Sávuoti Cigány Mózes a Bálint Ház éjszakáján

Mintha a tóraadás ünnepén, a Józsefváros mélyén egy tradicionális amazóniai ayahuasca-szertartáson vennénk részt. Ilyen volt a Katona József Színház előadása a Bálint Ház sávuoti rendezvényén.

A Bálint Ház idei sávuot éjszakája abban különbözött az elmúlt 30 év többi estéjétől, hogy a program ezúttal kiköltözött a megszokott Révay utcai épületből a nyolcadik kerületi Turbina Kulturális Központba. Ez a romkocsma nagyon jó választásnak bizonyult, kissé felfrissítette a mindig ugyanúgy zajló ünnepet, és az új környezet kifejezetten jót tett a tanulás éjszakájának. Borbás Gergő, kreatív igazgató bevezetőjében kitért arra, hogy a Bálint Ház nem pusztán épület, hanem gondolat és szellemiség, amely az új helyszínen nagyobb teret és új nézőpontokat kaphat.

Az este sok nézőt becsalogató első programja a nagyteremben a Kácsor Zsolt Cigány Mózes című regényéből készült monodrámája volt Bezerédi Zoltán előadásában.

„Először szétterjedt és pörögni kezdett saját maga körül a nulla, a saját perdületű semmitörmelékből így alakult ki az anyag, pörgésének sebességéből az idő, majd a világporforgatag belső súrlódása kitermelte a hőt, a hő hatására pedig létrejött a szerves élet, amely megszülte a multiverzum legnagyobb kreténjét, az embert, aki kidolgozta a kvantumelméletet, hogy bebizonyíthassa önmaga létezhetőségét.”

Így kezdődik a könyv Genezis című első fejezete, amely egyetlen végtelen hosszú mondat, és az ebből készült színházi monológ, a bibliai teremtéstörténet furcsa, kalandos, abszurd roma értelmezése.

Ebben a bizarr nagyeposzban a fizika törvényszerűségei mitológiai kontextusba ágyazódnak, és a meglepő pontokon elhelyezett tudományos szakszavak abból folytonosan kikacsintva váratlanul akasztják meg a szöveg hömpölygő áradását az áfa-áldozattal és a miafasz a kamatláb? kitételekkel együtt, és egymást váltva.

Mi fán terem a szuperpozíció? – tanakodik, tépelődik a saját történetén mindig kívül álló, az élet minden területén kihívásokkal küzdő, ezerszer megátkozott roma főhős a pusztában, a haragvó ég alatt. Van-e valóban téridő, vagy csak terek és idők vannak, múltak jelenek és jövők, mind szeparáltan egymásról nem tudva és a kapcsolódás lehetőségétől örök időkre megfosztva?

Nincs világ csak világok, az idő egyszerre halad előre és vissza, különböző csövekben, mint egy száraz tűzi vízvezeték – jut el a konklúzióig, amely saját kompetenciájának felismeréséhez vezet.

Ha a multiverzumokhoz nem is értek, a közösségépítéshez és a csoportkohézió megteremtéséhez annál inkább, így tűnődik a cigány vajda, aki népét egyik sorsfordító tragédiától a másikig próbálja terelgetni.

Sunya, Rozsda, Diridongó és a tarka macska szőrből similabdákat gyártó, szerteágazó családfa mind az összes tagja heroikus küzdelmet vív a személyes és a törzs életben maradásáért. A szürreális történet kellemetlenül szálló homokként smirglizi a bőrünket és a fogunk alatt csikorog, miközben úgy tesz, mintha a világ egyetlen anarchista népének vándorlását követné nyomon, de csak minket akar szembesíteni valami rettenetessel, amit nem akarunk látni. Ők pedig addig mennek mendegélnek, míg meg nem érkeznek a főtt kolbászból font kerítésig, amit nagyon tud ez az Európa, és amelyen sosem kelhetnek át, vagy ha mégis megpróbálják, halálnak halálával lakolnak, amit a közelmúlt Magyarországának tragikus történelmi példái mutatnak.

A szöveg a regény lapjairól olvasva sokszor megterhelő, tele elviselhetetlen fájdalommal, és bővelkedik trágárságban. Bezerédi Zoltán előadásában életre kel, megtelik humorral, a mázsás súlyokat cipelő olvasó számára könnyedebbé és levegősebbé válik.

A színész biztos kézzel vezeti közönségét a különleges nyelvezetváltások útján, az újra és újra földbe csapódó fordulatokon keresztül bizonyítja a hősmegmaradás törvényét. Bezerédi szédületesen interpretálja Kácsor Zsolt szövegét, az előadás egyszerre színészi és szerzői mestermunka.

Ez az eszköztelen monodráma, hanggal, fénnyel és érzelmekkel operál. A szuggesztív, folyton másként megszólaló hang a színészé, a világítás színváltozásai nagyszerű szinergiában vannak a gyors helyzetbeli váltásokkal, az érzelmek pedig bennünk kelnek életre.

Mintha a tóraadás ünnepén, a Józsefváros mélyén egy tradicionális amazóniai ayahuasca-szertartáson vennénk részt, a színházterem levegőjében terjengő láthatatlan szer felébreszti a lélek bennünk élő piros kígyóját, és amikor a felkavaró előadás után kitámolygunk, ránk van bízva, mihez kezdünk az öntudatra ébredt mitikus állattal, amely a tudatalattink.