Borgula András: A zsidó színészképzés szakmailag nehezen értelmezhető

Borgula Andrással, a napokban Budapestért díjjal elismert Gólem Színház és Zsidó Előadóművészeti Központ vezetőjével a Radnóti Színházzal közösen létrehozott új darabjuk apropóján a független színházak helyzetéről, tíz évnyi ZSKF-elnökségről, a főzés szeretetéről és az SZFE jövőre induló zsidó színházi specializációjáról beszélgettünk.


Kibic Magazin: Nagyon izgalmas a Radnótival közös, most bemutatott új darabotok. Inspiráló látni, milyen sokféle kezdeményezésbe fogsz bele, úgyhogy először beszéljünk a színház körüli dolgokról.



Borgula András: Már nem is csinálok olyan sok mindent, mert bár megalapítása óta, tíz éven át voltam a Zsidó Közösségi Fórum Szövetség (ZSKF) elnöke, de a legutóbbi tisztújítás előtt elhatároztam, hogy többször nem akarok pályázni.

Eddig sosem volt más jelentkező, én pedig most bejelentettem, hogy ha nincs pályázó, akkor bezárjuk a közösségi fórumot, mert már nem érzek magamban annyi erőt, hogy ezt továbbvigyem, miközben szerintem pont nagyon izgalmas helyen van most a ZSKF. Jelenleg huszonkét zsidó szervezet vesz részt benne, és sokkal többet ért el, mint eddig valaha. Jó, ha valaki lát benne fantáziát, és a közösség szerencsére látott is. Most a Bálint Ház adja az elnököt, Kenesei Marcell személyében, a MAZS Alapítványból Jó Marianna az egyik alelnök, a Haver Alapítványból Félix Anikó a másik, és együtt dolgoznak azon, hogy még tágabbra nyissák az elnökséget.

De tudni kell, hogy ez egy önkéntes, tehát nem fizetéssel járó tisztség, úgyhogy általában munka mellett mindenkinek nehezen fér bele. Amióta megvan a saját kőszínházunk, a színházi infrastruktúra fenntartása számomra nem teszi lehetővé, hogy más tisztséget is ellássak. A pandémia előtt nem volt saját helyünk, játszottunk a Tháliától kezdve a Jurányiban, a Sanyi és Aranka Színházon át a 6színen keresztül majdnem mindenhol, ahol lehetett.

Az egészen biztos, hogy a közönségnek sokkal jobb így, hogy van állandó hely, amihez a Gólemet lehet kötni. Magyarországon a közönség helyhez kötődik, ez így alakult történelmileg. Ez kifejezetten érezhető volt, hogy ha sokan eljöttek a 6színbe, akkor a 6színben keresték azt az előadást, ami igazából gólemes előadás volt. Éreztem ezt az első tíz évünkben is, de hát esélyünk nem volt arra, hogy bárhol saját helyünk legyen, meg talán nem is voltunk elég nagyok, nem volt igazából repertoár, ami megtöltsön egy ilyen helyet. Végül pályáztunk egy inkubátor projektbe, ahol ezt az ötletet, hogy saját helyünk legyen, segítettek formába önteni, és kicsit segítettek abban is, hogyan gondoljuk egy lépéssel tovább, hogy komplex zsidó előadóművészeti központtá váljunk.

Mostanra ez megvalósult, és itt a Gólem Központban már száz fölött van a befogadott előadások száma. Viccesen szoktak nekem gratulálni más előadásokhoz is, és nem is hiszik el az emberek, hogy azt nem én rendeztem, de ez most már tényleg nemcsak a Gólem otthona.

A kávézó/menza már az eredeti tervben is szerepelt?

Abszolút. Az üzleti tervben benne volt, hogy ez az egyik bevételi forrása lesz a helyszínnek, és nem fogjuk bérbe adni, tehát tudtuk már elejétől fogva, hogy mi fogjuk üzemeltetni. Mi hárman már nagyon régóta, a gimnázium óta ismerjük egymást Nádor Lilivel és Marcsa Barbarával. Lili mindig főzött, és egy idő után elvégzett egy szakácsiskolát is, Barbara pedig mindig sütött, ő pedig szakács- és pékiskolát végzett, csakúgy mint én, aki szakács lettem a pandémia alatt. Alapvetően nagyon szeretek főzni. Félig-meddig az anyukám szülei csárdájában nőttem fel, a legközelebbi szomszéd négy kilométerre volt Monoron.

Konkrétan az étterem falának túloldalán volt a szobám, és velem szemben a konyha. 24 órában nyitva voltunk, és ha nagyon megszorultunk, és mondjuk aludnia kellett a szakácsnak, akkor be tudtam állni, és egy gulyáslevest, vagy egy rántott húst ki tudtam adni. Úgyhogy nagyon-nagyon szerettem, és tényleg ezt játszottam gyerekkoromban, hogy lehetett panírozni, meg habarni, meg krumplit pucolni.

Ha ennyire szívedhez nőtt a vendéglátás, végül miért zártátok be a GóleMenzát?

Kezdetben az volt üzleti modell, hogy nyitva tartunk egész nap, de ez sajnos nem működött hosszútávon. Ehhez kellett még három alkalmazott rajtunk kívül, hogy legyen állandóan pultos és kiszolgáló.

Most gasztronómiai programokat tartunk, mint a Helló Sábesz! és a Mi a vacsi?, ami magában foglalja a vacsorát a hozzá tartozó programmal együtt. Ezek ez eseményeink nagyon sikeresek, és hárman meg is tudjuk valósítani.

Ezenkívül nálunk tudta tartani pl. az évadzáróját a MAZS Alapítvány és a Haver Alapítvány. Már nincs rajtunk a mindennapos nyomás, hogy hajnalban be kell jönni, felkészíteni a konyhát, megfőzni, eladni, kitakarítani, és úgy éreztük, mindezek után, ha így ment volna tovább, nem fogjuk tudni csinálni az előadásainkat.


Tehát épp elég energia, hogy mivel most már van a színházunknak saját infrastruktúrája, ehhez fenn kell tartani az épületet, megfelelő technikai személyzettel és költségekkel, amit adott esetben a politikai környezet nagyon hamar meg tud változtatni. Egyik hónapról a másik ötszörösére nőtt a villanyszámlánk, ami nem mindegy, hogy 500 ezer vagy 2,5 millió Ft havonta. Hiszen ezzel együtt nem lehet egy színházjegy árát is az ötszörösére emelni. Ráadásul ez nem egy for-profit intézmény. Ez komoly nehézségeket zúdított a nyakunkba.

Ugye mindenki arra vágyik, hogy legyen saját háza, de egyszer csak beköltözöl, és rájössz, hogy ez pénzt és energiát végtelen mennyiségben tud elnyelni.

És senki nem is fogja helyetted megcsinálni a saját házadban…



Ez így van. Másrészt minden nap, amikor itt bezárunk, lekapcsoljuk aznapra a lámpákat, megnézzük az üres színháztermet, akkor szinte olyan, mint a kábítószer, és azt mondjuk magunknak, hogy hú, igen, ezért megérte!

Közszolgáltatási szerződésünk van a kerülettel, kerületi kultúrát szolgáltatunk, ezért vannak kedvezményeink a kerületi lakosoknak. Részt veszünk a kerület kulturális stratégiájának kialakításában, ezért tíz évig ingyenesen használhatjuk a helyet. Úgy kaptuk meg, hogy nem volt víz, villany, mindent ki kellett építeni, de nem kell fizetnünk bérleti díjat.

A független színházak léte Magyarországon jelenleg egyre nehezebb. Nagyon-nagyon összezsugorodott az az alap, ahova pályázni lehet. A TAO megszűnése után drasztikusan csökkentek a támogatási összegek is. Ez azt jelenti, hogy együttműködésekben kell gondolkodni, ami szerintem a legjobb dolog, ami kijöhet egy ilyen helyzetből. Én nagyon erősen szorgalmaztam itt a kerületben mindenkivel az együttműködést, a Csányi5-tel mellettünk, a Csányi utca 7-tel – ahol most nyílt a MAZS Alapítvány adományboltja – és a színházakkal is, legyen ez az Örkény vagy a Radnóti, ami ugyan a kerület hátárának túloldalán van, a Király utca másik oldalán, de valójában innen négy és fél perc séta. Szerencsére a Radnóti Színház érdeklődött az együttműködés iránt, ugyanis nekik nincs kamaratermük, mi pedig egy remek kis kamaraterem vagyunk. Végül addig beszélgettünk Kovács Adéllal, a Radnóti igazgatójával, amíg megtaláltuk a közös nevezőt.

Mit jelent pontosan, hogy Kafka nyomán készül az előadás?

Nagyon szerettem volna Kafkával foglalkozni. Az apropót az adta, hogy idén van a halálának 100. évfordulója, és erre tudtunk forrásokat teremteni közösen a Cseh Centrummal, ami a Cseh Kulturális Intézettel, a Goethe Intézettel, a Német Kulturális Intézettel és az Osztrák Kulturális Fórummal így már elég izgalmas projekt lett, hogy a Radnóti Színház is bekapcsolódjon.

Az volt a koncepcióm, hogy a Radnótiból jönnek a színészek, a díszlet és jelmeztervező Németországból és Ausztriából, a zeneszerző Csehországból, Budapestről pedig jön három rendező.

Meghívásos pályázatot írtunk ki, körülbelül tizenkét rendezőt hívtunk meg, fiatalokat, pályakezdőket, akik maximum egy-két éve vannak a pályán, vagy még nem is végeztek, és ez az utolsó évük az egyetemen. Az egyik nyertes Regős Simon, aki az SZFE-nek a fizikai osztályát végzi most, a másik Sahin-Tóth Sára, aki a Freeszfén végzett tavaly. A harmadik darabot én rendezem.

Lehetőséget akartunk adni a rendezőknek, hogy elrugaszkodjanak a megírt anyagtól, ha akarnak. Simon A fegyencgyarmaton című novellát választotta az általam kijelölt 25 lehetséges novellából. Sári Az odú című novellát, én pedig Az éhezőművészt. Mindhárman különböző módon dolgoztuk fel a szöveget, van aki nagyrészt át is írta. Bármilyen furcsán is hangzik, én talán kicsivel optimistább vagyok a fiataloknál, pedig dupla annyi idős vagyok, mint ők, és én csak a hazai pálya jogán veszek részt ebben.

Tehát három egymástól elkülönülő, mégis összecsengő egyfelvonásos darabot fognak látni a nézők. Az előadás címe, mivel annyira szürreális időket élünk: Mintha élne.

Hány előadást terveztek?

Mindig addig játszunk egy darabot, ameddig jön a közönség. A Lefitymálva című darabnál, azt hiszem a 120. előadásunkat tartjuk, de volt már olyan előadásunk, ami tízet sem ért meg. Az egészen biztos, hogy egy évadot játszunk, az évad végéig, és ha van rá érdeklődés, akkor a jövő évadban is játsszuk majd. Azt látjuk, hogy a szórakoztatóbb előadások hosszabb ideig élnek meg, mint a tragikus előadások, és ez sem egy könnyű téma, viszont figyelve a próbafolyamatot, azt hiszem, egészen különleges lesz. Nehéz, de nagyon különleges.

A Freeszfe-n is tartottál nemrég előadást a zsidó színházról…

Egy új programsorozatot indítottak az idén Free Egyetem címmel, ott beszéltem a zsidó színházról. Azt a címet adtam az előadásnak, hogy Mi fán terem a zsidó színház (és ez a fa kóser-e egyáltalán)?
Egyrészt próbáltam elmagyarázni, hogy mi az, hogy zsidó színház, másrészt próbáltam egy történelmi áttekintést nyújtani arról, hogy mikor alakult, miért nem alakult ki sokáig, és hogyan jutunk el a mai napig. A rendelkezésemre álló 90 percben iszonyatos sebességgel végighadarva azt hiszem, lényegesen több információt öntöttem a közönségre, mint amennyit szerintem ember képes befogadni.

Mit gondolsz a sajtóban nagy port kavart, újonnan induló zsidó színészképzésről?

Nagy butaságnak gondolom. Miközben szerintem a legjobb dolog, hogy rajtunk kívül más is akar zsidó színházat csinálni. Persze biztosan nehezen fogom viselni, de lesz egyfajta egészséges verseny. Viszont az nagy probléma, hogy az egész szakma, az összes független színház ma Magyarországon, kevesebb támogatást kap együtt, mint amennyit az EMIH kapott 2019-ben színházalapításra (1 819 735 825 Ft). Természetesen a zsidóság szabad piac. Bárki megszólíthatja a zsidókat. Nem sajátíthatom ki őket magamnak, és senki más sem. De azt gondolom, hogy a zsidó színészképzés szakmailag nehezen értelmezhető. Én 1995-ben alijáztam, Tel-Avivban végeztem az egyetemet, rendező szakon diplomáztam. De ott sem zsidó színészeket képeznek.

Te a zsidó osztályban végeztél? Ugye érezzük, hogy ez a jövőbeli kérdés mennyire képtelenül hat?