Ez egy nagyon személyes beszámoló, mivel a cikk szerzőjét teljesen felkészületlenül érte a múlt szellemével való közvetlen találkozás, ami egészen megrázó hatást tett rá.
1839-ben egy korábbi épület falainak felhasználásával, az akkoriban 544-es helyrajzi számú telken adták át azt a földszintes lakóházat, amelyet Zimmer Károly hangszerkészítő mester megrendelésére épített Kasselik Ferenc. Ezt követően az U-alaprajzú házra 1872-ben Fodor István kívánságára Klein H. János épített emeletet.
Sokat megélt a Csányi 5. alatt található egyemeletes ház, lakóival együtt, míg több mint másfél évszázad után az ingatlant 2007-ben kiürítették. Ezt követően az udvarán egy jó ideig a Tetthely nevű romkocsma működött, végül teljes körű felújítása után az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár költözött a falai közé, amely Budapest egyik legkülönlegesebb múzeuma. E szokatlan, szellem járta tárlatvezetés és akadályverseny után, ebben, a helyszínen olvasható állításban, egészen biztos vagyok.
Különös időutazáson vettünk részt a skanzenszerű szobákban. Kísérőink, Fris E. Kata kutatásvezető és a tárlatvezető, Litván Ádám, akit rokoni szálak fűznek az épület egy korábbi lakójához; mint megtudjuk, itt élt a nagyapja és a család egyik ága. Másrészt úgy alakult, hogy a látogató csoportunkban spontán hangsúlyos szerepet kapott egy másik rokon, Kinszki Judit, kilencven éves soá-túlélő, aki lelkesen mesélt korabeli emlékeiről végig a bejárás alatt, és ezek a személyes történetek az egyik utolsó túlélő szájából új szintre helyezték a látottak átélhetőségét.
Ádám – a Detectivity élő nyomozójáték drámainstruktora – a bevezetőjében mintegy mellékesen megjegyezte, úgy hírlik, ezen a helyen nem ritka, hogy szellemeket látnak a házban. Mindezt a szokásos hangulatoldó humornak véltem mindaddig, amíg az első nagypolgári enteriőrbe be nem robbant egy hullasápadt, hófehér ajkú jelenés. Izgatott volt, minket nem vett észre.
Meggyújtotta a sábeszi gyertyákat, elmondta az áldást, majd felfokozott hangulatban, magabiztosan perlekedni kezdett a sábáti asztalt körül ülő, láthatatlan családtagokkal. Valaha igazán szép, vörös hajú zsidó nő lehetett, még életében. Cipője, ruhája, mozgása és testalkata minden kétséget kizáróan a XX. század 30-as éveiben helyezte el.
Egy jómódú gabonakereskedő házaspár és családjuk mindennapjaiba tekinthettünk be abban a fájdalmasan rövid korszakban, amikor még virágzott a zsidó kultúra, de mi már tudjuk, hogy hamarosan minden megváltozik, és az a világ örökre eltűnik.
Bár a kiállítást jól ismerem, először még a megnyitása előtt láttam, a megelevenedő karakter mégis képes volt új jelentéstartalommal felruházni a helyszínt. A viktoriánus mintázatú porcelánt, az ezüst hanukiát a szédertál mellett a családi vitrinben, széttolható hitvesi ágyat a hálószobában az ott felejtett hálóköntösökkel, a gyerekszobában háromkerekű, kis biciklit, az íróasztalon fából készült tolltartót.
A tágas konyhában számtalan ismerős eszközt fedeztem fel, amelyek gyerekkoromban még mindennapos használatban voltak nagyszüleim nagykörúti háztartásában. Zománcozott mosogató vájdling, régimódi derelyeszaggató, mérleg, rézmozsár. Innentől végképp családiassá vált számomra a hangulat, és újabb, a többiek számára nem érzékelhető szellemek csatlakoztak hozzánk; mindennél jobban szeretett nagyapám és nagymamám.
Ezután a nyitott körfolyosón követtük kísértetünket, és egy cionista nyomdász jóval szűkösebb szoba-konyhás lakásába érkeztünk. Cionista kiadványokat láttunk az asztalon, a lakás bérlője rugós kézi súlyzókat használt papírnehezéknek, amelynek másik funkciója, hogy a Palesztinába költözés előtt felkészítse használóját az ottani mostohább pionír életre, amely komoly testi erőt kíván majd az embertől. Szívből drukkoltam az ismeretlen nyomdásznak, hogy teljesüljön a vágya, és még életében megláthassa az Ígéret földjét.
Ahogy a konyhában, úgy itt is gyanúsan babrált valamelyik varázslatos tárggyal az időnként megjelenő kísértet, majd ezeken a helyeken fontos dokumentumokat kellett megkeresnünk, amelyek új információkkal szolgáltak a kísértet és családja történetével kapcsolatban.
Azután a fényképész műterem, majd a rabbi lakás következett, ahol az időközben sárga csillagot viselő kísértetünk láthatatlan rabbihoz intézett talányos szavait hallgattuk. Végül a lépcsőn lefelé haladva láttuk őt elbúcsúzni a gyermekétől, akit hamis papírokkal próbált biztonságban tudni, így el kellett válniuk egymástól.
A jelenet annyira szívbemarkoló volt, hogy sétánk végső állomásán, ahol nekem kellett volna felolvasnom az eredeti dokumentumot a ház listába szedett lakóinak későbbi sorsáról, arról, hogy egyáltalán életben maradt-e valaki –, de képtelen voltam megszólalni. Az olvasást másra bíztam, és nagyon nehéz szívvel csuktam be magam mögött a Csányi utca 5. súlyos kapuját.
Köszönet az élményért a Gláser Jakab Emlékalapítványnak.
A szellem útja elnevezésű projekt a Teleki 44 kutatásai alapján készült a Simorág TánCirkusz színház nevelési és Detectivity élő nyomozójátékkal koprodukcióban a nemzetközi GREM/Game to Remembrance/ projekt keretein belül.
Forgatókönyv: Hanák Anna, Simor Ágnes
Kutatásvezető/Gláser Jakab Emlékalapítvány/, tárlatvezető: Fris E. Kata, Teleki 44 project
Díszlet, kellékek: Hanák Anna és Simor Ágnes
Színész, rendező, szövegíró (személyes családtörténetek alapján): Simor Ágnes
