Ez a hely nincs. És mégis van

Ez a hely nincs is. Ez egy olyan hely, ami csak akkor létezik, amikor ott vagyunk – mondja Mayer András, a Teleki téri közösség egyik központi figurája a Juci bácsi című filmben, amely rendezői változatát a 13. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztiválon láttuk.

Az egész világegyetem így működik, ahogy kicsiben a Teleki tér, mint fogalom, és mint fizikai tér. A megismerhetőség mindig véges, és kizárólag arról szerezhetünk bizonyosságot, hogy egyszerűen sosem tudhatjuk meg, bármely hely valóban létezik-e akkor is, amikor éppen nem vagyunk ott. Ez a cikk azonban most nem mehet tovább a rögtön adódó univerzumi méretekben való gondolkodás útján, marad a kicsinél, a vizsgálhatónál, a befogadható és kézzelfoghatóan megközelíthető tárgynál. Tudásunk végessége felveti számunkra az örök kérdést: vajon létezhető-e egyáltalán bármi, anélkül, hogy megfigyelnénk, hogy valaki megfigyelje, leírja és értelmezze a látottakat. Tehát elengedhetetlen, hogy legyen megfigyelő, akinek igazán fontos a megfigyelt objektum.

Ez a megfigyelő most Spitzer Barbara, francia-magyar rendező, aki kamerájával húsz éven át követte nyomon a közösség alakulását. A Teleki téri imaház pedig valóban annyira az általunk ismertnek vélt időn és megfogható tereken kívüli helynek tűnik, hogy szinte érthetetlen, hogyan maradhatott fenn egyáltalán a környék számtalan hasonlóan apró imaházai közül egyedüliként, dacolva minden korral és korszakkal.

A mozgóképen lazán szerkesztett interjúk pedig mind abba az irányba mutatnak, hogy erre a kérdésre, a fennmaradás, túlélés, továbbélés kérdésére az egyedüli elfogadható válasz maga Gláser Jakab személye, az a különös gravitáció, amely bolygóként keringeti maga körül közössége tagjait.

És ami a legmeglepőbb, mintha a beszélő fejek talán a kérdezés hatására eszméltek volna rá, hogy ugyanerre a kérdésre, Juci bácsi halála is tökéletes válasz.

Mintha azóta közösségebb lenne a közösség – mondja egyikük. Eleve Gláser bácsi volt, aki összetartotta a társaságot, ő volt az, aki odaült mindenkihez beszélgetni. Azóta viszont gyakrabban beszélgetnek az emberek egymással is.

A Teleki téren természetesek a csodák. Látjuk a padokon a háború előtti névtáblákat, és arra gondolunk, milyen népes társaság járhatott ide annak idején. Kinyitok egy fiókot, és magától értetődően még mindig ott vannak egy ember imakönyvei, aki valamikor idejárt. Ez az atmoszféra olyan világot teremt, amelyben igazából sosem élhettünk.

Mindig arról beszéltünk, hogy filmet kellene forgatni Gláserről, és a kétezres évek elején egyszer csak besétált ide egy filmrendező, aki velünk maradt és kísért minket. Az eredeti koncepciónk az volt, hogy Juci bácsi elmeséli számtalan, sokszor hallott történetét, amelyekben mindig volt egy mozzanat, amikor majdnem meghalt. Minket az ő sztorijai érdekeltek. Barbarát viszont a közösség érdekelte.

Ez a példa, a túlélésre való képesség és törekvés, annak minden szintje, és környezetre gyakorolt hatása által kollektív megéléssé váló tapasztalat kovácsolta össze és adott jövőt a kilének.

A húsz évvel ezelőtti felvételeken megmutatkozik egy hosszú életút, amely magán viseli az előző századot, annak minden szépségével, nehézségével és ambivalenciájával. Középpontban Gláser Jakab, aki beszél, énekel, imádkozik, de szerepelni igazából nem is akar a filmen, ezért épül köré a többi szereplő reflexiója, akiket egytől-egyig az ő különleges személyisége vonz a Teleki térre. Mással nemigen tudják magyarázni, hogy odaszoktak, odajárnak, és odatartoznak. A zsidóságuk mibenlétét firtató kérdésekre sem tudnak egyértelmű válaszokat adni, nem igazán vallásosak, nem tudnak héberül, de van aki szeret énekelni, még ha nem is érti az imákat, és van aki a keresztény felesége vagy nagymamája vallásossága ösztönzött, hogy ő maga is közösségre találjon.

Gyerekkoromban mamámmal jártunk katolikus templomba. Minden imát ismertem, de egyikkel sem értettem egyet és nem tudtam vele azonosulni. Itt nem értem az imákat, de mindegyik az enyém. De ha én nem is értek mindent, azért tértem vissza arra az útra, amelyről apám letért, mert bízom abban, hogy utánam lesz majd olyan, aki újra tudni fogja – fogalmaz az egyik szereplő.

A zsidóságom cirkuláris – mondja Mayer András. Attól vagyok zsidó, hogy ide járok, és azért járok ide, mert zsidó vagyok.

Önmagába visszatérő, csak önmagával magyarázható és értelmezhető tény, ami húsz év után is kitart és egyre erősebben lett az önazonosság egyik megkerülhetetlen alapköve.

2003-ban, édesapám halála után jöttem Magyarországra nyelvet tanulni és a gyökereimet kutatni – meséli Spitzer Barbara, a film francia rendezője, a vetítést követő beszélgetésen. Itt végül az történt velem, hogy zsidó lettem, mondhatom, hogy többek között az egyetemi tanulmányaim alatt tapasztalt antiszemita megnyilvánulások hatására is. Boldog vagyok, hogy rátaláltam a Teleki térre, ahol pótnagypapákra leltem, és rájöttem, hogy a korábban elkezdett filmem végül erről fog szólni.

A beszélgetést vezető Németh Gábor író szerint olyan kérdéseket jár körül a film, amelyek nincsenek is feltéve.

A Teleki tér olyan fontos metszéspont, ahol muszáj találkoznia az embereknek, ahova végül mindenki odatalál, akinek kell. A filmre jellemző egyfajta derű, állandó pici mosoly a diszkréten jelenlévő főszereplő arcán. A szuperközeli kameraállás pedig olyannyira bevonja a nézőt, hogy még a folyton újragyulladó gyertyákat is megpróbáljuk elfújni Gláser Jakab születésnapi tortáján.

A film végig erős képeken mutatja be a nyilvánvalót, a szomszédság lakóit, tudjuk, hogy ezt a környéket soha nem jómódú emberek lakták. Teleki téri zsidónak lenni régebben nem volt nagy dicsőség. De mostanra az lett! – zárta a beszélgetést Mayer András. –

Mert a Teleki tér a világ közepe.