Fehérneműben ülök a gyerekek játékos ládáján, tartom a kilincset, amit megpróbálnak kívülről kinyitni.

Fél hétkor légvédelmi sziréna hangjára ébredünk. Felemelem Urit, a négyéves kisfiamat az ágyából és feleségemmel Goldival az óvóhelyre (a kis házunk az egyik megerősített szobájába) rohanunk a telefonokkal a kezünkben. Avigajl, a hároméves kislányom és Jotam, a hétéves kisfiam)a biztonsági szobában alszanak, és arra ébrednek, hogy becsapom a fejük fölött a biztonsági ablakot. Avigail megkérdezi: „Mi történt?”. Nem emlékszem mit magyarázunk.

Lövöldözés kezdődik a házunk előtt.

A kibuc WhatsApp-csoportján értesülök hogy „itt vannak”, „lövések a kibucban”, arab beszédet hallunk az ablak alatt, és hirtelen eszünkbe jut, hogy be kell zárni az óvóhely ajtaját. De hogyan?!

Csak úgy lehet, hogy az ajtó kilincsét ellen kell tartani, amennyire csak lehet, hogy ne lehessen kívülről kinyitni. Odakint robbanás, lövések sorozata, acélba csapódó golyók hangja hallatszik. Egy szomszéd asszony azt írja a csoportba, hogy ég a házuk és a pici kislányuk nem kap levegőt.

Arab hangokat hallok kívülről és furcsa zajokat.

Uri kezdi elveszíteni a türelmét kiáltozik, hogy ki akar menni. „Lehetetlen mert be van törve az ajtó, majd hívjuk a nagypapát, hogy jöjjön a szerszámokkal és nyissa ki az ajtót” – hazudjuk nekik. Erősebben tartom a kilincset, mint valaha életemben.

„Athla” (gyerünk arabul) és rájövök, hogy legalább két ember van a házunkban. Elönt a veríték. Fehérneműben ülök a gyerekek játékos ládáján, tartom a kilincset, amit megpróbálnak kívülről kinyitni.

„Goldi”, súgom a feleségemnek. „Itt vannak”, és ő válaszul: „Próbálják kinyitni az ajtót”. Goldi továbbra is nyugtatgatja Urit, és közben ír a településünk mentő szervezetének, és mindenkinek, aki tudna segíteni.

De nem jön senki. Csend lett odakint.

Avigajlnak pisilnie kell. Goldi odaad neki egy üres játékdobozt, és mondja neki „ide-ide”, de a gyerek nem képes rá. Miután az anyja megmutatta, mit kell csinálni, végül is rendben volt a dolog, csak a kislány azt kérte, hogy ne nézzünk oda.

Kishúgát is megmentette a kilencéves Michael a Hamász terroristáinak gyilkos támadásától

Alig egy óra múlva megszakad az áramszolgáltatás és a szobában sötét lesz. A légkondicionáló és a ventilátor sem működik. Telnek az órák, majd hallom, hogy valaki benyit a házba, talán a hadsereg küldte? Megpróbálja kinyitni az óvóhely ajtaját.

Izzadok, nagyon meleg van. Úgy tartom a kilincset mint egy őrült, és közben már én sem tudok uralkodni magamon...

Goldi mobiltelefonjának az akkuja rövidesen lemerül. Találunk egy játék zseblámpát, az világít, és így spórolunk a telefon akkuján. Az én telefonom jól bírja, a gyerekek már négy filmet néztek végig.

Fojtott sikoly hallatszik kintről.

Goldi telefonja teljesen lemerül és kikapcsol. Úgy döntünk, hogy az én mobilomat 5 százalékig használjuk filmnézésre. Uri sír, hogy ki akar menni az óvóhelyről, majd elalszik. Talán 2-3 órát alszik, úgy látszik tudja, hogy erre van szüksége. Már csak 4 százalék van az aksiból, és a rémálomnak még nincs vége.

Újra lövések dördülnek. Őrületes zavar van a kibuc WhatsApp-csoportjában.

Újra itt vannak.

Összesen ötször jöttek. A fülemet az ajtóhoz nyomom, mert megírják hogy a kibucban katonák menekítik az embereket a házakból.

Héber??? Héber!!! Nem is hiszem. A nevemen szólítanak.

„Ki az?” – kérdezem, „Izraeli katonaság?”

„Te vagy Eldad (az én nevem)? Hányan vagytok a szobában?”

„Öten.”

„Nyisd ki az ajtót!”

Kinyitottuk. Azt kérdezi tőlem a katona, hogy vagyok, de én nem tudok erre válaszolni. A szomszédunk tolószékben érkezik hozzánk. Elmondja, hogy miután betörtek az óvóhelyére, az „égi őrangyala” sugallatára készpénzzel megvesztegette a terroristákat, így menekült meg.

Újra lövöldözések hallatszanak talán 15 méterre a házunktól. Rohanunk az óvóhelyre.

Véget ért?

„Gyertek gyorsan a tornaterembe.”

Ijedtek vagyunk, a házunkat feldúlták, kirabolták. Papucsot húzunk és kimegyünk a gyerekekkel a kezünkben. Mindenki sír és feszült.

A tornaterem azonban zárva van. Már többen vagyunk: kismamák, egy csecsemő és szülei, akik majdnem halálra égtek, és egy idős nő tolószékben. Egy szomszéd nő, akinek a férjét és a lányát percekkel korábban a szeme láttára gyilkolták meg. A bezárt épület előtt állunk hosszú percekig, és nem lehet tudni, hogy ki hol van. A kibuc éttermébe megyünk. Útközben újabb családok csatlakoznak hozzánk gyerekekkel. A szülők rémültek.

Nem akar hősként tündökölni a fiatal nő, aki társaival megmentette egy kibuc lakóit

„Van óvóhely az étterem épületében?” – kérdezi a katona. Nincs, válaszoljuk, a gyerekek továbbra is sírnak. „Üljetek le a földre a fal mellé!” Az ablakokhoz asztalokat toltunk, azokra még ráfordítottunk asztalokat és megtámasztottuk székekkel.

Megyünk a klubhelyiségbe, ahol van igazi védett óvóhely. A kibuci biztonsági csoport megvizsgálta a klubhelyiséget, és azt mondta, hogy oda vezessük az embereket két részletben. Körülnézünk és mindannyian odaszaladunk.

Egyre többen gyűlnek össze a klubban, nemsokára zsúfolásig megtelik. Kinyitottuk az egyik ajtót, hogy kibővítsük ezt a beton termet azért, hogy mindannyian itt maradhassunk, de előbb egy eltömődött csatornát tisztítunk meg. Ennivalót az élelmiszerraktárból hozunk, és az előző esti ünnepi vacsora maradékait esszük. Éjszaka Uri óvodájában alszunk. Micsoda óvoda!

Délben, amikor erre utasítást kapunk Goldi elmegy, hogy otthonról elhozza a szükséges holmikat. Útközben látja, hogy a kocsikat felgyújtották vagy összetörték, sok mindent elloptak vagy megrongáltak.

Ekkor tudtuk meg hogy az egyik szomszédunkat és a lányát meggyilkolták. Másik szomszédunkat elhurcolták.

Katonai teherautókon hagyjuk el a kibucot. Az Ofakim város felé vezető úton csak pusztítást látunk. Nir Oz kibuc még mindig lángokban áll. Kiégett járművek az út mentén. Tankok lánctalpainak nyomai az úttesten.