Benne él Auschwitz – Lajtai Péter új kiállítása

A ’70-es években költőként és performansz művészként indult Lajtai Péter 75. születésnapján, a Csányi5-ben megnyílt új kiállítása egyfajta visszatérés a gyökerekhez.

Lajtai fotó alapú festményeken dolgozik, óriási, sok darabos, látványos tablókat készít, képein az egyik legfontosabb elem a hiány, a töredezettség. Mély, sötét színek és különös fények jellemzik a munkáit.

Fiatal éveiben meghatározó szerepet játszott Halász Péter színháza, ahol szerzőtársként és színészként működött, majd a hetvenes évek elején elhagyta az országot, hogy sok éven át ortodox zsidóként éljen Izraelben, Párizsban, Antwerpenben és New Yorkban, kilenc gyermeket felnevelve. Ebben az időszakban főként galeristaként dolgozott, ily módon karnyújtásnyira maradva a művészethez, majd közel húsz évvel ezelőtt lépett át a másik oldalra, amikor fizikailag és mentálisan fokozatosan átöltözve, felhagyva a kereskedéssel, Budapesten kezdett új életet képzőművészként.

Az új egyben a régi élet is, amely magában hordozza a korai évek költészetét a képeken. Központi témája a judaizmus, mint fontos vallási keret, szimbólum és szellemi támasz.

Folytonosan vékony határon egyensúlyoz, hogy egyenlő részt kapjon a koncepció és a látvány, az itt-ott megjelenő szöveg is befejezetlen, mindig arra irányítja a figyelmünket, ami nincs, akik már nincsenek.

Mélyen és másképp megrázó az általa képileg újraértelmezett soá. Ha jobban megnézzük, nála minden vonat, minden szögesdrót, minden veszteség, minden halál, minden fájdalom és minden füst. A trauma a mértani formákban és a megfoghatatlan alakzatokban nem feldolgozásra kerül, hanem még erősebb megélésre. Lajtai 2024-ben Auschwitzban él, és benne él Auschwitz.

A megnyitón megszülető, mélyen felkavaró mozdulat-performansz tette teljessé a most bemutatott három új képet Az első egy izgalmasan összemontírozott önarcképekből álló tabló, amit a művész tekintete dominál. A második, emblematikus munka számtalan, fizikailag és fotóként is megjelenő tálesz, áthágva és kifeszítve a keretek megszabta határokat, összefonva ezzel a nyugati és keleti zsidó kultúra és vallás életérzését. A harmadik, kiáltóan vörös képről könnyedén asszociálhatnánk a vérre, de talán jobb, ha a környezetünk pusztulásba rohanásán gondolkodunk el.

A kiállítást Heisler András, az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány kuratóriumi elnöke nyitotta meg. „Lajtai brutálisan őszinte művész, és ha egy művész csodát akar tenni, azt csak őszintén tudja elérni” – mondta beszédében.

A holokauszt emlékezet megrendítő eseményeiről szinte lehetetlen úgy beszélni, amit ne mondtak volna már el sokan, sokszor, így jelzők helyett megpróbálom leírni, mit éreztem az egyszemélyes, rendkívül súlyos előadás közben, amikor olyan masszív lett a csend, hogy lélegzetet is nehéz volt venni.

Ahhoz tudnám talán hasonlítani, amit a Sorstalanság olvasása közben éreztem jóval Kertész Imre Nobel-díja előtt. Amit a Saul fia című film váltott ki belőlem, az elemi iszonyatot, amit annyira közel hozott az emberhez. Azt, amikor a lányom hazajött az iskolai kirándulásról Auschwitzból. Hajnalban ért haza, este indultak hullafáradtan, azonnal elaludt mindenki. Kimerítő volt a három napos út. Rémálmok gyötörték a buszon, mint az összes társát, és mint oly gyakran mindannyiunkat. Itthon képtelen volt egyedül maradni, betakartam, azután sokáig feküdtem éberen. Tapintható borzalom áradt felőle, bőrén mintha lemoshatatlanul ott maradt volna, amit átélt.

Lajtai fekete ruhában, nagy fekete sapkában jött ki a színpadra. Nem szólt, nem csinált semmit, a színpadi jelenléte mégis elképesztően erős volt. Aztán lassan, komótosan vetkőzni kezdett. Letekerte nyakából a sálat, módszeresen összehajtva az asztalra tette. Levette a sapkát. És akkor megláttuk az alatta viselt másik sapkát. Csíkos volt. Innentől halkult a lélegzet, sűrűsödött a némaság. Kigombolta a kabátot, előbukkant a csíkos ing, és valami elkezdett fájni a mellkasomban szívtájékon. Leült, lassan lehúzta a fekete nadrágot. Aztán felolvasott, majd újra vetkőzni kezdett, a csíkos rabruha alatt egy újabb fekete réteg következett, egyre erősebb szöveggel, és a nézőtéri figyelem olyan fókuszáltságával, amely egybecsatornázódva ismét lehántotta a színpadon létező alak ruháit, és megint egy rabruha jött, ami már túl fájdalmas volt, mintha ezek a csíkok az ember bőrébe égtek volna levehetetlenül és a lelkébe levetkőzhetetlenül.

Lajtai végül bizarr kampókra akasztotta egyesével a ruhadarabokat, ekkor legszívesebben már kiabáltam volna, hogy hagyja abba, ne feszítse végsőkig a húrt, és abban is biztos voltam, hogy soha többé nem akarok csíkokat látni.