David Grossman: Kik leszünk, amikor feltámadunk a hamvakból?

A 2023. októberi trauma fogja ezentúl meghatározni Izrael identitását. Sok háború nélküli évnek kell eltelnie, mielőtt a megbékélésen és a gyógyuláson lehet majd gondolkodni.

Legalább 1200 halott, több mint 3000 sebesült, százakat ejtettek túszul. Minden egyes túlélő a leleményesség és bátorság csodálatos története. Számtalan csoda, számtalan hősiesség és áldozatvállalás katonák és civilek részéről.

Az emberek arcára nézek, és sokkot látok. Zsibbadtságot. Szívünket állandó teher nyomja. Újra és újra azt mondjuk egymásnak: ez egy rémálom. Egy összehasonlíthatatlan rémálom. Nincsenek szavak, amelyekkel leírhatnánk. Nincsenek szavak, amelyekkel ki lehetne fejezni.

Az árulás mély érzését is látom. A polgárok elárulását kormányuk – a miniszterelnök és romboló koalíciója – által. Mindannak az elárulását, amit mi, polgárok, és különösen ennek az államnak a polgárai becsben tartunk. Elárulása az államot formáló és összekötő eszmének. A legbecsesebb értéktárgy – a zsidó nép nemzeti otthona – elárulása, amelyet vezetői azért kaptak, hogy megvédjék, és amelyet tisztelettel kellett volna kezelniük. De ehelyett mit láttunk? Amit megszoktunk látni, mintha elkerülhetetlen lenne? Amit láttunk, az az állam teljes cserbenhagyása a kicsinyes, kapzsi tervek és a cinikus, szűk látókörű, tébolyult politika javára.

Ami most történik, az a konkrét ár, amit Izrael fizet azért, hogy éveken keresztül elcsábította egy korrupt vezetés, amely a rosszról a rosszabbra vitte lefelé; amely aláásta a jog és az igazságszolgáltatás intézményeit, a hadseregét, az oktatási rendszerét; amely hajlandó volt az országot egzisztenciális veszélynek kitenni, csak hogy miniszterelnöke ne kerüljön börtönbe.

Gondoljunk csak arra, hogy mivel működtünk együtt évekig. Gondoljunk arra, mennyi energiát, gondolatot és pénzt pazaroltunk arra, hogy végignézzük, ahogy Netanjahu és családja eljátssza Ceaușescu-stílusú drámáit. Gondoljunk csak a groteszk illúziókra, amelyeket hitetlenkedő szemünknek produkáltak.

Az elmúlt kilenc hónapban izraeliek milliói vonultak hetente az utcára, hogy tiltakozzanak a kormány és a kormány élén álló ember ellen. Ez egy hatalmas jelentőségű megmozdulás volt, egy kísérlet arra, hogy Izraelt visszatereljék a helyes útra, vissza a létezésének gyökerét jelentő magasztos elképzeléshez: a zsidó nép otthonának megteremtéséhez. És nem akármilyen otthont. Izraeliek milliói akartak egy liberális, demokratikus, békeszerető államot építeni, amely tiszteletben tartja minden ember hitét. De ahelyett, hogy meghallgatta volna a tiltakozó mozgalom mondanivalóját, Netanjahu azt választotta, hogy lejárassa azt, árulónak állítsa be, uszítson ellene, és mélyítse a gyűlöletet a tényezői között. Ugyanakkor minden alkalmat megragadott, hogy kijelentse, milyen erős Izrael, milyen elszánt, és mindenekelőtt – milyen jól felkészült bármilyen fenyegetéssel szemben.

Mondd ezt a gyászba kergetett szülőknek, az út szélére dobott csecsemőnek. Mondd ezt a túszoknak, azoknak, akik mint cukorkákat osztogatják szét őket a különféle terrorszervezetek között. Mondd ezt azoknak, akik rád szavaztak. Mondd ezt a világ legfejlettebb határkerítésén keletkezett 80 résnek.

De ne tévedjünk, és ne hagyjuk magunkat összezavarni: a Netanjahu, az emberei és a politikája iránt érzett harag ellenére az elmúlt napok borzalmait nem Izrael okozta. A Hamász okozta. A megszállás bűncselekmény ugyan, de gyerekeket megkötözni, majd hidegvérrel lelőni, ez még nagyobb bűn. Még a gonoszság hierarchiájában is van „rangsor”. Van egy súlyossági skála, amelyet a józan ész és a természetes ösztönök azonosítani tudnak. És amikor látjuk a zenei fesztivál helyszínének gyilkos mezőit, amikor látjuk, hogy a Hamász terroristái motorkerékpáron üldözik a fiatal bulizókat, akik közül néhányan még mindig táncolnak, anélkül, hogy felfognák, mi történik. Nem tudom, hogy a Hamász terroristáit „állatoknak” kellene-e nevezni, de kétségtelenül elvesztették emberségüket.

Yuval Noah Harari: Miért harcolunk?

Úgy járjuk ezeket az éjszakákat és napokat, mint az alvajárók. Próbálunk ellenállni a kísértésnek, hogy megnézzük a szörnyű videókat és meghallgassuk a pletykákat. Érezzük, ahogy a félelem beszivárog azok közé, akik 50 év óta – a jom kipuri háború óta – először tapasztalják meg a vereség rémisztő kilátását.

Kik leszünk mi, amikor feltámadunk a hamvakból, és újra belépünk az életünkbe? Amikor zsigerből érezzük Haim Gouri író fájdalmas szavait, amelyeket az 1948-as arab-izraeli háború idején írt: „Milyen sokan vannak azok, akik már nincsenek velünk”. Kik leszünk és milyen emberek leszünk, miután láttuk, amit láttunk? Hol fogunk elindulni a pusztulás és annyi minden elvesztése után, amiben hittünk és amiben bíztunk?

Ha megkockáztathatok egy tippet: Izrael a háború után sokkal jobboldalibb, militánsabb és rasszistább lesz. A rákényszerített háború bebetonozta a legszélsőségesebb, gyűlölködő sztereotípiákat és előítéleteket, amelyek az izraeli identitást keretezik – és még erőteljesebben fogják keretezni. És ez az identitás mostantól kezdve a 2023. októberi traumát, valamint a polarizációt, a belső szakadást is megtestesíti majd.

Lehetséges, hogy ami október 7-én elveszett – vagy határozatlan időre felfüggesztésre került –, az a valódi párbeszéd, a másik nemzet létezésének valódi elfogadásának aprócska esélye volt? És mit mondanak most azok, akik a „kétnemzetiségű állam” abszurd gondolatával hadonásztak? Izrael és Palesztina, két nemzet, amelyet eltorzított és megrontott a végtelen háború, még csak unokatestvérei sem lehetnek egymásnak – hiszi még valaki, hogy sziámi ikrek lehetnek? Sok háború nélküli évnek kell eltelnie, mielőtt az elfogadás és a gyógyulás egyáltalán szóba jöhet. Addig is, csak elképzelni tudjuk, hogy a félelem és a gyűlölet mekkora méreteket ölt majd a felszínre. Remélem, imádkozom, hogy lesznek olyan palesztinok Ciszjordániában, akik Izrael – megszállójuk – iránti gyűlöletük ellenére – akár tettekkel, akár szavakkal – elhatárolódnak attól, amit honfitársaik tettek. Izraeliként nincs jogom prédikálni nekik, vagy megmondani nekik, hogy mit tegyenek. De emberi lényként jogom – és kötelességem –, hogy emberséges és erkölcsös magatartást követeljek tőlük.

A múlt hónap vége felé az Egyesült Államok, Izrael és Szaúd-Arábia vezetői lelkesen beszéltek egy Izrael és a szaúdiak közötti békemegállapodásról, amely Izrael Marokkóval és az Egyesült Arab Emírségekkel kötött normalizációs megállapodásaira épülne. A palesztinok alig vannak jelen ezekben a megállapodásokban. Az arrogáns és önbizalmat sugárzó Netanjahunak sikerült – az ő szavaival élve – elvágnia a kapcsolatot a palesztin probléma és Izrael arab államokkal való kapcsolatai között. Az izraeli-szaúdi megállapodás nem független a Gáza és Izrael közötti „fekete szombat” eseményeitől. A béke, amelyet megteremtett volna, a gazdagok békéje. Ez egy kísérlet arra, hogy átugorják a konfliktus lényegét. Az elmúlt napok bebizonyították, hogy lehetetlen elkezdeni a közel-keleti tragédia megoldását anélkül, hogy a palesztinok szenvedéseit enyhítő megoldást kínálnánk.

Képesek vagyunk-e lerázni a jól bevált formulákat és megérteni, hogy ami itt történt, az túl hatalmas és túl szörnyű ahhoz, hogy elavult paradigmákon keresztül nézzük? Még Izrael viselkedése és a megszállt területeken 56 éven át elkövetett bűntettei sem tudják igazolni vagy enyhíteni azt, ami napvilágra került: az Izrael iránti gyűlölet mélységét, a fájdalmas felismerést, hogy nekünk, izraelieknek mindig is fokozott éberségben és állandó háborús készültségben kell élnünk. Szüntelenül arra törekedve, hogy egyszerre legyünk Athén és Spárta. És az alapvető kétség, hogy valaha is képesek leszünk normális, szabad életet élni, amelyet nem terhelnek fenyegetések és aggodalmak. Egy stabil, biztonságos életet. Egy olyan életet, amely az otthont jelenti.

Az írás eredetileg a Haaretzben jelent meg héber nyelven október 12-én.