2022 decemberében újra élőben rendezték meg a Tel Aviv-i International Dance Exposure-t és a Jeruzsálem-i Jerusalem International Dance Week tánc-seregszemléket. Ladjánszki Márta, az L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület művészeti vezetőjének beszámolója.
Az L1 Független Művészek Közhasznú Egyesület művészeti vezetőjeként 10 éve követem figyelemmel ezeket az izraeli rendezvényeket, de most több apropója is adódott annak, hogy ismét Izraelbe utazzak. A Bakelit Multi Art Center (budapesti befogadó hely) delegáltjaként is részt vettem az eseményeken, jövőbeni együttműködési lehetőségeket feltérképezve.
Utoljára a Táncművészet 2020 tavaszi számában számolhattam be a fenti események 2019 végén szerzett tapasztalatairól, így utólag, három év távlatából sok akkori nyitva hagyott kérdésre most választ kaphattunk.
Örömteli találkozások, kötetlen beszélgetések és magasan képzett táncművészek előadásai fűszerezték a két platform sok ponton megújult programját, amit mindkét rendezvény professzionális előkészülettel és melegszívű invitálással tett emlékezetessé.
Két év online formában megrendezett eseménye után nem csak a meghívók, szervezők részéről, de az érkező nemzetközi vendégek (színházvezetők, programszervezők, adott esetben művészek) részéről is egyfajta „családi” újra találkozás részesei lehettünk mindkét eseményen.
International Dance Exposure, Tel Aviv 2022. November 30 – December 4.
A kíváncsiságomat mindenképpen felcsigázta, hogy Tel Aviv-ban, a platformot 1995 óta megrendező Suzanne Dellal Center vezetése éppen az utolsó élő platform után változott meg, s Anat Fischer Leventon (vezérigazgató) és Naomi Perlov (művészeti vezető) vette át a munkát, akik az elmúlt két évben igazán dinamikus és új irányokat adó programjával magát az International Exposure névre keresztelt izraeli táncplatform struktúráját is megújították. A folytonosságot Claudio Kogon (igazgatóhelyettes) biztosította, hiszen ő volt a 30 év után leköszönő Yair Vardi mellett is. Kiemelném Shimrit Golan Cohen (Program- és gyártási igazgató) áldozatos munkáját, aki pályáját táncosként kezdte, sőt Budapesten is járt. Őszinte odafigyeléssel dolgozott azon, hogy minden érkező vendég jól érezze magát.
A táncközpontban izgalmas új projektek indultak meg, amikből egyfajta ízelítőt kaphattunk a 4 napos rendezvény keretében. A felújított, kibővített (új stúdióként és előadótérként is használható rendezvényteremmel gazdagodott) helyszín csodás időjárással és egy megnyitó fogadással várta az érkező vendégeit a szabadban. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján most volt a legkellemesebb idő sok napsütéssel, a bátrabbak még egy-egy elcsípett félórában a tengerben is meg tudtak mártózni. Emellett a Wine O’clock, ami egy-egy óra hangulatos csevegésre adott lehetőséget a hátsó udvarban, olyan nyári hangulatot teremtett, hogy igazán könnyű volt beszélgetésbe keveredni a résztvevőkkel. Ez egy nagy újítása volt az új vezetésnek, akik felismerték, hogy nem lehet reggeltől estig egyik előadásról beesni a másikra, szükség van arra, hogy tér és idő legyen az informális találkozásokra is – nem utolsó sorban csodás borkínálattal.
Az első este két nagyon különböző proudkciót láthattunk, rögtön figyelmet szentelve kétféle műfajnak is. Roy Assaf Dance Gornisht című darabja képviselte a nagy színpados, díszletes, több szereplős, technikai felkészültségben kiváló, mindemellett szórakoztató műfajt. Csodás volt látni a táncosok precizitását és együttműködését. Emellett a minimalista, őszinte építkezéssel kialakított és előadott, már-már performansz jellegű műfaj is megjelent Dror Liberman és Kazuvo Shionoiri (Take Down Productions) Log out című előadásával, akikkel beszélgetve azt is megtudtam, hogy először adták elő a produkciót ún. black box térben (vagyis színházi körülmények között).
A további napokon arra is fény derült, hogy milyen újfajta művészeti vezetéssel dolgozik a helyszín, hiszen egy rövid bemutatkozó rendezvény keretében Anat Fischer Leventon (vezérigazgató) és Naomi Perlov (művészeti vezető) beszélt az újdonságokról. Ebből kimelném az 1|2|3 solo|duett|trio sorozatot, ami évente kerül megrendezésre (s amiből szólókat és duetteket már most is láthattunk stúdió prezentáció formájában). Fő célkitűzése, hogy egyfajta mentorprogrammal és hosszú távú figyelemmel segítse az újonnan pályára lépő táncosokat, alkotókat. A programba jelentkező művészek közül egy kuratórium 10 kiválasztottal kezd el dolgozni, akik előbb egy szólóval mutatkoznak be, ezen munkák eredményei alapján kiválasztanak 6 további mentorálásban részt vevő művészt, akik egy duett munkával folytathatják, majd a trió alkotására 3 művésznek adnak lehetőséget.
Bemutatásra került az ún. Pitching esemény is, ami a korábbi évben történt online teszt kiadása után először került élőben megrendezésre és ami kifejezetten előtérbe helyezi a központ bővülő kapcsolatrendszerét és egyben tehetséges izraeli alkotókat ajánl ki nemzetközi partnereknek. Idén (szintén pályázati úton) tizenhárom művész került be a programba, ahol a művészeti vezető (Naomi Perlov) mellett Sarah Holcman (aki a korábbi években látott el programszervezői feladatokat) mentorálásával a művészek és projektjeik kellő felkészültséggel álltak (jelen esetben ültek – egy elég szigorú elrendezésben) a meghívott, potenciális vásárlóik elé. Professzionális körülményeket biztosítottak a szervezők, szigorú időbeosztással, de még finomítani érdemes a rendezvényen, mert túl nagy volt a stressz és az izgalom a bemutatkozókon. A sok érdekes felvetésből kiemelném Stav Struz Boutrous fiatal táncos-alkotót, aki az grúz családi hátterét az grúz férfi táncon keresztül megközelítve kutatja (szóló, duett és most legújabban egy trió formában), akinek az aktuális háborús helyzet miatt őszinte és könnyeivel küzdő előadása sokunkban szimpátiát váltott ki.
Kíváncsian vártam Tamar Borer Elish című előadását, akit szintén évek óta követek és végre bekerült a fő programba is. Megható érzékenységgel jelentett színfoltot és öröm volt hallani, látni az élő zenei hátteret biztosító Bar Eran munkáját is.
A helyszín visszatérő programja a Curtain Up, ebből sorozatból sokak elismerését váltotta ki Ofir Yudilevich (az L1danceFest-en a Gravitas című munkával nagy sikert aratott alkotó-előadó) új munkája, amit a tehetséges és nagyon ügyes Imogen Huzel cirkuszművésznek komponált Hands Up címmel. Okosan és nagyon pontosan átgondolt és a technikai, technológiai újításokat is felvonultató munkája igazi felüdülés volt. Nagyon vártam Maayan Cohen Marciano Whom of a kind című alkotását is, mert a korábbi női meztelen trió (amit bár csak felvételről láttam) No man’s land címmel elbűvölt és felkeltette az érdeklődésemet a mostani férfi verzió iránt. Mivel a pőre testtel már pályám kezdete óta foglalkozom, jelenleg is egy meztelen táncest sorozatot gazdálok, minden olyan előadásnak nagy figyelmet szentelek, ahol szintén a meztelenséggel foglalkoznak. Sajnos a mostani férfi verzió szerkesztésileg több ponton is hibás volt szerintem, de a két táncos, Nir Vidan és Nadi Yoel őszinte odafigyeléssel és fizikai kísérletezéssel, erős jelenlétű előadók. Utána öröm volt velük kicsit beszélgetni is.
Természetesen egy-egy ilyen rendezvény során különleges lehetőség a művészekkel, művész-barátokkal egy tengerparti séta során beszélgeni, így nagyon örültem, hogy szakmai háttértörténeteket hallhattam Csákvári Gyulától (akivel 2002-ben Szabó Réka Véletlen című darabjában volt szerencsém partnerként táncolni, s aki kb 20 éve él és dolgozik Izraelben) és Uri Shafirtól (akit csodálok és nagy odafigyeléssel követem a pályafutását, sőt a Fail Better című duett-jét és a The Koloklum című szólóját is bemutattuk az L1danceFest-ek korábbi kiadásaiban Budapesten is).
A rendezvényt záró party a Kuli Alma helyi klubban már főleg az izraeli művészeknek jelentett kikapcsolódást. A nemzetközi vendégek előbb-utóbb lassan lemorzsolódtak. Magam részéről másnap folytattam az utamat Jeruzsálembe és tudtam, hogy ott még több kihagyhatatlan program vár majd rám. Ráadásul már éreztem, hogy a nagy találkozások örömében a jelen lévő vírusok kis nemzetközi egyvelegét is sikerült begyűjtenem, de ezzel nem voltam egyedül.
Jerusalem International Dance Week, Jeruzsálem, 2022. December 04 – 09.
Igyekeztem az előző napok eseményeiben kicsit megfáradt testemet és lelkemet felfrissíteni ahhoz, hogy egy igazán sűrű programba vessem bele magamat, ahol tudtam, hogy nem lesz sok pihenésre időm. A Machol Shalem Dance House munkáját az utóbbi 10 évben követem és lenyűgöz az az elszántság és kitartó jelenlét, amit Jeruzsálemben (egy összettett kulturális és érzelmi hátterű városban) fejtenek ki. Csodálom Ofra Idel és Ruby Edelman (egykori táncosok és alkotók, az életben is egymást erősítő pár) munkáját és hihetetlen mennyi izgalmas projekttel teremtenek lehetőséget és láthatóságot a független táncosoknak.
Idén jubileumra készültek, hiszen 20 éves a szervezetük és 10 éve hívnak meg nemzetközi szakembereket, potenciális partnereket mindig izgalmas programot ajánlva a nézelődésre. Természetesen jelen akartam lenni és látni, mik az újdonságok, hová fejlődtek az elmúlt 3 év alatt (amíg csak az online térben tudtam követni a munkáikat).
A beszámolóm kezdetén említett 2019-es hangulatjelentésemben már izgalmas felvetést jelentett az az új helyszín, amit akkor még romos formájában, de már bemutattak a nemzetközi vendégeknek. Jeruzsálem Talpiot negyedében a HaParsa Center-ben, az akkor még teljes átalakításra váró kulturális (egykori bevásárló) központban a ’90-es éveket idéző, lelakott hangulat legyintett meg minket. Az eltelt időben sikerült lakhatóvá és színházi rendezvényeknek otthont adó módon felújítani (a négy fő nagy teremből kettőt saját helyként üzemeltetni). Hatalmas előrelépés ez a szervezetnek és a helyi alkotói életnek is. Az idei rendezvényt mint fő helyszín ide szervezték meg. Új szervezői stáb debütált, akik mind megállták a helyüket. Harmadik alkalommal rendeztek meg 2 pitch eseményt, bemutatták a VRDance folyamatosan kísérletező együttműködést és eddigi eredményeit, a nemzetközi kuratórium által válogatott harminckét előadást showcase programban vonultatták fel (ezen kuratóriumban volt szerencsém javaslatokat is tenni), tíz nemzetközi előadást szerepeltettek a platformot záró Jerusalem International Choreography Competition-on belül és nem utolsó sorban 85 nemzetközi vendéget (színházvezetőt, programkurátort, további partnereket) láttak vendégül.
Ahhoz, hogy ezt a sűrű programot a lehető legteljességében meg tudjuk élni, gondoskodtak az ellátásunkról, amiben kimagasló volt a Four Season Catering, a maga laktóz- és húsmentes különlegességeivel. Természetesen az esemény itt is egy üdvözlő fogadással kezdődött és máris belevágtunk egy éjszakába nyúló programba, amiben előbb Merav Dagan és Stav Marin Tzena Urena című kettősét láthattuk. Az alkotó-előadók már a második alkalommal dolgoztak együtt és folytatták a női test reprezentációjának felfedezését. Őszinte együttműködés, amiben visszatértek a személyes és testi történelmükbe, valamint a jiddis nyelvvel foglalkoztak. A második napon meglepő merészséggel hozták össze a szervezők az összes jelen lévő vendéget, egy nagy fekete teremben nagyjából 80 vendéget ültettek le körben, s egyesével mutatkoztunk be, több órás amolyan networking (együttműködést serkentő) eseményként. Meglepő volt ez azért is, mert végülis nagyon jól sikerült. Magam részéről Varga Zsolt segítségével egy rögtönzött catwalk-ot bemutatva jeleztük, hogy örülünk a lehetőségnek, hogy már 10 éve figyelemmel kísérhetjük a MASH munkáját. Tiszteletükre egy 2013-ben ajándékba kapott pólóban jelentünk meg, mindenki örömére.
A további programban számomra kiemelkedő volt Sharon Fridman Go figure című duettje, amit Shmuel Dvir Cohen, egy fogyatékkal, és Tomer Navot, egy anélkül élő táncos adott elő. Különlegesen érzékeny, intim és egymást kiegészítő, segítő módon, minden pillanatát erős koncentráltsággal élte meg előadó és nézője egyaránt. Meglepő és nagyon erős női előadói jelen (nem) létet nyújtott Noa Dar és Michal Samama performansza Land Slugs címen, amit a két test az utcán porban, piszokban, kibontott hajjal, úttesten áthaladva és olykor megállva követhetett végig a néző. Az utca zaja kísérte az eseményt és közösen figyeltük, vigyáztuk az előadók mozdulásait. Annabelle Dvir ének és fizikai, test balladái nehezen jutnak el a férfi nézőkhöz (érzékelhettem ezt már a korábbi években is, sőt idén a Tel Aviv-i platformon is, ahol több vendéget kiakasztott az erőteljes hanghatások testtel történő keltése). Most egy trió formában Fictions címen láthattuk megjelenését, üdítően lazítva az amúgy önpusztítónak ható ugrás-érkezéseket némi humorral. Gil Kerer (aki korábban egy gyönyörű duettet, a Nice to beat you-t Korina Fraiman-nal alkotott meg és adott elő az L1danceFest-en) mondhatni duett-specialista, hiszen most a Concerto for Mandolin and Strings in C major kettőst adta elő Lotem Regev-vel (aki egyébként alkotóként az esemény végén megrendezésre kerülő koreográfus versenyen is debütált és az általa alkotott duett When Ruhama Met Sa’id negyedik helyezést ért el). Dana Ruttenberg Everything must go című triója egy igazán felüdítő és barátságos együttműködés két alkotó-, előadótársával. Hillel Kogan és Andrea Costanzo Martini önállóan is alkotó művészek, mindketten stílusjegyeitket felmutatva vettek részt ebben a produkcióban. Sok évvel ezelőtt Hillel munkája, We love Arabs címen, nagy sikert aratott az L1danceFest-en. Dana egyébként egy nagyon izgalmas eseménysorozatot is bemutatott az egyik Pitching esemény keretében, ami Project 48 Dance címre hallgat és igazi összjátékot generál az izraeli, aktuális táncművész-társadalom tagjai között. Ennek lényege, hogy amolyan koreográfiai vakrandi formában, random jelleggel kerül egymás mellé néhány Dana által meghívott, felkért művész (koreográfus, dramaturg, táncos és mások), akik kétszer 24 óra leforgása altt egy meghatározott rendszerben gondolkodva hoznak létre egyszeri előadásokat. A munka különlegessége abban is rejlik, hogy nem ritkán itt véletlenszerű találkozásokból kiinduló, hosszú távú együttműködések is születnek, s mindemellett a program összehozza a táncszakma érintettjeit és az esetek többségében élvezettel dolgoznak együtt.
A nagyon sűrű programban a MASH saját koprodukciós munkáinak elő-bemutatóját is megnézhettük (bár ez többünket elbizonytalanított, hogy milyen céllal kerültek ide a még nem kész munkák), valamint a VRDance Projekt is bemutatkozott, amit néhány éve kísérleteznek a Kent State University School of Theater and Dance társszervezettel.
A hivatalos programban mindig helyet kap különböző tematika alapján felépített városnézés és különleges helyek bemutatása is, így idén a Muslala közösséget is megismerhettük, ami a kreatív és fenntartható urbanisztika tanulmányozására szolgáló laboratórium a város szívében.
De még számomra több izgalmas produkció került terítékre a műsorban, így öröm volt látnom Uri Shafir új munkáját What we are not; Dawn of the desiring machines címmel, amiben csodálatos együttműködése született meg a fények, kosztüm és tér kialakításának, valamint Uri különleges, No Forest című szólójában kikristályosított koreográfiáját ismerhettük meg, s találtuk magunkat egy misztikus hangulatú együttműködésben. Szintén érdekes volt Iris Erez és alkotó-, előadótársai Missing faces című kirándulása (hiszen a darabot a korlátozások idején, elzártan egymástól fejlesztették, s mint megtudtuk, egymáshoz amúgy közel élő előadókról, barátokról volt szó). Iris visszatérő alakja a jeruzsálemi eseményeknek, jó emlékeket őrzök Homesick című 2010-es munkája kapcsán is. Nem is csoda, hiszen olyan kiváló előadók, táncosok, együttműködők adták elő, mint Asaf Aharonson, Ofir Yudilevitch, Tami Lebovits, akiknek a pályájának alakulását azóta is nagy figyelemmel követem (sőt Asaf és Tami egy közös alkotásukkal, a God Is Measuring the World With a Compass trióval az L1danceFest-en is bemutatkoztak). És végre élőben láthattam Maayan Cohen Marciano No man’s land című munkáját (már Tel Aviv-ban is találkoztunk és a férfi verzió bár kevésbé sikerült volt), most éltem a lehetőséggel és nem a nézőtéren, hanem a színpadon, székekkel kijelölt helyeken ültem le és nem bántam meg. A darab meditatív építkezése, most kivételesen duett formája (mert az alkotó Maayan lebetegedett) különleges odafigyelést és tiszta építkezést tárt elém, amit külön köszönök az előadóknak Adi Shildannak és Noam Gazitnak. Az ebben az országban (is) nagy kihívást jelentő meztelenség témája és ilyen mértékű kezelése mindenképpen figyelemre méltó.
Az egész esemény akár záróelőadása lehetett volna a hatalmas sikert kiváltó, elsőre hosszúnak tűnő (kb. 100 perc), már az előtérben elkezdődő Or Marin által jegyzett Raining Men előadás (ami több korábbi munkához hasonlóan már a 2020-as online JIDW keretében is bemutatásra került). Nagyon felkészült táncosok, őszinte együttlétek, erős fizikai kapcsolódások, testiség keveredése humorral és a legvégén még egy acapella zenei akció is mind elősegítette, hogy a nézők boldogsággal megtelve, örülve egymásnak táncoljanak, dúdoljanak és öleljék meg egymást a búcsúzásnál.
A záróakkord idén a nemzetközi koreográfiai verseny volt, ahol tíz nemzetközi meghívott produkció nagyon különböző esztétikával és építkezéssel volt látható. Persze ahogy ez általában szokott lenni, nem mindig egyezett a nézők véleménye a zsűri döntésével, de az biztos, hogy technikai tudásban minden fellépő kimagasló volt.
Nagyon tanulságos volt, hogy az esetek többségében, amikor beszélgettem az izraeli alkotókkal egy-egy előadás után, szinte mind úgy emlegették az előadótársaikat, mint barátaik, akivel öröm volt dolgozni. Ráadásul egymás munkáját is kedvességgel ajánlották, akár bekerült a programba, akár nem. Így igazából még több információval gazdagodtam és még több előadásra tudtam rálátni, mint amúgy a két platform (emberfeletti előadásszáma) lehetőséget adott.
Összességében 10 nap nagyon sűrű program és örömteli találkozás, megmerítkezés a már ismert vagy most debütált művészek munkájában kivételes lehetőség volt ennyi év után végre élőben. Ezért sem lehetett másként elköszönni, mint hogy „viszlát jövőre”!
[Az eredeti, kicsit átszerkesztett beszámoló a Táncművészet 2023/1 számában jelent meg.]
