Nemcsak a túlélők számára fontos a holokauszt traumájának feldolgozása

A trauma kirajzolódása címmel rendeztek kerekasztal-beszélgetést a hétvégén bezárt Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című kiállítás kapcsán.

A hétvégén bezárt a magyarországi holokauszt 80. évfordulójának emlékéve alkalmából a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár közreműködésével a Magyar Nemzeti Galériában megvalósult Így történt. A holokauszt emlékezete szemtanú művészek alkotásain című kiállítás. A 2024 áprilisától október 13-ig tartó tárlat utolsó napjaiban egy pszichológus szakértővel és a tárlat kurátorával hallhattunk ritka izgalmas beszélgetést a traumák feldolgozhatóságáról.

Az Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című kiállításon haláltáborokat, gettókat vagy munkaszolgálatot megjárt képzőművészek olyan munkáit láthattuk, amelyek „a tragédia mindennapjait” örökítették meg. Az október 13-án véget ért tárlat utolsó hetében A trauma kirajzolódása címmel a holokauszt-kiállítás pszichológiai vonatkozásairól rendeztek nyilvános kerekasztal-beszélgetést, amelyen Farkas Zsófiát, a tárlat kurátorát, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár munkatársát és Richter Júliát, a Traumaközpont klinikai igazgatóját Gyárfás Dorka kulturális újságíró kérdezte.

A beszélgetésen Farkas Zsófia azt mondta: a holokauszt-kutatásban sokáig az volt az uralkodó nézet, hogy az írott visszaemlékezés, az írott anyag a legfontosabb hiteles forrás, a képzőművészeknek pedig nincs keresnivalójuk ezen a területen, mára azonban világossá vált, hogy a holokauszt képi, grafikai feldolgozása is kulcsfontosságú a vészkorszak értelmezéséhez.

A most bezárt kiállításnak szerinte az volt az unikalitása, hogy – szemben a később keletkezett irodalmi feldolgozásokkal – nagyon korai, friss és brutális tanúságtételt jelentő műveket mutatott be. Farkas Zsófia hozzátette: feltűnő, hogy több, a holokausztot túlélt képzőművész nyilvánosan elérhető életrajzában a vészkorszak valamiféle „fehér lyukat” ütött, azaz mintha véget ért volna a pályájuk az 1940-es évek első felében, s majd csak az 1950-es évek közepétől indult volna újra.

Ehhez a töredezettséghez kapcsolódva Richter Júlia arra hívta fel a figyelmet, hogy a képzőművészeknek a soá által megtört élettörténetében „zárványt” képezett a vészkorszak, s ennek nemcsak a személyesen átélt trauma volt az oka, hanem a társadalmi környezet reakciója is. Ezt – mai példát hozva – az ukrajnai menekültek ügyével szemléltette: mint mondta, a háború kitörése után nagyon sokan megindultak segíteni a menekülteknek, de az odafigyelés mára jelentősen lanyhult.

A trauma feldolgozhatóságának komplexitásáról szólva Richter Júlia kifejtette, hogy sok túlélőnek meg kellett küzdenie a bűntudattal, amit a saját túlélése okozott, sőt ha azt tapasztalta, hogy az őt körülvevő közegben vannak kimondhatatlan és elmondhatatlan dolgok, amikről nem beszélnek, akkor ő maga is bezárult. Ezért nemcsak a túlélők számára fontos a traumafeldolgozás, hanem a társadalomban is el kell indulnia ennek a folyamatnak. A szakember erre példaként egy kanadai orvos esetét említette, aki húsz éve harcol azért, hogy az orvosi egyetemeken a tananyag része legyen az orvosok részvétele a koncentrációs táborok működésében.

Richter Júlia hangsúlyozta, hogy még a pszichológia tudományának is 25-30 évébe telt, míg a holokauszt-túlélők lelki problémái kapcsán eljutott oda: az ő esetükben talán nem a szülő-gyermek kapcsolatot kellene boncolgatni, hanem a vészkorszakban átélt traumákat, és azokban keresni a problémák gyökerét.