A Zsidó Közösségi Fórum június végén megtartott, De addig mi lesz? elnevezésű konferenciáján Zeitler Ádám, az OR-ZSE rabbihallgatója, a Lauder vallási vezetője, a Milestone Intézet egyik alapítója beszélgetett a BZSH Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskola, valamint a Lauder Javne Iskola vezetőivel arról, hogy milyen megkülönböztetett feladata van ma Magyarországon a zsidó iskoláknak, és milyen jövőkép mentén alakítják tevékenységüket a mai Magyarország viszonyaihoz.
A beszélgetés résztvevői a Scheiber részéről Kovács Bernadett, az iskola igazgatója, aki 2013 óta vezeti az iskolát, valamint Kökényesi Ágnes iskolapszichológus és szervezési igazgatóhelyettes voltak. A Laudert Varga Péter gimnáziumi tagozatvezető képviselte, aki huszonnégy éve tanít az iskolában. Kovács Bernadett maga is a Scheiber elődjében, az Anna Frank Gimnáziumban tanult fiatalkorában, ahol később tanár, majd igazgató lett. Kökényesi Kovács hívására ment a Scheiberbe, ahogy Vargát is Horányi Gábor, a későbbi főigazgató hívta át a Lauderbe.
A Scheiber és a Lauder rövid történetének felvázolása során Varga és Kovács is megerősítették, hogy nem jó, hogy ha egy iskolába egy-két évtizeddel később visszalátogatnak a volt diákjai, akkor úgy érzik, hogy minden pont olyan, mint anno volt, mert ez a fejlődés hiányának egyértelmű bizonyítéka. Ennek kapcsán Zeitler Ádám azt fogalmazta meg, hogy akkoriban, amikor ő még középiskolába járt, a budapesti zsidó értelmiségi családok többsége a gyerekeit igyekezett a jó hírű állami iskolákba (pl. Radnóti, Apáczai stb.) bejuttatni, mert a Scheiberről úgy hírlett, hogy oda csak az megy, akit máshova nem vettek fel, a Lauderről pedig az, hogy „az egy ilyen batikolt libsi hely”. Zeitler mosolyogva hozzátette, hogy most direkt provokálja a résztvevőket, hogy a beszélgetés izgalmasabb legyen, hiszen pontosan tudja, hogy azóta sok minden megváltozott.
A beszélgetés moderátora arra volt kíváncsi, hogy mi a két iskolának az ethosza, aminek szellemében szeretnék, ha gondolnának róluk valamit a magyar zsidó családok, ahelyett, hogy „rossz iskola” vagy „batikolt hippik”.
Kökényesi Ágnes szerint az lenne a jó, ha a Scheiberről a sokszínűség jutna eszébe az embereknek. Számukra ugyanis cél, hogy a gyerekek minden segítséget megkapjanak ahhoz, hogy felfedezzék önmagukat, miközben megismerkednek kifejezetten tehetséges vagy éppen nehézségekkel küzdő, különböző kulturális háttérrel rendelkező diáktársaikkal, és ennek segítségével megértsék, hogy mindenkivel lehet együtt dolgozni és mindenkitől lehet tanulni valamit.
Varga Péter kulcsfontosságúnak tartja, hogy minőségi oktatást kell nyújtani a diákoknak, majd rosszallóan hozzátette, hogy ez valójában nem a zsidó oktatás, hanem általában a közoktatás célja kellene, hogy legyen. Kiemelte, hogy ők a diákokat és a szülőket partnernek kezelik, és eközben magukra nem hivatalnokként vagy hatósági személyként gondolnak. A gimnáziumi vezető azt mondja, feláll a szőr a hátán, amikor azt hallja, hogy a szülő csak három nap hiányzást igazolhat a gyereknek. Náluk a szülő akárhány napot igazolhat a gyereknek, ugyanis elhiszik, hogy a szülő nem akar rosszat sem a gyereknek, sem az iskolának, ezért nincs okuk ezzel ellentétes szabályt meghozni. Sőt, meggyőződése, hogy szabályokra ugyan valóban szükség van, de csak olyanokra, amiknek az értelméről a gyereket is meg lehet győzni valódi érvekkel.
Zeitler Ádám mindezt nagyon szimpatikusnak találta, de arra kérte a résztvevőket, hogy mondják el, hogy mik azok a – kicsit konkrétabb – kimeneti mérőeszközök, amik alapján úgy érzik, hogy sikeresek voltak a diákjaik oktatása során. Hozzátéve, hogy a „boldog és örömteli gyerek” érvet már mindannyian elmondták, úgyhogy most valami mást vár tőlük.
Kökényesi erre azt válaszolta, hogy a diákjaiktól mindig azt hallják, hogy a felsőoktatásban úgy érzik magukat, mint egy fehér holló, hiszen mernek kérdezni, vitatkozni, kapcsolatot létesíteni vagy beszélgetést kezdeményezni az oktatóikkal. Ez a nyitottság a Scheiber szerint nagyon fontos érték. A Laudert képviselő Varga úgy látja, hogy nyilvánvalóan egy fontos fokmérője az iskola nívójának, hogy mennyien jelentkeznek hozzájuk, de ezen kívül az is fontos, hogy az érettségi után visszalátogató diákok meg tudták-e őrizni a Lauder által nyújtott közösségi szemléletet úgy, hogy közben sikeresen helyt tudnak állni az iskolai falain kívüli életben is.
A közönség soraiból az egyik hozzászóló azt vetette fel, hogy az általa ismert volt scheiberes és lauderes diákok a gimnázium elhagyását, és az ezen kívüli élet viszontagságainak első megtapasztalását inkább sokknak élik meg, mintsem könnyen leküzdhető akadálynak, amiben sikeresebbek, mint a más iskolákból érkező társaik.
Kökényesi Ágnes válaszában arról beszélt, hogy ő anno a Karinthyba járt, ahol szintén egy nagyon összetartó és erős közösségben élte a mindennapjait, ahonnan a kikerülés utáni első hónapok valóban igen nehezek voltak, de a mai napig a Karinthyban tanult értékekből merít erőt, ezért mindezt nem érzi igazán nagy problémának. Kovács Bernadett és Varga Péter pedig mindehhez azt tették hozzá, hogy úgy érzik, hogy jobb, ha a gyerekek az első „alázós” vagy éppen „pofozós” élményeiket 19-20 évesen szerzik meg, a gimnázium után és nem pedig hatéves korukban kezdődik el ez a „terror”. Azt azonban fontosnak tartják, hogy elmondják a diákjaiknak, hogy az iskola falain kívül nem pont ugyanaz vár majd rájuk, mint amiben addig élték a mindennapjaikat.
A közönség egy másik tagjának kérdésére válaszul Zeitler Ádám – aki vallási vezetőként maga is a Lauderben dolgozik – és Kovács Bernadett is elmondták, hogy a két iskolának a zsidóság alapértékeinek és a hagyományos tudás átadásában van restanciája, de az elmúlt öt évben Darvas István főrabbi és Zietler Ádám elkezdtek egy olyan programot kidolgozni és megvalósítani, ami ezt a hiányt igyekszik helyrehozni.
Egy másik kérdésre válaszul kiderült az is, hogy sem formális, sem pedig informális együttműködés nincs a három zsidó iskola között. (Az EMIH által fenntartott Maimonidész Zsidó Gimnázium nem képviseltette magát a panelbeszélgetésen.) Zeitler ugyanakkor reméli, hogy a Scheiber és a Lauder között el fog indulni egy közeledés ennek a beszélgetésnek hatására.
Arra a kritikus kérdésre, hogy a Lauder – ami a közoktatás brutális színvonalcsökkenése miatt a fővárosi elit egyik közkedvelt iskolájává vált – rendelkezik-e bármiféle érzékenyítő programmal, Varga Péter elmondta, hogy vannak ilyen programjaik, ám semmiképpen nem akarja véka alá rejteni, hogy a II. és a XII. kerület határán lévő fizetős iskolában ez egy nagy feladat, amiben még van hova fejlődniük.
Egy másik kritikus kérdés arra irányult, hogy a Scheiber milyen módszertant alkalmaz annak elkerülése érdekében, hogy a speciális nevelési igényű gyerekek száma ne legyen olyan magas egy-egy osztályban, ami már a tehetségesebb gyerekek lemaradását vagy iskolaváltását eredményezi.
Kökényesi Ágnes ennek kapcsán elmondta, hogy az együttnevelés egy rendkívül komplex feladat, ahol a tehetségesebb gyerekek megfelelő oktatása legalább olyan fontos, mint a nehézségekkel küzdőké. Ugyanakkor az állami oktatás poroszos rendszeréből egyre több nehézségekkel küzdő gyerek menekül el az alternatív programokkal dolgozó iskolákba, és a Scheiber nagyon szívesen adna mindegyiküknek helyet. Az egyensúly megtartása azonban különösen fontos, és az igazgatóhelyettes úgy látja, hogy ebben az ügyben a Scheiber az elmúlt egy évtizedben kifejezetten professzionálissá vált.
A Zsidó Közösségi Fórum Szövetség (ZSKF) De addig mi lesz?! címmel rendezett kétnapos konferenciát június végén a magyarországi zsidóság jövőjéről. A konferenciáról készült eddigi beszámolóinkat itt lehet elolvasni:
Két szék közé esnek a zsidó civilek, amikor forrásokhoz próbálnak hozzájutni
2026-ra talán megoldódhatnak a zsidó civil szervezetek működési problémái
Ha a zsidóság nem közösségként működik, akkor a zsidó művészet is kevesebbet tud mondani
Közeledés a Mazsihisz és zsidó civilek között a ZSKF konferenciáján
A zsidó iskolák jelenével és jövőképével kapcsolatban még ebben a cikkünkben lehet olvasni:
