A holokauszton is túlmutató emlékezéshiány van ma Magyarországon

Az emlékezés relikviái – Amiről a holokauszt-túlélők tárgyai mesélnek címmel nyílt kiállítás a Brody House-ban a MAZS Alapítvány szervezésében a Holokauszt 80 emlékév keretében. Az egyik kiállító, Biró Eszter képzőművész-kutató a Kibic Magazinnak mesélt a kiállítás kapcsán traumák feldolgozásról, a túlélők generációi közti különbségekről, valamint arról, hogyan lehetne összekötni a most totálisan széthúzó magyar társadalmat.

Biró Eszter – aki nem azonos az énekes-, színésznővel – harmadik generációs holokauszt-túlélő, ami számára nem egy identitást, inkább képzőművészként egyfajta időbeli visszatekintést jelent. Nagyon közel állt nagymamájához, aki holokauszt-túlélő volt, és sok munkája belőle indul ki. Ezért inkább a második és a harmadik generáció közé sorolja magát, megjegyezve, hogy egy második generációs túlélő azért egészen másképp működik, mint egy harmadik generációs, a közvetlen traumaátadás miatt, és azért is, mert szüleink idejében még nem lehetett szabadon beszélni a témáról. Akkoriban inkább a túlélőkre volt hárítva a visszaemlékezés, ami most egyre kevésbé lehetséges.

2009-ben egy ösztöndíjnak köszönhetően az Egyesült Államokban tanult, ahol egy workshopon családi fényképekkel kellett volna foglalkoznia. Ekkor döbbent rá, hogy neki nincsenek is családi fényképei, és miután hazament, és megkérdezte erről anyai nagyszüleit, akkor dühös reakció fogadta. Végül előkerültek a régi fényképek és velük együtt egy füzet, amelybe eredetileg verseket jegyeztek fel, amiket később kitöröltek, és ételek hozzávalóit írták a helyükre.

A receptkönyvről, ha nehezen is, Eszter valamelyest tudott beszélni a nagymamájával, aki a bergen-belseni koncentrációs táborból hozta haza a füzetet. A lágerben raboskodó nők azért diktálták le ezeket a receptek, hogy így meneküljenek az éhség elől. Egy csapat nő kollektívan elért, pillatannyi megnyugvásai ezek, amelyeket a képzeletükkel értek el, mondja Biró Eszter a receptes füzet jelentőségéről. Hozzátéve hogy,

„nagyon keveset gondolkozunk a zsidóságban a nők kollektivitásáról, mindenfajta emlékezet, így a holokauszt-emlékezet is férfi domináns.”

Mivel a feljegyzett hozzávalók csak felsorolva voltak, ezért nem lehetett belőlük főzni. Eszter lefotózta az alapanyagokat, és a fényképeket csíkokra vágva tárja a közönség elé. A szétvágott darabok egymás mellé helyezve, egyszerre lehetetlenítik el az egyes alapanyagok teljes képként való megidézését és megtartását a néző számára, mégis pár pillanatra ezek bevillannak, magyarázza.

Érdekesség, hogy a füzetben olyan alapanyagok voltak, amelyeket, itt a ’90-es évek Magyarországán csak nagyon nehezen lehetett beszerezni. A receptek pedig jellemzően nem hagyományos zsidó ételek voltak, hanem inkább a kor magyarországi emancipált közép- és felső középosztálybeli családok étkezési szokásaira lehet belőlük következtetni.

Amikor elkezdett a receptes füzettel dolgozni, akkor saját gyászfeldolgozása is elindult. A másik kiállított projekt esetében szintén saját gyászával kezdett dolgozni. A Glasgow School of Art művészeti egyetem doktori képzésén végzett kutatása során családi fényképeket dolgozott fel.

„Ilyenkor felszínre jön egy csomó minden, elindul egy gyászmunka”

– meséli.

Eközben arra jött rá, hogy nem lehet az embereket csak úgy megkérni, hogy beszéljenek a traumáikról úgy, hogy a saját traumája nincs feldogozva. Azt tapasztalta, nem csak a holokauszt traumája nincsen feldolgozva a családjában, de saját édesapjának halála sem. Elmaradt egy gyászmunka, és a veszteségek leválasztása és azok taglalása lépett a helyébe, ami egyben generációkon átadódó viselkedési mintává vált. Eszter ezért a képzőművészet eszköztárán keresztül kezdi el az elmaradt gyászmunkát.

Annyi radírlabdával satírozott ki családi képeket, amennyi idős az apukája volt a halála idején. Mérnök édesapjának ugyanis mindig volt egy kis labdaformára koptatott radír az asztalán. A leradírozott fotók után szellemképek maradtak. Maga a radírozás folyamata pedig a nagyszülei hallgatásának feleltethető meg. Úgy gondolja, az elhallgatás maga nem egy egyszerű folyamat, nem olyan, hogy ha nem beszélünk valamiről, akkor el is fogjuk felejteni azt. Ahogy a szellemképek, úgy az elhallgatott múlt is jelen van, bár látens, az teret foglal. Az első generáció hallgatása nem hanyagságból fakadt, hanem maga is egyfajta túlélő mechanizmus volt.

Biró Eszter szerint fontos családon belül az egyéni feldolgozást is véghez vinni. Ha mindenki elkezdené egyénileg feldolgozni a traumáját, akkor a kollektív narratíva is megváltozik. Ezt pedig az irányítani akaró ideológia nem szereti. A második generáció abban nőtt fel, hogy súlyos következményei lesznek annak, ha beszélnek. Pedig fontos lenne megtörni ezeket a csöndeket. Társadalmilag egy hihetetlenül fontos folyamat lehetne, ha a harmadik generáció tagjai, legyen szó holokauszt-túlélők, nyilasok vagy éppen kommunista bűnösök leszármazottairól, elkezdenék foglalkozni a családjukban lévő elhallgatásokat.

Ezáltal egy szép empátiával összeköthetné a most totálisan széthúzó társadalmat. Ma viszont a holokauszton is túlmutató emlékezéshiány van Magyarországon.

Nagy probléma ma Magyarországon, hogy az emlékezés nem fogja át az egész társadalmat, hanem megosztja azt. „Ha nekik ott vannak a cipők a Duna-parton, akkor nekünk is lehet egy turul.” A traumák összehasonlítása történik, kinek volt rosszabb, ennek azonban nem így kéne működnie. Empátiára lenne inkább szükség, a traumák versenyeztetése helyett.

A kiállítás munkái bár most a Holokauszt 80 emlékév kapcsán láthatóak, ennél univerzálisabb üzenetet hordoznak. A három művész három nagyon különböző megközelítéssel nyúlt a témához. Biró Eszter esetében kutatásainak bizonyos fázisai láthatók, míg Tihanyi Annánál a tér megrendezéséről beszélhetünk. Flohr Zsuzsi pedig kutatásának a feltáró részét mutatja meg. Egyszerre mutatnak be műtárgyakat, és ezeken keresztül a feltárás folyamatát, ami sokkal fontosabb, mint maga a végeredmény.

Ez egy másfajta alkotóművészeti hozzáállás, mondja Eszter, aki szerint

fontos, hogy megtalálják, hogyan tudnának ezekkel a munkákkal az egész társadalom felé beszélni, és nem csak egyféle közeget kiszolgálni.

A MAZS Alapítvány által a Holokauszt 80 emlékévre rendezett Az emlékezés relikviái – Amiről a holokauszt-túlélők tárgyai mesélnek című kiállítás december 11-ig látogatható a Brody House Art Bunkerben (1088 Budapest, Bródy Sándor u. 10.) A kiállítást a Mazsihisz, a Mazsök, a Miniszterelnökség és a Bethlen Gábor Alapkezelő támogatta. Záróeseményként Flohr Zsuzsi és Tihanyi Anna tart tárlatvezetést december 10-én 18:30-tól.