El sem lehet képzelni azokat az embertelen szörnyűségeket, amiket műveltek, és amiket a holokauszt óta nem látott a világ – mondja Luca, egy Izraelben élő fiatal anyuka két kisgyerekkel, akinek a háború miatt kellett hazatérnie Izraelből Budapestre.

Emlékszel, pontosan mikor jutottak el hozzád az első hírek?

Luca: Szombat reggel hétkor a falu közös WhatsApp-csoportjába írt valaki, hogy terroristák vannak a déli határnál. De tudod, Gáza környéken, tényleg pár havonta van valami probléma. Ezért először nem tudatosult bennem, hogy az ismertnél nagyobb baj van. Az emberek sokszor túldramatizálják a dolgokat főleg egy ilyen csoportban, és egy kicsit még úgy is voltam vele, hogy miért erőltetik a hírek megosztását, ez a csoport nem arra van. Még csak fel sem ébresztettem a férjemet, hanem megcsináltam a gyerekeknek a reggelit, tovább néztem a híreket,

majd fél órán belül egyértelművé vált, hogy valami óriási baj történt.

Az izraeli hírportálon, ahonnan kapom a híreket, kijött egy videó egy szderoti lakos telefonjáról, hogy terroristák vannak a ház előtt, csapatostul jönnek terepjárókkal és lövöldöznek. Az, hogy milyen mértékű mészárlás történik éppen ezekben a percekben, még ekkor sem volt tiszta. Ezután megnyitottam az Instagramot, és láttam, hogy egy déli buliról kezdenek el menekülni az emberek, és miközben a buli résztvevői éppen próbálták túlélni ezt a helyzetet, írogatnak a családtagjaiknak, hogy terroristák elől bujkálnak, félnek, és rengeteg halottat látnak maguk körül. Ekkorra már élőben lehetett követni azt is, mi történik a Gáza melletti kibucokban, mivel a Hamász módszeresen dokumentált és töltött fel videókat arról, hogyan rabolnak el, mészárolnak le és erőszakolnak meg embereket.

Levél a pokolból – Személyes beszámoló a Nirim kibucban lezajlott vérengzésről

Tehát dominószerűen dőlt össze ez a nap, és ekkor elkezdtük a programokat lemondani és felfogni, hogy háború van.

Tíz óra körül már a csapból is az a kérdés folyt, hol volt ilyen sokáig a katonaság, a rendőrség, de mivel ezen a ponton már több száz izraeli halottról és több tucat fogolyról volt szó, sokan írták, hogy a felelősségre vonást a vészhelyzet elhárulása utánra halasztják.

Mi volt az a pont, amikor úgy döntöttél, eljössz Izraelből?

Dél körül kezdtem pánikolni, mert szülőként a legszörnyűbb rémálmom vált valóra, hogy a terroristák álmában rátörnek az emberre, a saját otthonában. Ennél rosszabbat talán el sem lehet képzelni. Főleg nem azokat az embertelen szörnyűségeket, amiket műveltek, és amiket a holokauszt óta nem látott a világ.

A falunkban azonnal elkezdtek szervezni egy helyi bizottságot, összeírták, kinek van fegyvere, és megszervezték az önkéntes őrséget.

Ekkorra vált egyértelművé bennem, hogy innen el kell most mennem a gyerekekkel.

A legtöbb embernek Izraelben nyilván nincs olyan opciója, mint ami nekem volt: otthonról hazamenni külföldre. Szóval nekem ilyen szempontból sokkal egyszerűbb volt a dilemma, mert tudtam, van hova mennem. Másoknak a szülei is Izraelben vannak, az ismerőseim, barátaim több háborút is, intifádát is megéltek. Tehát az izraeli társadalomnak nem az az első reakciója, hogy el innen. A férjem is harcolt háborúban, tíz éves volt, amikor buszokat robbantgattak, és minden iskolába vezető útja arról szólt, hogy vajon túléli-e.

Hogyan jutottatok haza?

Mivel világos volt, hogy összehangolt terrorcselekményekről van szó, egyértelmű volt az is, hogy ez nem csak Gázára vonatkozik. Rögtön eszünkbe jutott, hogy a Hezbollah északon ezt kihasználhatja. Amikor elkezdtem repülőjegyeket keresni, konkrétan a szemem elől mentek el a jegyek, ez is rossz jel volt. Aztán rájöttem, hogy nincs esély, hogy aznap hazajussunk Budapestre, megpróbáltunk megnyugodni, lefektetni a gyerekeket, és persze rajta voltunk a híreken.

Másnap egy random Facebook-posztban a testvérem olvasta, hogy valaki a tel-avivi reptéren várja a magyar kormány mentesítő járatát. Addig nem is tudtam erről. Azonnal regisztráltunk online a konzulátuson, és elindultunk a két kisgyerekkel Tel-Avivba. Fogtunk két hátizsákot, a kutyát leadtuk a barátainknál. Onnantól már nagyon bíztunk benne, hogy hazajutunk. Éppen akkor lőtték a repteret, de azt akkor nem tudtuk.

Kishúgát is megmentette a kilencéves Michael a Hamász terroristáinak gyilkos támadásától

Nem voltam biztos abban, hogy felférünk a gépre, nem volt semmilyen információ. Végül minden simán ment, és utólag kiderült, hogy Magyarország volt az első, amely mentőjáratot küldött az állampolgáraiért.

Most mi a tervetek?

A kormány álláspontja szerint hosszú és nehéz háború előtt áll Izrael. A mai napig több mint kétszáz izraelit tart fogva a Hamász, ez egy felfoghatatlan állapot amire a legrosszabb álmainkban sem gondoltunk. Az ismerőseink és barátaink nagy része Izraelben maradt, csak kevesen mentek külföldre. Én ennek ellenére egyelőre nem tervezek visszamenni a gyerekekkel, de ez csak annak a szerencsés helyzetemnek köszönhető, hogy van hol lennem és nincs kint olyan munkám ahonnan kirúghatnak.

Izraelben kaotikus a helyzet, a kitelepített déli és északi lakosoknak alig segít az állam, és ideiglenes helyekről vándorolnak a következő ideiglenes helyre. Nem beszélve a több százezer katonáról, akiknek az ellátásának túlnyomó részét civilek próbálják szervezni. Az állami intézmények az összeomlás határán állnak, és a háború egyre több áldozatot követel mindkét oldalon.

Az egyetlen gondolat, ami ad egy kis reményt, az egy ismerősöm apukája, aki egy üzenetben azt írta neki:

„Fiam ne aggódj, amikor hatéves voltam a Sínai-félszigeten volt háború, tizenhét éves voltam a hatnapos háború idején, huszonhárom évesen a jom kipuri háborúban szolgáltam, és így tovább a mai napig, háború háborút követ. Egy közös van a háborúkban: a háborút mindig egy más korszak követi. A gyógyulás és a csend korszaka. A nehézség percében nem könnyű látni a fényt az alagút végén. Ennek a végén is látni fogjuk a fényt, az pedig gyógyulást hoz mindannyiunknak majd.”