kisebb volt a medveállomány, mint most.

Megrendítő Ovidiu családja és a romániai zsidók sorsa, mi történt velük?

Internetes források szerint Moldva legnagyobb városaiban (Jászvásár, Bákó) jelentős volt a zsidó lakosság aránya, harminc százalékra becsülik őket. Amíg az erdélyi zsidókat a második bécsi döntéssel bevonuló magyarok deportálták (és bőven meséltek erről nagyanyámék, hogy milyen szörnyű volt látni, átélni, ahogy elviszik a szomszédaikat), addig a román részeken a román zsidókat Antonescu Vasgárdája rohanta le, hogy pogromokban, Ukrajna irányába történő deportálásokban és az embertelen bánásmód miatt veszítsék majd életüket. Fennmaradó források szerint a vidéki lakosság több tízezer román zsidót bújtatott, sikerrel. Bár nyugat fele nem indultak halálvonatok Romániából, és Antonescu az ország stratégiailag fontos területein nem engedélyezte a tömeges deportálásokat, félve, hogy gazdasági összeomlást okozna, de még ezzel együtt is két-háromszázezer zsidó haláláért felelős. 1946-ban Antonescut háborús bűnösként elítélték, majd agyonlőtték.

Persze ezekből ilyen részletességgel semmi nem került be a regénybe, csak utalások szintjén, de meg kellett ismernem a moldvai zsidóság történelmét azért, hogy saját magam is hitelesnek érezzem a saját kitalált karaktereimet, konkrétan az Adler családot. És igen, Ovidiu egy majdnem ideális férfiúra sikeredett, de hát a szerelem az már csak ilyen (a regényekben és filmekben legalábbis).

Láthatóan komoly kötődésed van a zsidósághoz, min dolgozol most, van-e zsidó vonatkozása?

Nemrég kezdtem el a harmadik regényemen dolgozni, amelynek már nem lesz zsidó vonatkozása, viszont a korábbi regényeimtől eltérően erősebbek lesznek benne a férfi karakterek.