Az izraeli társadalom közönye

Ahhoz, hogy az izraeliek elkezdhessenek kiutat keresni ebből a zűrzavarból, nemcsak azon kell felháborodniuk, amit velük tesznek, hanem azon is, amit másokkal tesznek a nevükben, és követelniük kell, hogy hagyják abba – írja Mairav Zonszein a The New York Times véleménycikkében.

Az egyik legutóbbi tel-avivi tömegdemonstráción, amin a túszok kiszabadulását lehetővé tévő megállapodásért és az izraeli kormány leváltását célzó előrehozott választásokért tüntettek, az egyik résztvevő egy táblát tartott a magasba, amelyen ez állt: „Kik vagyunk mi nélkülük?” – utalva a túszokra. Egy másik plakáton ez állt: „Adj egy okot, hogy itt neveljem fel a gyerekeimet”.

Ezek az üzenetek összefoglalják azokat a kínzó kérdéseket, amelyeket sok izraeli tesz fel magának, egy évvel az ország történetének leghosszabb háborújának kezdete után: Mit ér a zsidó haza, ha nem helyezi előtérbe – vagy egyenesen feladja – az otthonukból elrabolt civilek életének megmentését? Fogom-e valaha újra biztonságban érezni magam? És milyen jövő vár itt rám, ha az egyetlen vízió, amit a vezetőink kínálnak, a véget nem érő háború?

Egy évvel a Hamász október 7-i gyilkos támadása után indított gázai háború óta, Izrael egyre mélyebb egzisztenciális válságba süllyed. Összezsugorodott ország lett, amelyben izraeliek tízezrei kényszerültek elhagyni az északi városokat és kibucokat, valamint a déli határ menti falvakat, miközben többfrontos háborút vív, amely egyre csak fokozódik és bővül. És amellett, hogy a lakosainak egész évben meg kell birkózniuk a veszteségekkel, a sokkhatással, a rakétatűzzel és a Hamász, a Hezbollah, a hutik és maga Irán által kiváltott nyomasztó félelemmel, a szorongást még az országon belüli zűrzavar is fokozza.

Október 7-e óta több ezer izraeli döntött úgy, hogy elhagyja az országot, mások pedig tervezik vagy fontolgatják a kivándorlást. Sok ezren vonultak az utcára hétről hétre, és vettek részt polgári engedetlenségben, mely az október 7-i támadások előtt a Netanjahu-kormány igazságügyi reformja elleni tüntetésekkel kezdődött, majd rövid szünet után a túszválságra összpontosítva és előrehozott választásokat követelve folytatódott. Szeptemberben a belső válság újabb jele volt, amikor Dan Haluc volt izraeli vezérkari főnököt a rendőrség erőszakkal távolította el a miniszterelnök rezidenciája előtti ülősztrájkról, valamint amikor a rendfenntartó erők a túszok hozzátartozóit bántalmazták.

Az országszerte tüntető izraeliek közül – akiket nagyrészt a szekuláris, liberális elittel azonosítanak – sokan úgy látják, hogy ez nem csupán a túszok megmentéséről szól, hanem az állam jellegéért és identitásáért folyó küzdelem. Az állam egzisztenciális fordulóponthoz érkezett: választani kell a demokrácia és a tekintélyelvűség, a független bírósági rendszer és a végrehajtó hatalmat kiszolgáló bíróság, a tiltakozás szabadságával és a vezetők felelősségre vonásával rendelkező ország és egy olyan között, ahol a szólásszabadságot elfojtják, és a vezetők elnyomják a lakosságot.

Ugyanakkor ez a harc teljesen figyelmen kívül hagyja az izraeli-palesztin konfliktust és magukat a palesztinokat, mintha ők nem ugyanazt a levegőt szívnák, mint mi, Izraelben, Ciszjordániában, Jeruzsálemben és Gázában. Az utcán tapasztalható felháborodás nagyrészt az izraeli kormány kudarcára korlátozódik, amiért nem sikerült megmenteni az izraeli túszokat. Szinte semmilyen felháborodás nincs Gáza válogatás nélküli lerombolása és a több mint 40 000 ember – köztük sok civil – meggyilkolása miatt. Kevesen szólalnak fel az izraeli erőszak túlzott alkalmazása ellen. Egyszerűen nem veszik észre, hogy még ha az izraeliek egzisztenciális válságban is vannak, a palesztinok a puszta létükért küzdenek. A palesztin szenvedés figyelmen kívül hagyása – akár tudatos, akár nem –, az izraeli élet egyik legkézzelfoghatóbb és legnyugtalanítóbb jellemzője október 7-e óta. Természetesen ez már jóval azelőtt is létezett, de most még szembetűnőbb és még következetesebb.

Pontosan ez az érzéketlenség tette lehetővé, hogy a szélsőjobboldal – amely viszont egyáltalán nem közömbös a palesztinokkal szemben – ellenállás nélkül tudja uralni az izraeli politikát. A hatalmon lévő jobboldali pártok által megfogalmazott egyesítő elv ma Izraelben: a zsidó kontroll és uralom, a kard általi élet. Ahogy Netanjahu fogalmazott a kabinet egyik legutóbbi ülésén (Sámuel könyvét idézve): „Vannak, akik azt kérdezik: »Örökké kaszaboljon-e a kard?«”. Amire ő így válaszolt: „A Közel-Keleten kard nélkül nincs »örökké«”. (Netanjahu elmulasztotta a bibliai vers második sorát idézni: „Nem veszed észre, hogy ennek keserűség lesz a vége?"). Az ő olvasata szerint a zsidók megvédésének egyetlen módja az erőszak. Ami az ellenség szétzúzását jelenti, még akkor is, ha ez izraeli életek feláldozásával jár – valamint az ország nemzetközi hírnevének, biztonságérzetének és erkölcsi irányérzékének elvesztésével.

Ahogyan Becalel Szmotrics pénzügyminiszter és Ciszjordánia de facto kormányzója nemrég kijelentette: „Életem küldetése, hogy Izrael Földjét felépítsem és megakadályozzam egy palesztin állam létrejöttét”. Ez nem csak retorika. Az elmúlt évben Izrael rekordsebességgel sajátított ki megszállt földeket, és épített településeket, gyakorlatilag újra megszállta Gázát, és ismét konfliktusba keveredett Libanonban. A Netanjahu, Szmotrics és Itamar Ben-Gvir által vezetett Izrael a palesztinoktól való elkülönülés politikájától – amely egykor egy önálló palesztin állam létrehozását célozta az oslói folyamat keretében –, a pusztítás politikájára váltott, amely a palesztinok elnyomására, megölésére vagy kiűzésére törekszik azokról a területekről, amelyeket nekik ígértek, és amelyeken jelenleg élnek.

A palesztinok élete iránt közömbös izraeliek mindeközben kezdik felismerni és megtapasztalni e paradigma egyik belső, kibékíthetetlen ellentmondását. Ha ez egy olyan ország, amely a zsidó jogok és a zsidó kontroll élharcosa, akkor hogyan képes aláásni és elértékteleníteni a zsidó életet azzal, hogy gyakorlatilag cserbenhagyja a túszokat és egy véget nem érő háborúra ítéli az országot? Mit jelent akkor egy olyan országban élni, amelynek vezetői a polgárok jóllétét másodlagossá tették vezetőik politikai túlélése, a politikai hatalom megszilárdítása, valamint a túlzott mértékű katonai erő használatával szemben? Hogyan értelmezzék az izraeliek a jog szelektív alkalmazását – például azt, hogy a rendőrség nagyrészt szemet huny a palesztinokat bántalmazó izraeli telepesekkel szemben, de rendszeresen letartóztat fegyvertelen, törvénytisztelő polgárokat, akik az utcán túszalkuért, és a barátaik és szomszédaik hazatéréséért tüntetnek?

Bizonyos szempontból ez persze nem újdonság. Gyakran elgondolkodom azon, hogy az izraeliek hogyan tudják egyszerre figyelmen kívül hagyni a palesztinokkal szemben alkalmazott, a telepek és a katonai megszállás általi szisztematikus erőszakot (és most a palesztinok tömeges halálát és a pusztítást Gázában), és azt gondolni, hogy mindez nem fogja befolyásolni az állam karakterét, és azt, hogy végső soron, miként bánik a polgáraival. Ez a kognitív disszonancia, amelyet sok izraeli évtizedek óta magában hordoz, az elmúlt évben hágott a tetőfokára. Ezt részben az tette lehetővé, hogy Izrael biztonsági apparátusát – a Gázában véghez vitt általános pusztítás ellenére – kifinomultnak, precíznek és csúcstechnológiájúnak tartják, melyet csupán a zsidó nép védelmére irányuló igazságos küldetés vezérel.

Mindezt egy olyan politikai ellenzék is segítette, amely nem kínál saját elképzelést a tartós békére vonatkozóan. Igaz, ez az ellenzék – amely a hadsereg számos volt tábornokát is magában foglalja – a biztonsági intézményrendszer nagy részével együtt határozottan kiáll a túszok kiszabadulását célzó megállapodás és a gázai tűzszünetre irányuló felhívások mellett. Így ezek a csoportok legalább alternatívát kínálnak a jelenlegi úttal szemben, ami a harcok szüneteltetését jelentené, hogy az izraeliek begyógyíthassák a túszok miatti nyílt sebet, és pihenőt adjanak azoknak a családoknak, akiknek hozzátartozói tartalékosként szolgálnak. Ebben az értelemben legalább azt szükségesnek tartják, hogy az izraeliek alapvető jóllétét helyezzék előtérbe, és megpróbálják Izraelt a nyugati világ kegyeiben tartani. De az ő elképzelésükből is hiányzik, hogyan lehet Izraelnek hosszú távú stabilitása a katonai kényszerítő erőn kívül. Ez leginkább a jelenlegi libanoni eszkalációval kapcsolatos katonai és polgári konszenzusban, valamint abban a tényben nyilvánul meg, hogy ma Izraelben egyetlen zsidó párt sem támogatja a megszállás befejezését vagy a kétállami megoldást (beleértve a Demokraták pártját, mely a történelmileg baloldali Munkáspárt és Merec összeolvadásából jött létre).

Sok izraeli számára azonban az a felismerés, hogy a jelenlegi kormány nem fogja megmenteni a túszokat, töréspontot jelent. Hirtelen sok honfitársam szembesül azzal a ténnyel, hogy zsidónak lenni Izraelben nem jelenti azt, hogy megmentenek vagy tisztességesen bánnak veled, még háborúban sem. Hogy az életed és a gyerekeid élete feláldozható. Ez radikalizálta és politikailag aktívvá tette az izraeliek nagy részét, akik életükben először tiltakoznak, és megkérdőjelezik, hogy továbbra is itt éljenek.

A palesztinokkal szemben oly sokáig elkövetett törvénytelenség és állami erőszak elkezdett beszivárogni az izraeli zsidó társadalomba. Az, hogy Netanjahu nem hajlandó felelősséget vállalni az október 7-i biztonsági kudarcokért, a korrupciós perek ellenére is ragaszkodik a hatalomhoz, és Izrael legradikálisabb és legmessianisztikusabb elemeit bátorítja, ennek a megnyilvánulása. Az a szinte korlátlan támogatás, amelyet Izrael a háború nagy részében a Biden-kormányzattól kapott, tovább erősítette az ország politikájának legkeményvonalasabb rétegeit. És mégis, sok izraeli még mindig nem látja az összefüggést aközött, hogy képtelenek rávenni a kormányt az izraeli élet előtérbe helyezése, és aközött, hogy ez a kormány mennyire feláldozhatónak tartja a palesztinok életét.

E felismerés nélkül nehéz elképzelni, hogy az izraeliek hogyan tudnának egy másik utat kijelölni maguknak, amely nem ugyanarra a dehumanizálásra és törvénytelenségre támaszkodik. Számomra ez az amúgy is szörnyű és kétségbeejtő valóságot szinte menthetetlenné teszi. Ahhoz, hogy az izraeliek elkezdhessenek kiutat keresni ebből a zűrzavarból, nemcsak azon kell felháborodniuk, amit velük tesznek, hanem azon is, amit másokkal tesznek a nevükben, és követelniük kell, hogy hagyják abba. Enélkül nem vagyok benne biztos, hogy én, és más izraeliek, akiknek megvan az a kiváltságuk, hogy ezt fontolóra vegyék, lássanak itt jövőt.

A szerző az International Crisis Group vezető izraeli elemzője.


A cikk eredetileg a The New York Times vélemény rovatában jelent meg. Magyarra fordította: Németh Zoltán.