Ili nyugdíjas túravezető, egy nappal a Hamász támadása előtt érkezett csoportjával Izraelbe. Miközben arra vártak, hogy biztonságosan hazatérhessenek, a Gázai övezetből kimenekített gyerekes családokban próbálták tartani a lelket.
Mikor érkeztetek meg Izraelbe?
Ili: Október 6-án indultunk Budapestről egy baráti turistacsoporttal. 1996 óta minden évben viszek ki csoportot. Ez nekem egy micve. Van egy kinti idegenvezető, Rami, aki kalauzol minket Izraelben, nagyon-nagyon régi barátság.
Aznap nagyon korán érkeztünk, mert Ryanairrel mentünk, és rögtön elkezdődött a program, az első utunk Betlehembe vezetett. Semmi jele nem volt a készülő konfliktusnak. Békésen jöttünk-mentünk az óvárosban. Másnap, október 7-én folytattuk utunkat Jeruzsálembe, és délután az óvárosban, ahogy sétáltunk le a Siratófalhoz, hallottuk a szirénát, és már mentek a rakéták a fejünk felett.
Híreket olvastál, tudtad, miről van szó?
Addig nem figyeltünk rá. Utánanéztem, hogy mi történik, és akkor már vörös volt végig Izrael térképe, és tudtam, hogy nagyon nagy bajban vagyunk.
Rögtön világos volt, hogy most a megszokottnál sokkal nagyobb a baj?
Igen, mert már abban a pillanatban megjelentek az első híradások a gyilkosságokról, a borzalmakról, amit a Hamász elkövetett. Megtudtuk, hogy több száz fiatalt öltek meg a fesztiválon, ami olyasmi, mint nálunk a Sziget. Láttuk a hírekben a Gázai övezet melletti falvakból elrabolt családtagokat, gyerekeket, tehát nincs olyan ember, akiben abban a pillanatban ne tudatosodott volna, hogy ez valami más, mint eddig.
Ezután Galilea felé vettük az irányt, és az országúton ért minket a légvédelmi sziréna.
Mit tudtatok tenni ebben a helyzetben?
Kinéztem a buszból, és láttam, hogy az autókból kiszállnak az emberek, egy anyuka kikapta a gyereket a kocsiból, a kocsi mellé leguggolt, és betakarta a testével. Abban a pillanatban azt mondtam magamnak, hogy hú, hát ez most nagyon nehéz.
Mi is kiszálltunk a buszból, és lekuporodtunk a busz oldalához. Körülbelül öt-nyolc percig tartott az egész, utána folytathattuk az utunkat, és szerencsésen megérkeztünk biztonságos helyre Galileába, a szállodánkba, ahol rögtön elkezdtem az izraeli idegenvezetővel a menekülés mindenféle módját keresni. Regisztráltunk a konzulátuson, ahonnan kaptuk az értesítéseket, hogy hol tartózkodjunk, legyünk nyugodtak, ne menjünk sehova, maradjunk együtt. Mindent meg fognak tenni, hogy kiszabadítsanak minket, hiszen a Wizzair és a Ryanair azonnal értesítette az utasait, hogy leállította a járatokat, mert akkor már lőtték a repülőteret.
Mikor jöttetek volna vissza?
Október 12-én jöttünk volna vissza. Ez idő alatt szerencsére biztonságos helyen voltunk, de a hírek jöttek-mentek, és a csoportot lelkileg nagyon megviselte.
Szót fogadtunk a konzulnak, nem mentünk sehova. Rettenetes izgalommal teltek a napok, a hírek figyelésével, félelemmel. Próbáltam nyugtatni a társaságot, hogy biztosan ki fogunk innen jutni, biztos, hogy haza fognak vinni bennünket.
Menekülés otthonról haza: szülőként a legszörnyűbb rémálmom vált valóra
Másnap négy busz érkezett a szállodánkhoz. Olyan családokat hoztak, akik a Gázai övezet környékén laknak, és onnan mentették ki őket. A szállodában mindenről gondoskodtak számukra, és próbálták szórakoztatni a gyerekeket.
Velem volt a fiam is, aki New Yorkból jött, hogy egy szép túrát tegyünk együtt Izraelben. A fiam négy gyermekes családapa, úgyhogy azonnal bevetette magát, és a gyerekeknek rajzversenyt szervezett, vetélkedőt csinált, mind megpróbáltuk hasznosítani magunkat, sokat beszélgettünk a fiatal családokkal, és próbáltuk a lelket tartani bennük és magunkban. Nagyon nehéz volt, mert ők mindent elmondtak, mi történt.
Végül október 11-én kaptunk egy telefont, hogy a menekítési útvonal megszületett, és már egész biztosan haza tudunk menni. Szerencsére a buszunk megvolt, és azonnal el tudtunk indulni Haifára a hajóállomásra. Ott várt a konzul, behajóztunk, és másnap délután kikötöttünk Larnacán, ahol az ottani konzul segítségével azonnal vittek a reptérre. Ott várt minket a mentesítő gép, amivel meg is érkeztünk este fél 9-kor Budapestre.
A hajón milyen körülmények voltak, tudtatok aludni?
Ez egy luxus óceánjáró volt, mindenkinek jutott kabin, de képtelenek voltunk aludni. Én 76 éves vagyok. A fizikai fáradalmakat, a betegséget, mindent kiheverek. De a lelki megpróbáltatásokat nem lesz könnyű elfelejteni.
Amikor az országúton ért minket a rakétatámadás, halálfélelmem volt. Azt az állapotot nem tudom visszaadni, és akkor végigszaladt rajtam, hogy de jó lenne, hogyha tudná a világ, hogy Izrael így él, ilyenek a hétköznapjai, hogy ehhez vannak szokva az emberek, a gyerekek.
A társaim, a csoporttagok is azt mondták, hogy ilyen félelmet még soha nem éltek át életükben. Nagyon sokan sírtak közöttünk, és nagyon sokan imádkoztak. És ez hosszú idő volt, mert még a támadás lefújása után is, tehát amikor elindultunk a biztonságos helyünkre az országúton, akkor is végig mindannyiunkban benne volt a félelem: Mikor jön a következő? Hogy tudunk eljutni Netanjára? Mi lesz velünk itt az országúton?
Természetesen néztük a híreket, és azok a képsorok, azok a borzalmak, amik megjelentek, szörnyű hatással voltak a társaságra. De a másik, ami nagyon fontos, az összetartás. Tehát amit láttunk a tévében, ahogy a tartalékosok hazarohannak a világ minden tájáról, az egy kis erőt is adott.
Most hogy érzed magad itthon?
Nagyon fáj a lelkem. Tudod, eszembe jutott, hogy nem ismerhettem a nagyszüleimet, mert a hatéves nővéremmel együtt meghaltak Auschwitzban. 76 évesen ezt kell megélnem, hogy eljövök a hazánkba, eljövök Izraelbe, és legyilkolják az embereket.
Nem tudom, mikor gyógyulok meg, vagy egyáltalán rendbe jövök-e. A 96 éves unokabátyám, Askelonban él, és amikor a család most azt mondta neki, hogy azonnal elköltöztetik, akkor kijelentette, hogy nem megy sehova. Túlélte a holokausztot, fölépítette Izraelt. Részt vett a hatnapos háborúban. Nem megy innen sehova. Ő itt marad, ő itthon marad.
