A 80 évvel ezelőtt kivégzett Szenes Hanna költői módon látta a világot, ahogyan azt saját szavai – versei, naplói és egyéb írásai – is tükrözik. A fiatal ejtőernyős azonban egy másik, kevésbé ismert nézőpontot is hátrahagyott, amelyet kamerája lencséjén keresztül dokumentált.
„A komoly írónő híres regényét írja. Anikó”
A fekete-fehér fotó hátoldalán kézzel írt felirat, amely könnyen felismerhető a fiatal nő számtalan más, általa írt szövegéből – versek, személyes feljegyzések, naplók és egyebek.
A képen látható fiatal nő, aki a feliratot is írta, maga Anikó, ismertebb nevén: Szenes Hanna. 1936 karácsonya van. Szenes a képen a budapesti családi házában látható. Egy íróasztalnál ül, egyenesen a kamerába néz, előtte egy jegyzetfüzet, kezében tollat tart. Mellette édesapja, az elismert író és drámaíró, Szenes Béla fényképe, akit hatéves korában veszített el.
Szenes Béla, akárcsak lánya, rövid élete során elég sok mindent írt, többek között gyerekeknek szóló történeteket, amelyeket először a kis Hannának és testvérének, Gyurinak olvasott fel. Amikor Hanna mindössze ötéves volt, apja nyomdokaiba lépett, és írni kezdett.
Idősebb korában ezt írta apjáról:
„Vannak csillagok, amelyek fénye csak akkor éri el a Földet, amikor ők maguk már nem léteznek.
És vannak emberek, akiknek szikrázó emléke azután világítja meg a világot, hogy ők már eltávoztak belőle.
Ezek a fények, amelyek a legsötétebb éjszakában is világítanak – ezek azok, amelyek megvilágítják számunkra az utat.”
De a jegyzetfüzetek, naplók, íróeszközök és az írógép, vagyis azon „munkaeszközök” mellett, amelyeket tipikusan egy költőhöz kötünk, Hannának fényképezőgépe is volt. Ez a kreatív fiatal, cionista nő, aki arról álmodott, hogy hatást gyakoroljon és emlékezetes maradjon, többféle módon is nyomot hagyott maga után.
2022-ben Ori és Mirit Eisen jóvoltából Szenes Hanna hagyatékát az Izraeli Nemzeti Könyvtárban helyezték el a Szenes Családi Archívum részeként. A kéziratok mellett családi fotók és számos olyan fénykép is található, amelyeket Szenes maga készített – Magyarországon a családi nyaralásokon és az Izrael földjére való alijázás után. Néha a fénykép hátoldalára írt, máskor a fényképeket az édesanyjának vagy testvérének, Gyurinak küldött levélhez csatolta. Az archívumban megtalálható Hanna fényképezőgépe is, egy Agfa Box-Spezial, egy kis, kék anyaggal bélelt bőrdobozban, rajta a saját kézírásával írt nevével.
A fényképek egy része a Szenes által megtervezett és őrzött albumokban van elhelyezve, némelyikhez gépelt felirat tartozik. „Most megyek, hogy kiválogassam a fényképeimet és a másolatokat. Ez a tevékenység nagy örömet okoz nekem” – írta naplójába. Szenesnek volt egy képeslapokból és műtárgymásolatokból álló gyűjteménye, amelyek szintén az archívum részét képezik.
Az albumok egy fantáziadús fiatal nőről tanúskodnak, aki költőként tekintett a világra, és erős vágya volt a megőrzés, az emlékezés és az emlékeztetés.
„Most San Pellegrinóból írok, fűben ülve, előttem és mögöttem hegyek. Egy patak kanyarog a völgyben, az érzelmek és képek csodálatos keveréke. Olyan sok benyomást szívtam magamba... Igyekszem mindent leírni, hogy emlékül megőrizzem ennek a két napnak az emlékeit.” (Részlet a Naplók, versek, vallomások című kötetből )
1937 nyarán a 16 éves Szenes egy fényképezőgéppel felszerelkezve vonattal utazik Olaszországba. Az utazás célja, hogy a Comói-tó melletti Menaggióban találkozzon a rokonaival. Útközben ellátogat Milánóba, Velencébe és San Pellegrinóba is. „Tele vagyok kíváncsisággal, és fényképezőgép van a kezemben” – írja naplójába.
A milánói dóm meglátogatása után naplójába ír az élményről, és a székesegyházról készült fotói mintegy két oldalt töltenek meg a fotóalbumában:
„Sokat hallottam róla, és még egy képet is láttam... mintha a lelki szemeim előtt láttam volna. Mégis, ahogy most ott álltam hatalmas terének szélén, a tornyosuló épület előtt, teljes pompájában, lélegzetvisszafojtva, áhítattal néztem az egész templomot, mint a képzelet művét. Elindultam feléje, és beléptem a bronzkapun, amelynek domborművei intarziásak voltak. Az első pillanatban csak a hatalmas oszlopok körvonalait vettem észre a homályban... Lassanként tekintetem a gótikus boltozatokra és a szobrokkal koronázott oszlopfőkre terelődött. A hatalmas méretek emberi sorsokat tartalmaznak, akiknek reményeit, gyötrelmeit és álmait ezekbe az oszlopokba öntöttek”.
1938-ban arról ír, hogy díjat nyert egy iskolai fotópályázaton: „3 film. Ez a második díj”. (Részlet a Naplók, versek, vallomások című kötetből ). Ugyanezen év márciusában Szenest felzaklatja az Európában uralkodó helyzet. Naplójában először ír a politikai eseményekről, és leírja Ausztria hitleri megszállását. Ebben az évben Szenes naplójában kijelenti, hogy cionista.
Egy évvel később, 1939 márciusában már semmi más nem érdekli, csak a cionizmus.
„Nem túlzok, ha azt írom, hogy az egyetlen dolog, ami által élek és ami teljesen leköt, az a cionizmus... Most már magamra veszem a jogot, hogy csak magunkat, a zsidóságot, Izrael földjét és annak jövőjét lássam. A helyzet nagyon súlyos.”
Ez Szenes utolsó éve az iskolában, és közelednek az érettségi vizsgák. Azt írja: „Alig figyelek rájuk, és nem készülök fel rájuk”. Ebben az időszakban héberül levelet ír Hanna Maisel-Sohatnak, a fiatal nőknek szóló mezőgazdasági iskola igazgatójának Nahalalban. Arra vágyik, hogy Izraelbe vándoroljon és segítsen a zsidó település felépítésében: „Fogadjanak be!” – írja naplójában.
És őt valóban befogadták. Közvetlenül a 18. születésnapja után Szenes megkapta a várva várt bizonyítványt. Elbúcsúzott édesanyjától, és egyedül indult útnak, két napot vonattal, majd további öt napot hajóval: „Végre hazaérkeztem Erec Jiszráélbe”.
Először Haifába, majd Nahalalba került, a mosodában, a tejüzemben, a konyhán és a terményraktárban dolgozott, ahol grapefruitokat válogatott. Héber nyelvet és mezőgazdasági ismereteket tanult, barátságokat kötött, és még kirándulni is elment – a fényképezőgépével együtt.
Szenes számos levelezésében a Magyarországon maradt édesanyját, Katalint arra kérte, hogy küldjön néhány alapvető ellátmányt: „Ami a többi kérésemet illeti, tényleg nagyon jól felszerelt vagyok, és nem tudom, hogy mi másra van még szükségem. Hamarosan elfogy a szappan, a fogkrém, a filmszalag. Tudna nekem ilyet küldeni? (Részlet a Csak te fogod megérteni című könyvéből)
Nahalalban Hanna és a fényképezőgépe elválaszthatatlanok voltak. „Ma lenyűgöző sikert arattam a fényképezéssel. Néhány lány, akiket a Nahalal-fotók izgattak, filmet vásároltak, és megkértek, hogy fotózzam le őket. Mind a nyolc fotó nagyon jól sikerült. Most már mindenki azt akarja, hogy fényképezzem le, mintha engem neveztek volna ki udvari fotósnak.” (Csak te fogod megérteni)
Szenes folytatja útját Izrael földjén. Olyan kibucot keres, amely megfelel a gondolkodásmódjának, és végül Szdot Jamba érkezik, ahol addig marad, amíg be nem vonul a brit hadseregbe, és el nem indul a küldetésre, ahonnan nem tér vissza. Többé már nem fényképez. Elmélkedik a múlton, és ezt írja: „Félek a mélységbe nézni” (Részlet a Naplók, versek, vallomások című kötetből ).
„Csak egy kép vonz vissza a múltba – anya a vasútállomáson. Négy év. Soha nem hittem, hogy a szakadék, ami elválaszt minket, ilyen széles lesz.”
A Szenes Családi Archívumot Ori és Mirit Eisen jóvoltából az Izraeli Nemzeti Könyvtárban helyezték letétbe, és digitálisan elérhető a könyvtár honlapján.
Ez a cikk eredetileg a The Librarians című folyóiratban jelent meg, az Izraeli Nemzeti Könyvtár hivatalos online kiadványában, amely a zsidó, izraeli és közel-keleti történelemmel, örökséggel és kultúrával foglalkozik.
