Milyen az, amikor az utolsó zsidó is elhagyja a várost?

Az idei ZsiFi-n látható Az utolsó zsidó Párizsban című film kapcsán Fritz Zsuzsa, Steiner Zsófia és Zeitler Ádám beszélgetett arról, mennyire komfortos itthon zsidónak lenni, és mi lehet az a pont, amikor már azt mondják a zsidók, hogy menni kell.

A zsinagóga már nem működik, a kóser bolt éppen most zár be Párizs egyik, főként arab és fekete bevándorlók által lakott külvárosi negyedében. A zsidók elköltöztek a környékről, már csak a húszas éveiben járó Bellisha és beteg édesanyja maradtak a lakótelepen, hogy utolsó zsidóként próbáljanak boldogulni az egyre kilátástalanabbnak tűnő valóságban. A 13. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztiválon bemutatott Az utolsó zsidó Párizsban (Le dernier des Juifs) című francia vígjáték kellemes humorral palástolja azokat a folyamatokat, amelyeken a Nyugat-Európában keresztülmennek a zsidó közösségek.

A közösség lassú megszűnését egy keserédes folyamatként jellemezte Zeitler Ádám rabbijelölt, a Lauder Iskola vallási vezetője, amikor a vetítés után rendezett beszélgetésen Fritz Zsuzsa, a Bálint Ház Forrás Zsidó Tudástár koordinátorának azon kérdésére válaszolt: milyen az, amikor az utolsó zsidó is elhagyja a várost? Zeitler szerint, amikor már ott tart egy közösség, hogy „az utolsó majd oltsa le a villanyt”, az lehet egy új korszak kezdete is, akárcsak a második Szentély lerombolását követően a rabbinikus zsidóság létrejötte.

Steiner Zsófia, az EMIH Egység magazinjának főszerkesztője egyrészt a filmben látott hasonlóságokra hívta fel a figyelmet. Annak ellenére, hogy Az utolsó zsidó Párizsban hősei algériai zsidók voltak, ugyanaz a tejesdoboz és ugyanaz a keksz köszönt vissza filmvászonról, mint amelyek a saját háztartásukban is megtalálhatók. Másrészt viszont a változás a mi életünkben is folyamatosan jelen van. A Teleki téri zsinagóga például, ahová ők is járnak, korábban csortkovi zsidók imahelye volt. Bár az utolsó ilyen a maga nemében, mégis folyamatosan változik, és mindenki hozzáteszi a saját mondanivalóját. Amikor a film végén Bellisha elindul, ő is viszi tovább a saját örökségét, bárhová is megy.

A film egyik jelenetében Bellisha egyébként férjezett arab szeretője azzal próbál érvelni az ellene, hogy ő és édesanyja elhagyják a környéket, hogy ha elmennek, akkor mindenki rasszista lesz. Zeitler Ádám felhívta a figyelmet, hogy zsidók nélkül is van antiszemitizmus.

A Lauder vallási vezetője arról is beszélt, hogy a filmben látható lassú kiüresedés pont olyan, mint ahogy a zsidó misztika leírja a halált, ahogy lassan távozik az emberből a lélek. A haldoklók is általában a családjukkal töltött kevés időt hiányolják. A péntek esték pedig pontosan erre valók, bár valószínűleg nem úgy, ahogy azt Az utolsó zsidó Párizsban bemutatta a nem kóser csirke miatti kiborulással, ami Zeitler Ádám szerint a kiüresedés jele.

Bellisha csak annyiban kapcsolódott a zsidósághoz, hogy az anyjának kóser termékeket vásárolt, de mindig van egy vékony szál, amibe kapaszkodni lehet, és elindulni vissza a zsidóság felé, véli Steiner Zsófia, aki erre egy olyan példát hozott, hogy egy családban nem varrtak szombaton.

A filmben több olyan esemény történik, amely arra készteti a zsidó szereplőket, hogy örökre elhagyják otthonukat. De mégis hol lehet az a pont, amikor már tényleg, nincs maradás, és el kell menni? – tette fel a kérdést a beszélgetés résztvevőinek Fritz Zsuzsa.

Steiner Zsófia megjegyezte, hogy a filmben valóban több ilyen pont is volt, de végül mégis maradtak. Ráadásul, míg általában az idősek döntenek a maradás mellett, Az utolsó zsidó Párizsban esetében éppen a fiatal szereplő akart maradni.

Zeitler Ádám két olyan pontot határozott meg, ami számára vörös vonalnak számít. Az egyik, ami nem függ össze a zsidóságával, ha Magyarország kilépne a NATO-ból. A másik, ha nem tudni kipában elmenni a zsinagógába, illetve ha a munkahelyén, a Lauder Iskolában olyan biztonsági intézkedéséket kellene bevezetni, amelyek már elviselhetetlenné tennék az ott létet.

Arra a kérdésre, hogy zsidóként mennyire tudják itt otthon érezni magukat, Steiner Zsófia azt válaszolta, hogy a zsidóknál mindig van egy kis bizonytalanság érzés. Bár ő maga keveset lép ki a saját buborékjából, és ezért nem szembesül annyira a külvilággal. Közösségileg azért létezik egyfajta bizonytalanság arra vonatkozóan, hogy meddig tudják otthon érezni magukat.

Zeitler Ádám otthon érzi magát, és akkor komfortos egy közegben, ha önmagáért is az tud lenni. Aki viszont mismásol, az diszkomfortosan fogja érezni magát. Magyarországon a körülmények jelenleg olyanok, hogy itt komfortosan tud zsidó lenne, nem úgy, mint ahogy azt a filmben láthattuk. A Lauder vallási vezetője szerint

most nő fel egy olyan generáció, mint amilyen a nagyszüleink voltak. Előbb tanulnak a zsidóságról, mint hogy hallanának a holokausztról. Nekik lesz egy olyan identitásuk, amit nem szabad elrontanunk a traumánkkal.