Gazdag Gyula 1984-es Társasutazás című filmje még annál is megrázóbb, mint amire számítani lehet. A Budapesti Klasszikus Film Maratonon most újra levetített film kapcsán Borbás Gergő, a Bálint Ház kreatív igazgatója beszélgetett a rendezővel, Kardos Péter főrabbival és Róna Ivánnal.
Egy különleges vetítésen vettünk részt a Budapesti Klasszikus Film Maraton keretében, a filmet követően a Nemzeti Filmintézet (NFI), a JCC Budapest – Bálint Ház és a Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál szervezett beszélgetést. Szerda este az Art+Cinema vetítette Gazdag Gyula Társasutazás című alkotását. A film után a rendező, Kardos Péter főrabbi, a film egyik szereplője és Róna Iván, az IBUSZ korábbi vezetője beszélgettek Borbás Gergő, a Bálint Ház kreatív igazgatójának moderálásával.
Az utóprogram a Vissza az elmondhatatlanba címet viselte, ami hűen tükrözi az egész est végtelenül nyomasztó és felkavaró hangulatát. Az 1984-es dokumentumfilm köznapi embereket, jórészt Auschwitz túlélőit, idős vidéki zsidókat követ a Cooptourist rendhagyó buszos túráján a negyven évvel korábban megjárt helyszínre.
Az indulásnál a társasutaknál megszokott fejetlenséget és kavarodást látjuk, olyan embereket, akik ritkán mozdulnak ki, nincs gyakorlatuk a külföldi utazásban, de végül mindenki megtalálja helyét a négy busz egyikén, bezáródnak az ajtók, és elindulnak Auschwitz-Birkenau felé. Újra.
Több ponton is elképesztően megrázó a film, sokkal jobban, mint amire számítunk.
A tábor bejáratánál a helyi idegenvezető egyszerre traumatizálja a film szereplőit, és közvetve a nézőt, aki szeretne ráordítani, hogy azonnal hagyja abba ezt az energikusan pattogó, agresszív hangvételű német nyelvű kommentárt. A magyar csapat kísérői, a Cooptourist idegenvezetői már az út elején elmondják a csoportnak, hogy ez alkalommal nem tartanak városnézést, nem kommentálják a helyszíneket, kizárólag kísérőként vesznek részt, ha valakinek szüksége lesz rájuk.
Itt udvariasan meg is próbálják leállítani a guide-ot, azzal, hogy az utasok jól ismerik a helyet, de mindhiába. Ezen a ponton már egy jó öreg nácit kezdünk látni a leállíthatatlan és lehengerlő helyi emberben – ugyanez tükröződik vissza a résztvevők elszörnyedt arcán –, aki korából adódóan akár lehetett is az, ahogy elkezdünk gondolkodni, vajon mivel tölthette a 40-es éveket, hogy az empátiát hírből sem ismeri. Végül több próbálkozás után sikerül megszabadulni tőle, innentől Kardos Péter rabbi – az IBUSZ korabeli lengyel tolmácsa – fordít, ahol szükséges.
A szenvtelen, tárgyilagos hang, ahogy a film szereplői beszélnek a történtekről, eleinte hidegrázósan érthetetlen a néző számára, és a feszültség egyre csak nő, míg végül szinte fellélegzünk, amikor megérkeznek az út végére, a krematóriumhoz. A messziről cipelt, nehéz koszorúkat és a helyben tépkedett mezei virágokat itt végre letehetik, talán a múlt egy kicsiny darabjával együtt.
Sokan sírva fakadnak – mondhatnánk, azt is hogy végre, hogy a néző mellkasáról is lekerüljön az addig ránehezedő súly.
Aztán egy idős asszony rosszul lép, elesik, és nem tud lábra állni. Mentőt hívnak hozzá, becsúsztatják a hordágyon az autóba, miközben eszeveszett kétségbeeséssel ismételgeti utastársainak, hogy haza akarok menni veletek.
Gazdag Gyula a beszélgetésen elmondta, milyen etikai dilemmákkal küzdött a forgatás során – a balesetnél jelezte az operatőrnek, hogy állítsa le a kamerát, de Ragályi Elemér ennek ellenére szerencsére mégis felvette a jelenetet, így végül ez lett a film egyik csúcspontja.
A végén egy arcát nem vállaló utas hangját halljuk, aki tinédzser lányát vitte magával. Egyfajta tragikus azonosulási pontként kínálva fel neki Auschwitzot, mivel mint mondta: nem tartjuk a zsidó vallást, de valami mégiscsak kell. A lány azonban pozitív identifikációs minta híján, érthető okokból képtelen volt ezzel megbirkózni, és az édesanyja az út után még a korábbinál is nagyobb ellenállásba ütközött gyermeke részéről, amit szomorúan és értetlenül vett tudomásul.
A filmet követő beszélgetés elején Borbás Gergő is rögtön arra kérdez rá, ami a legelemibben megérintette; a túlélők tárgyilagossága.
Gazdag Gyula nagyon sokat beszélgetett a felvételek előtt a résztvevőkkel, így a forgatáson már nem lepte meg ez a fajta szenvtelenség. Természetesen sokat gondolkodott, mi lehet az oka, végül arra jutott, hogy a film szereplőinek ez volt akkor az adott élete, nem volt másik, amit megéljen, ha a lágerben volt húsz éves, akkor ott kellett húsz évesnek lennie. Ahhoz pedig, hogy vissza tudjanak térni az életbe, kénytelenek voltak valamifajta távolságot tartani a történtektől.
Kardos Péter főrabbi újranézte a filmet, és úgy érezte, minden alkalommal egyre nagyobb hatással van rá. Különösen korunk eseményeinek fényében, mint a Covid-járvány és a karantén miatti korlátozások, valamint október 7., és az azóta világszerte óriási mértékben fellángoló antiszemitizmus. Örülök, hogy ennek a nemzedéknek a tagjai ezt már nem élték meg – mondta.
A film egyik szereplője, aki a háború előtt katonatisztként szolgált, negyven év után is kínzó önváddal teszi fel a kérdést önmagának és a társainak, ami senkit nem hagy nyugodni, és nemcsak a leszármazottakat, de a túlélőket sem:
Miért hagytuk, hogy ezt tegyék velünk? Miért mentünk önként a vágóhídra?
Kardos a propagandagépezet profizmusában látja az okot: ha éveken keresztül azt hallottuk a rádióban, hogy bűnösök vagyunk, másodrendű állampolgárok, végül magunk is elhisszük, hogy haláltáborban a helyünk.
Mennyire volt különleges, hogy 1984-ben-ben túlélők látogatnak Auschwitzba? – fordult ezután Róna Ivánhoz a moderátor.
Az IBUSZ munkatársaként Lengyelországban dolgoztam akkoriban. Sokan érkeztek üzleti tárgyalásokra, és sok zsidó volt köztük – emlékezett vissza. A krakkói programoknál álcázva beiktattunk a kérésükre az Auschwitz túrát is. Amikor ezeket a delegációkat kísértem az egykori láger helyszínére, soha nem tudtam arra gondolni, hogy utazási irodásként vagyok jelen.
Úgy nőttem fel, hogy egész gyerekkoromban ezt hallgattam: nicht vergessen – nich vergeben! Soha nem felejteni, soha nem megbocsátani! Ezeken az embereken pontosan ezt láttam
– jelentette ki Róna Iván, aki ma a Mazsihisz turisztikai vezetője.
Kardos főrabbi hozzátette: rajtunk túlélőkön egyre inkább eluralkodik egyfajta mentális állapot, és a világon mindenről a soá jut eszünkbe. Soha nem tudunk már másra gondolni.
Milyen volt a film fogadtatása 1984-ben? – szólt az utolsó kérdés a rendezőhöz.
Nem volt különösebb visszhangja – felelte Gazdag Gyula. Nem született olyan filmkritika, amely érdemben szólt volna arról, hogy miről szól a film, és milyen a művészi megalkotottsága.
Utána beidéztek az Egyházügyi Hivatalba, és utasítani akartak, hogy vágjam ki azokat az állításokat, amelyek szerint Magyarországon létezik antiszemitizmus. Persze nem tettem meg – mondta a rendező.
Voltak olyan hangok is, hogy miért kell már megint erről beszélni. Holott előtte húsz évig egyetlen film sem készült ebben a témában. Mindenesetre az biztos, hogy a film után a szakmában megváltozott a velem szembeni hangnem.
