„Karácsonykor rendőrök vittek be minket a gettóba”

A Centropa Alapítvány november 28-án a Rumbach zsinagógában tartotta a fővárosi gettó felállításának 80. évfordulójára rendezett nagyszabású megemlékezését. A rendezvényen a megnyitó után négy ismert színész olvasott fel visszaemlékezéseket. A megemlékezés végén pedig lehetőség volt megtekinteni a Történetek egy családi albumból című kiállítást is.

A Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában rendezték meg a budapesti gettó felállításának 80. évfordulójára szervezett megemlékezést. A helyszínválasztás nem véletlen. A Rumbach zsinagóga ugyanis a holokauszt magyarországi történetének egyik kezdeti állomása volt. 1941-ben ebben az épületben gyűjtötték össze a később kamenyec-podolszkijban meggyilkolt zsidók tízezreit. A zsidóüldözések elől Németországból, Ausztriából, Csehszlovákiából és Lengyelországból hazánkba menekült zsidókat a magyar állam a „rendezetlen állampolgárságukra” hivatkozva összegyűjtötte és kitoloncolta az országból.

A kitelepítésre ítélt zsidóknak a hatóságok azt ígérték, hogy a németek által elfoglalt szovjet falvakba költözhetnek és ott lehetőségük lesz mezőgazdasági munkából élni. Mivel a németek követeltelésének ellenére a magyar fél nem volt nyitott a deportált zsidók visszafogadására, így túlnyomó többségüket a német hatóságok a mai Ukrajna területén lévő kamenyec-podolszkijba szállítottak, ahol Friedrich Jeckeln SS alakulatai két nap alatt lemészárolták őket. A Schutzstaffel (SS) osztagok 48 óra alatt több mint 23 000 embert öltek meg.

A megemlékezést Lieberman Mária, a Centropa Alapítvány ügyvezetője és Borbás Gergő, a Bálint Ház kreatív igazgatója nyitotta meg. Lieberman Mária elmondta, hogy a Centropa az elmúlt évtizedek során csak magyar nyelvű interjúból több mint kétszázat rögzített, hogy ily módon „emberi arcot adjanak a múlt eseményeinek”. Az alapítvány vezetője szerint ezek az interjúk segítenek jobban megérteni, hogy milyen volt zsidónak lenni a XX. században. Borbás Gergő szerint „a múlt sebeit csak akkor gyógyíthatjuk, ha megértjük, feldolgozzuk és továbbadjuk annak tanulságait”.

A megnyitó beszéd után négy ismert színművész (Egri Márta, Igó Éva, Koltai Róbert és Ujlaki Dénes) olvasott fel a Centropa archívumában található személyes történetekből. Név szerint Krausz Dezső, Domonkos István, Dósai Istvánné, Lóránt Istvánné, F. N., E. Vilmos, Szerényi Sándorné és Várnai Györgyné visszaemlékezéseinek részleteit használták fel.

F. N. arra emlékszik vissza, hogy „Karácsonykor rendőrök vittek be minket a gettóba. A rendőröknek Magyarországon volt egy azonosító számuk, az övükön lévő fémcsaton. Minden rendőr rátette a kesztyűjét, hogy ne lehessen tudni, hogy ki kicsoda, ne lehessen őket később megtalálni.”

Dósai Istvánné arra emlékszik, hogy a gettó bejáratánál mindenkinek be kellett dobnia egy ládába a megmaradt ékszereit és egyéb értékeit, de „Én nagyon sokat adtam a tisztaságra, és bár anyám mondta, hogy ezt nem volna szabad csinálnom, ebből baj lesz, de én egy pipereszappant bedugtam a tréningnadrágom aljába. És motoztak. Tizennégy-tizenhat év körüli nyilas srácok motoztak, meg is találták nálam ezt a szappant, kivették, valami szörnyűt mondtak, valami zsidó rüfkét, és kaptam egy pofont érte. És elvették a szappant. Húsz-harminc év múlva, amikor nagyon jó körülmények között, jól öltözve, a saját gépkocsimat vezettem, ahányszor ott elmentem, mindig odanéztem arra a sarokra, ahol ez történt.”

Lóránt Istvánné arra a két kis ékszerre emlékszik, amiket nem akart odaadni a nyilasoknak. „Volt rajtam egy gyűrű, nagyon sokáig, évtizedekig meglátszott az ujjamon, volt egy nagyon pici kis pecsétgyűrűm. Nem volt több egy grammnál, egészen vékony volt, és bele volt gravírozva, hogy „Lili”. Talán a születésnapomra kaptam. […] A nyilas fogta, és kitépte a láncot, a pecsétgyűrűt lehúzta az ujjamról, ahogy beletette az ujját, hát egy pillanat alatt elpattant, hát egy vékony kis valami volt. […] nem tudom, hogy egy ilyen ember, mikor hazament, hogy tudott a családja szemébe nézni. Vagy hogy tudott a gyerekére mosolyogni, amikor tudta, hogy két órával ezelőtt ő egy ekkora gyerekkel mit tett a Klauzál téren.”

Domonkos István elmondása szerint „Eleinte még kivitték a halottakat a temetőbe, de abba kellett hagyni, mert egy alkalommal a nyilasok egy temetést intéző csoportot a rabbival együtt elhurcoltak, és azt hiszem, meg is ölték őket. Ettől kezdve a temetés bent a Dohány utcai templom udvarában volt. Aztán már olyan tömegű volt a halott, hogy a Kazinczy utcai fürdő helyiségében voltak felstószolva a szerencsétlenek.” Erre Krausz Dezső is hasonlóan emlékszik, amikor arról beszél, hogy „Ott a téren, ahol laktunk, azt tudom, hogy fel voltak stószolva a halottak. Rengeteg halott volt ott, mert nem volt hol eltemetni őket. Meg voltak fagyva, mert elég hideg volt.”

A Centropa már hosszú ideje a holokauszt oktatásával is foglalkozik. A megemlékezés végén a résztvevők megtekinthették a Történetek egy családi albumból elnevezésű vándorkiállítás újranyomtatott anyagát, amely jövőre indul útnak és különféle magyarországi középiskolákban fog feltűnni. A tárlat archív képek és interjúk felhasználásával egészen hétköznapi zsidó emberek életét mutatja meg, akik között pék és gyári munkás is megtalálható. A XX. század történetét szándékosan olyan emberek életének bemutatásán keresztül igyekeznek közelebb hozni a diákokhoz, akik teljesen átlagosak voltak, és a származásuktól eltekintve nem tértek el különösebben a Magyarországon élő nem zsidóktól. A kiállítás anyaga a Centropa oldalán elektronikus formában is elérhető.

A rendezvény a ZSKF Szövetség Holokauszt 80 emlékév programsorozatának részeként jött létre a Mazsök és a Mazsihisz támogatásával.