Léteztek-e zsidó gladiátorok?

Erre a kérdésre próbált választ találni egy friss tanulmány szerzője.

Gladiátornak lenni – olyan fegyveres harcosnak, aki a Római Köztársaságban és a Római Birodalomban a közönséget szórakoztatta a pogány szertartásokhoz kapcsolódó erőszakos összecsapásokon, ahol más gladiátorokkal, elítélt bűnözőkkel és vadállatokkal kellett megküzdenie – nem tűnt a legmegfelelőbb foglalkozásnak egy kedves zsidó fiú számára.

Az arénákban küzdők többsége ugyanis nem egy izmos Arnold Schwarzenegger volt, hanem vézna rabszolga, akit harcra kényszerítettek. A gladiátorjátékok közel 1000 évig tartottak, és az i. e. első század és az i. sz. 2. század között érték el csúcspontjukat, mielőtt eltűntek volna.

A múltban már többször felmerült, hogy a zsidók a gladiátorjátékok résztvevői és nézői is voltak. A zsidó gladiátorok létezésének bizonyítására bemutatott anyagok viszont nem voltak eléggé meggyőzőek.

Az Izraeli Régészeti Hatóság által kiadott Atikot című folyóiratban azonban megjelent egy új tanulmány Voltak-e zsidó gladiátorok? címmel, amely újraértékeli a rendelkezésre álló régészeti és szöveges bizonyítékokat, írja a Jerusalem Post. A tanulmány szerzője, a Bázeli Egyetem ókori civilizációk tanszékén posztdoktori kutatást végző Hagaj Olsanetszki a zsidók ókori római hadseregben való részvételét tanulmányozta.

Az izraeli kutató tanulmányában a zsidó gladiátorok létezésére vonatkozó összes korábban felvetett bizonyítékot sorra veszi, és újakat is bemutat. Bár nem zárja ki teljesen annak a lehetőségét, hogy zsidó gladiátorok is aktívak voltak az i. sz. 1. és 4. század között, a bizonyítékokat a szerző továbbra sem tarja elég meggyőzőeknek. Ami Olsanetszki szerint arra utal, hogy a zsidó gladiátorok száma a legjobb esetben is nagyon korlátozott volt.

A kutatók azt is feltételezik, hogy ha a zsidók részt is vettek a játékokban, akkor valószínűleg inkább állatokkal, mintsem emberekkel harcoltak. Az aréna és a benne zajló előadások a római városok mindennapi életének szerves részét képezték a birodalom legtöbb részén. Az arénában zajló leghíresebb látványosság a gladiátorjátékok voltak. Egyes zsidók azonban be akartak illeszkedni a római társadalomba, ezért igyekeztek részt venni az ottani élet szinte minden területén.

A római korban élő zsidók számát 4,5-7 millióra becsülik. A zsidó gladiátorok létezését már korábban is feltételezték, különösen Júdea térségében, ahol Titus alatt a zsidókat vadállatokkal való harcra kényszerítették. A jeruzsálemi Talmud tiltja a gladiátorviadalokon való részvételt és azok megtekintését, és „vérontónak” nevez egy embert, aki részt vett egy arénában rendezett mérkőzésen.

Olsanetszki tanulmányának központi kérdése az volt, hogy létezett-e egyáltalán ilyen jelenség, és ha igen, mennyire volt gyakori? A kérdés vizsgálata és teljes körű megválaszolása érdekében a szerző bemutatja a gladiátorok és az arénában halálra ítélt emberek közötti különbséget. Különböző érveket ismertet, amelyek alátámasztják és cáfolják a zsidó gladiátorok gondolatát, többek között a zsidók szolgálatát a római hadseregben, a zsidó közösségnek a harcokhoz és a vérontáshoz való hozzáállásával összefüggésben, az arénában és azon kívül.

Olsanetszki úgy véli, hogy míg a zsidók kevésbé szívesen harcoltak gladiátorként más emberekkel, addig a vadállatokkal való küzdelemtől már nem ódzkodtak annyira. A szövegből világosan kitűnik, hogy két különböző csoport volt az arénában. Az első csoportba olyan emberek tartoztak, akiket szórakoztató céllal halálra ítéltek. Ők nem gladiátorok voltak, de mivel Heródes király ellenőrzése alatt álló területekről érkeztek, lehet, hogy zsidók voltak, de az ő uralkodása alatt a játékokat olyan városokban tartották, ahol a zsidók kisebbségben voltak.

A második csoportot a gladiátorok alkották, akik messziről utaztak a szerencse és a dicsőség nevében. Az a tény, hogy a birodalom minden részéből érkeztek, arra utal, hogy nem feltétlenül zsidók voltak. Mindkét csoport szerepe a tömegek szórakoztatása volt. Az arénában azonban lényeges a különbség a két csoport között. Az első csoport emberei a társadalom peremére tartoztak – büntetett rabszolgák, hadifoglyok és halálra ítélt bűnözők –, akiknek brutális halála a közönség szórakoztatását szolgálta.

A gladiátorok élete drágának számított a hosszú és költséges kiképzésük miatt, így gazdáik érdeke volt az életük megőrzése, ezért egy gladiátor büszke lehetett a hivatására, és úgy tűnik, hogy sok szabad ember jelentkezett önként az arénában harcolni. Számuk gyorsan nőtt, és a késő köztársasági és a korai császárkorban érte el a csúcspontját, írja a tanulmány szerzője.