Zsidók világszerte még sosem rettegtek ennyire. Zsidó lapok nyílt levele a világszerte aggasztóan növekvő antiszemitizmus kapcsán.
Két évtizeddel ezelőtt a korábbi brit főrabbi, Lord Jonathan Sacks okosan hasonlította az antiszemitizmust egy folyamatosan fejlődő vírushoz. Egy olyan vírushoz, amely a modern korban kifejezetten a zsidó nemzetállamot veszi célba.
Találóan jellemezte ezt az előítéletet, mint egy mélyen gyökerező rosszindulatú betegséget, amely folyamatosan a társadalom felszíne alatt lappang. A globális zsidó közösségben sokunk számára a nagy ember szavai nem pusztán az igazság kimondása, hanem egyúttal egy erős emlékeztető is volt. A legutóbbi napokig tragikusan alábecsülték a gyűlölet e virulens törzsének mértékét és intenzitását.
Az október 7-i támadás óta növekvő antiszemitizmussal néznek szembe a francia zsidók
Bár az iskolák és zsinagógák szigorú biztonsági intézkedéseinek szükségessége már régóta ismert valóság, a felismerés, hogy a gyűlölet és a fenyegetéssel szembeni közömbösség ilyen mélységes szintje globális szinten létezik, lesújtó sokkot okozott.
Reménykedni mertünk abban, hogy az ilyen rosszindulat már a történelem homályába veszett.
Ma, a zsidó történelem egy példátlan pillanatában, zsidó hírügynökségekként határokon, kontinenseken és vallási hovatartozáson átívelő módon egyesülünk, hogy kiadjuk ezt a nyílt levelet - amit soha nem gondoltunk volna szükségesnek vagy akár csak elképzelhetőnek.
Az elmúlt hetek eseményei még a Sacks rabbi által évekkel ezelőtt megfogalmazott komor képet is felülmúlták. Néhányan azok közül, akik a gyűlöletet terjesztik, és előítéleteiket az Izrael-ellenesség leple alá rejtik, már nem tartják szükségesnek, hogy elfedjék rosszindulatukat.
Tanúi voltunk a zsidók elleni nyers gy2űlöletnek a világ városaiban.
Dagesztánban egy tömeg rohant a kifutópályán álló repülőgépek felé, hogy ellenőrizze az utasok útlevelét, és a leszálló zsidókra vadászott.
Sydneyben, amikor a hatóságok Izrael színeiben világították meg a híres Operaházat, a tömeg azt énekelte, hogy „gázosítsátok el a zsidókat”.
Franciaországban leszúrtak egy nőt az otthonában, és horogkeresztet festettek a bejárati ajtajára.
Londonban vörös festékkel fújták le egy zsidó iskola kapuit és a Wiener Holokauszt Könyvtárat.
Berlinben Dávid-csillagokat festettek házakra, ami kísérteties visszhangja a 90 évvel ezelőtti németországi jeleneteknek.
Az Egyesült Államok egyetemein olyan „mártírokat” ünnepelnek, akik zsidó gyerekeket mészároltak le az ágyukban, miközben a Cornell Egyetem egyik diákját letartóztatták, mert halálos fenyegetéseket írt zsidók ellen.
Ez nem egy felhívás arra, hogy két állam éljen békében egymás mellett. Ez nem Benjámin Netanjáhuval és kormányával szembeni legitim ellenállás.
Hogyan lehettünk ennyire vakok ezzel a rosszindulattal szemben?
És mégis, mindaz, amit eddig láttunk, még csak nem is a legrosszabb félelmünk. A legsúlyosabb aggodalmainkat az jelenti, hogy mit hozhat a jövő.
Eközben a világ egyes vezetői szurkolóként viselkednek, néha akaratlanul, máskor viszont nem. Kolumbia elnöke, Gustavo Petro azt mondta: „Ha 1933-ban Németországban éltem volna, a zsidó nép oldalán harcoltam volna, és ha 1948-ban Palesztinában éltem volna, a palesztinok oldalán harcoltam volna”.
Recep Tayyip Erdogan török elnök azt mondta: „A Hamász nem terrorszervezet”.
Antonio Guterres, az ENSZ vezetője szerint október 7. „nem légüres térben történt”.
Nem, Guterres úr, nem így történt. Évtizedekig tartó átnevelésre volt szükség, évekre, amikor a terroristákat hősöknek tartották, akiket oroszlánná kell avatni, ami biztos út a hírnévhez és gyakran a vagyonhoz, és egy olyan terrorszervezet jelenlétére, amelynek központi célja, hogy eltörölje Izraelt – és minden egyes zsidó családtagunkat és barátunkat – a föld színéről.
Ne legyenek kétségeink afelől, hogy a Hamász éljenzi a „folyótól a tengerig” skandálásokat, mert egy Palesztina a folyótól a tengerig egyetlen centimétert sem hagy Izraelnek.
Miért próbálják még mindig sokan tagadni azt, ami a Hamász saját chartájában szerepel?
És miért hallgat még mindig oly sok jó ember, amikor a terroristák éljenzői úgy döntenek, hogy a holokauszt óta a legsúlyosabb mészárlás, amelyet hittársaink ellen elkövettek, jó alkalom arra, hogy egy második, globális frontot nyissanak a zsidók ellen az egyetemen, a munkahelyen, az utcán és otthon?
Nyilvánvaló, hogy nem mindenki, aki a palesztin zászló alatt vonul, a mi halálunkról vagy a világ egyetlen zsidó államának elpusztításáról fantáziál.
De kérjük, próbálják megérteni, hogy akár egy emberről, akár 100 emberről, akár 10 ezerről van szó, az a borzongató hatás, hogy ennyi ember visszhangozza és mentegeti a gyűlöletkeltő skandálásokat, mélyreható.
Nem könnyű a zsidók nevében beszélni egy országban, nem is beszélve az egész világról, és nem is akarjuk ezt megtenni. Újságíróként tudósítunk, véleményt nyilvánítunk és kommentálunk. De az olvasóink körében a félelem olyan mértékű, mint eddig még soha. Olyan érzés, mintha az a két egyenlő oldalú háromszög, amely a mi szeretett Dávid-csillagunkat alkotja, egy hatágú céltáblát jelentene.
Ezt fokozza az a tény, hogy lesznek olyanok, akik minden szót elutasítanak ebben a cikkben, mintha rosszhiszeműen írták volna, ami kétségtelenül a hatalom és a média feltételezett ellenőrzésének köszönhető, amely manipulálta az elferdült elméjüket. Lesznek olyan zsidók is, akik azt mondják, hogy ez a cikk nem az ő nevükben szól. Mielőtt a médiában dolgozók késztetést éreznek arra, hogy az „egyensúly” megteremtésére tett kísérletként őket is az éterbe juttassák, kérjük, először kérjenek egy apró bizonyítékot arra, hogy többeket képviselnek, mint egy aprócska csapat kívülállót. Néhányan inkább állnak az iráni rezsim mellett, amelyet a muszlim világ nagy része annyira megvet, mint a legtöbb zsidó mellett.
Antiszemita támadás érte a Haver Alapítvány szerb testvérszervezetét
Kérjük azonban, ne tévessze össze ezt a növekvő félelmet azzal, hogy nem vagyunk elszántak arra, hogy a hazánkban támogatást és védelmet érdemlő állampolgárokként harcoljunk, és ne kételkedjen a mindössze 16 milliós népként való szolidaritásunkban. Valójában még soha nem voltunk ennyire elszántak, ennyire energikusak, ennyire egységesek és büszkék, amint azt a Dávid-csillagok eladásának hatalmas fellendülése is mutatja. Az a hihetetlen reakció, amit a gyűlések megtartása, a jótékonysági szervezetek támogatása és a közösségi médiában folyó csaták megvívása váltott ki, olyan dolog, ami mindaddig büszkeségünk forrása marad, amíg a Beeri kibuc szörnyű képei a gyötrelem és a fájdalom forrásai maradnak.
Ez az egység fényt jelentett a sötétségben. A másik a valódi barátaink nyilvános és néha nem nyilvános támogatása volt minden közösségben. Ismétlem, ezt soha nem fogjuk elfelejteni.
Közös zsidó szívünk vérzik azokért a családokért, akik hozzátartozóikat vesztették el a Hamász atrocitásaiban, és azokért, akik gyötrelmesen várják az elrabolt férfiak, nők és gyermekek hírét. Akár közvetlenül, akár nem közvetlenül, olvasóink közül sokan kötődnek ezekhez az ártatlanokhoz. De a mi szívünk is vérzik azokért az ártatlanokért, akiket a Hamász által indított teljesen szükségtelen háború következtében öltek meg Gázában.
Az előttünk álló elviselhetetlenül fájdalmas napokban mi – mint a világi vagy vallásos zsidóknak szóló hírek szolgáltatói, azok, akik gyakran bírálják az izraeli politikát, és azok, akik nem, azok, akik Izraelt identitásuk központi elemének tekintik, és azok, akiket az ehhez hasonló válságok hoznak közelebb hozzá – arra kérjük a világot, hogy figyeljen ránk, és bánjon velünk úgy, ahogy szeretné, hogy vele is bánjanak.
Nem lenne túl nagy kérés.
A nyílt levél a brit Jewish News és az izraeli Jerusalem Post együttműködéséből született.
