Dobozba zárt titkos élet – Egy különleges, de mégsem egyedi családtörténet feltárása

Szilvási László számára a holokausztban elpusztult nagyapja sokáig csak egy sírkőre vésett nevet jelentett. Mígnem néhány évvel ezelőtt elhunyt édesanyja hagyatékából eddig ismeretlen dokumentumok kerültek elő.

„Egészen megdöbbentett, hogy mennyire illik a családomra ez a történet. A hallgatás, az elszigetelődés. Azt hittem, hogy extra vagyok, de nem vagyok extra, tökéletesen illik rám, ami itt elhangzott”

– osztotta meg gondolatait az egyik idősebb hallgatója annak a beszélgetésnek a végén, amelyet a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárban rendeztek a holokausztban meggyilkolt költő, Bánáti Oszkárra emlékezve.

Bánáti Oszkár unokája, Szilvási László csak édesanyja három évvel ezelőtt bekövetkezett halála után tudta meg, hogy nagyapja költőként és kritikusként tevékenykedett az 1930-as években, Radnóti Miklósnak és Kassák Lajosnak is jó ismerőse volt. Bánáti lányának hagyatékából különféle dokumentumok, köztük könyvek, munkatáborból írt levelezőlapok, kézzel írt versek kerültek elő, amelyek

egy eddig ismeretlen világ kapuját nyitották meg Szilvási László előtt.

Az unoka végül úgy döntött, átadja az anyagot a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárnak, mint mondta, részben azért, hogy a megtalált iratokkal bővülhessen a holokausztról alkotott kép. A múzeumban rendezett beszélgetéssel pedig lezárni szerette volna Bánáti Oszkár megszakadt életét.

A Felrobbant emlékezet – Egy megrendítő családtörténet felfedezése címet viselő eseményen Szilvási Lászlóval, Vajda Júlia szociológus, pszichológussal és Schein Gábor író, irodalomtörténésszel a hagyatékot a levéltár számára feldolgozó Vári György beszélgetett, aki kiemelte, hogy a múzeumnak az is feladata, hogy teret biztosítson az olyan beszélgetéseknek, amelyek nem csak, hogy segítik a múlt feltárását, megismerését, de a múlt okozta sebek „bekötözésében” is szerepet vállalnak.

Egy ilyen múlt okozta seb volt az is, amit a beszélgetés elején Szilvási László megosztott a hallgatósággal, hogy számára anyai nagyapja, Bánáti Oszkár sokáig csak egy sírkőre vésett nevet jelentett. Jóformán semmit sem tudott róla, annak ellenére, hogy nagymamájával, Bánáti feleségével szoros kapcsolatot ápolt. A II. világháború traumáiról azonban elég kevés szó esett a családban, és Bánáti Oszkár, mint a holokauszt áldozata, szerves részét képezte ennek a traumának.

Gyerekként Szilvási azt tapasztalta, hogy náluk szűk családi körben tartják meg az ünnepeket. Míg máshol 20-30 ember is összejött, ők csak négyen ülték körbe az ünnepi asztalt, esetleg, egy-egy túlélő rokon néhanapján csatlakozott hozzájuk. Zsidó származásával, ahogy sok más családnál is történt, csak a rendszerváltást követően kezdett el jobban megismerkedni, de

a nagyapjára utaló iratok, fényképek továbbra is a szekrény mélyén maradtak.

Bánáti Bergsmann Oszkár néven született, unokája azonban nem talált semmit arra vonatkozólag, hogy miért változatta meg a nevét. A névváltoztatásával kapcsolatban a Vajda Júlia megemlítette, hogy abban az időben a zsidók erős hazafias öntudattal rendelkeztek, és igyekeztek „nagyon magyarnak lenni”. Mózes hitű magyaroknak tartották magukat, a kettős identitásukra jellemző volt, hogy a zsidóságra kizárólag, mint vallásra tekintettek.

Az 1920-as évek antiszemitizmusára az egyik gyakori válasz a német nevek magyarosítása volt a zsidók körében. Kimutatható, hogy ebben az időszakban megugrott a névmagyarosítások száma. A lágerben viszont Bánátit Bergsmannként regisztrálták, így az is elképzelhető az esetében, hogy a névváltoztatás csak az irodalmi tevékenységére vonatkozott. Schein Gábor szerint ez azért is valószínű, mert a magyar irodalomba német névvel nem lehetett belépni. Még évtizedekkel később sem, őt magát például még a ’90-es évek környékén is magyar név felvételére próbálták rábeszélni, amikor először publikált az Élet és Irodalomban.

Ez utóbbi felvetést erősíti, hogy Szilvási László elmondta, édesanyja is Bergsmann néven született, és a háború után változtatta meg a nevét Bánátira.

Szeged, ahol Bánáti Oszkár egyetemista volt, 1920 után egy speciális helynek számított Magyarországon abból szempontból, hogy itt volt a Horthy-rezsim bölcsője, magyarázta Schein Gábor. Ebben az időszakban fogták perbe Lőw Immánuel szegedi főrabbit, akit egy évre börtönbe zártak hazaárulás vádjával, teljesen indokolatlanul. Ami komoly nyomot hagyott a város zsidóságának életén.

Ehhez a megtört zsidó élethez azonban Bánáti Oszkár valószínűleg nem nagyon kapcsolódhatott. Ezt az irodalomtörténész már csak azért sem tartja valószínűnek, mert egyrészt feltételezhetően erős barátság fűzte egyetemi évfolyamtársához, Radnóti Miklóshoz, aki sosem tekintette magát zsidónak. Másrészt pedig részt vett a falukutató mozgalomban a Szeged környéki kistelepüléseken, amely közegben erőteljesen megjelentek antiszemita hangok.

A falukutató mozgalomban való részvétel Schein Gábor szerint egyfajta szociális érzékenységre utalhat. Vajda Júlia itt közbevetette, hogy

a zsidók általában érzékenyebben állnak a kirekesztettséghez, hiszen él bennük is egy ilyen fajta élmény.

A beszélgetés során a következő kérdés is felmerült: miként történhetett az, hogy Szilvási László édesanyja megőrizte ugyan Bánáti Oszkár hagyatékát, de senkinek sem beszél erről? Bánáti 1943-ban halt meg életének 30-as éveiben. Szilvási édesanyja akkor még csak két éves volt.

Szilvási elmesélte, hogy

édesanyja ennek ellenére nem volt képes olyan filmeket megnézni, amelyek a II. világháborúhoz kapcsolódtak. Nagymamája, akivel együtt éltek, minden második éjjel felriadt álmából, és a traumáival küzdött.

Vajda Júlia szerint a „nem tudunk beszélni róla” végigvonul ezen a családi történeten, ez egyértelműen látszik az elmondottak alapján. Úgy tudtak ezzel a történettel együtt élni, hogy nem beszéltek róla. Bár általában ezt holokauszt-traumaként emlegetik, azonban maga a traumatikus élmény nem az eseményen múlik, mutatott rá a pszichológus.

Ami ebben a történetben látszik, hogy jelen van a trauma, mert nem tudnak róla beszélni, ez a családi stratégia. Az iratokat megőrzik, mert fontosnak gondolják, hiszen egy szeretett személyről, a férjről, az édesapáról van szó, de

mivel félnek magától a történettől, ezért nem beszélnek róla.

Az édesanya kisgyerekként vesztette el édesapját, de mivel a család nem beszélt erről, így csak a megmaradt dokumentumokon keresztül tudott hozzá kapcsolódni. De ő sem akarta ezt másokkal megosztani, mert talán nem tudta pontosan, mi történt. Ilyenkor a gyerek csak az apró morzsákból próbálja magában elképzelni az apukáját, és ezt az általa nehezen „összerakott” édesapát szeretné megtartani magának, fejtette ki Vajda Júlia, aki

dolgozott együtt olyan holokauszt-túlélőkkel is, akik nagyon különböző módokon viszonyultak az elvesztett szülőkhöz.

Schein Gábor úgy látja, hogy Bánáti Oszkár esetében nem érzelmi, hanem irodalmi morzsákról lehet szó. Ezt mutatja, hogy Bánáti lánya is próbálkozott versírással. Ezek viszont nagyon sérülékeny morzsák, amik könnyen széjjelhullhatnak, ha másnak is megmutatja őket. De az is kérdés, mikor ismerte meg Bánáti lánya, édesapja után fennmaradt dokumentumokat, 1981-et követően, miután Bánáti felesége, az ő anyja meghalt, vagy már azelőtt?

A hallgatóságban helyet foglaló férj (Szilvási László édesapja) ezen a ponton jelezte, hogy Bánáti lányának és feleségének volt érzelmi kapcsolata az apához, a leveleket sokszor elolvasták, de a két nő nagyon zárkózott volt, és nagyon ritkán beszéltek érzelmekről.

Vajda Júlia hozzátette, hogy nagyon rossz ilyenkor a személyes emlék hiánya, és csak a levelekből felépíteni, hogy az apa mennyire szerette a gyerekét. Sokkal nehezebb egy bizonyos értelemben „fiktív” apához kapcsolódni.

Szilvási László a beszélgetés végén elmondta, hogy jól példázza az érzelmi kapcsolatot az, hogy most itt vagyunk, ahelyett, hogy kidobták volna, amiket találtak. Számára az volt fontos, hogy kapjon méltó lezárást Bánáti Oszkár élete, és megemlékezzenek róla és munkásságáról, valamint a családjához való viszonyáról. A megtalált iratok között lévő Áfonya című könyvekből

azért adott mind a négy gyermekének egy-egy példányt, hogy ők is őrizhessék dédnagyapjuk emlékét.