Tizedik alkalommal rendezték meg a Groszmann Lili Emléksétát, a dél-borsodi Cserépfaluból egészen Mezőkövesdig tartó eseményen idén mi is részt vettünk. Riport.
A Bükk déli lábánál fekvő Cserépfalu remek kiindulópontja lehetne egy kiadós túrának a közeli hegyekben, a település központjában úgy kéttucatnyian azonban egy egészen másféle sétára gyűlünk össze vasárnap reggel. Követni fogjuk azt az utat, amelyen a falu akkori zsidó lakosságát, a Groszmann és a Schwarcz család tagjait a mezőkövesdi gettóba szállították. Onnan Diósgyőrbe kerültek, majd Auschwitz volt a végállomás.
A Groszmann Lili Emléksétát immáron tizedik alkalommal hirdette meg Tóth Péter, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, aki 2014 óta kutatja Cserépfalu és környéke zsidóságának történetét. Több évtizede aktív részese volt a falu életének, de az egykoron ott elő zsidókról, a deportálásokról csak akkor értesült, amikor a holokauszt 70. évfordulója kapcsán a Jad Vasem iratai között keresgélt. Megdöbbent akkor a témát övező hallgatáson, majd magszületett az ötlet: gyalog megtenni a Cserépfalu és Mezőkövesd közötti 17 kilométeres távot, és így emlékezni meg a település a holokausztban meggyilkolt áldozatairól. Azóta is gyalogol, minden évben.
A mostani húsz feletti létszám rekordnak számít, meséli, olyan is előfordult, hogy egyedül vágott neki az útnak, de általában sem szokott két-három résztvevőnél több eljönni. Az első pár alkalommal még bejelentette az eseményt, így rendőrségi kíséretet is kaptak. A helybéliek közül a tíz év alatt csak egyszer jött el egy fiatal lány, most ugyan jelezte valaki részvételi szándékát, ám végül mégsem jelent meg. Tóth Péter próbálkozott korábban koncert és kiállítás szervezésével felkelteni az érdeklődést, kevés sikerrel.
A tizedik sétára viszont több száz e-mailt küldött szét, képviselőknek, kormánytagoknak, környékbéli polgármestereknek, vállalkozóknak, zsidó és másféle civil szervezeteknek írt. A legtöbben, amennyiben válaszoltak, egyéb elfoglaltságra hivatkoztak, de érkeztek is néhányan, korábbi és jelenlegi országgyűlési képviselőkkel a csapatban indulunk el a Könyvmegállótól, amely szintén Tóth Péter kezdeményezésére jött létre a buszmegálló kis épületében. A polcokra bárki berakhat és elvehet könyvet tetszése szerint.
Rövid helytörténeti sétával kezdünk, a könyvek továbbra is fontos szerepet játszanak. A település talán leghíresebb szülötte, Cserépfalvi Imre ugyanis könyvkiadással foglalkozott. Emlékét a Cipők a Duna-parton készítője, Pauer Gyula feltornyozott könyveket ábrázoló szobra, valamint egy piciny kiállítás őrzi. Cserépfalvi még Deutsch Imre néven született a faluban zsidó családban, az általa alapított Cserépfalvi Könyvkiadó vállalat többek között József Attila, Kassák Lajos és Radnóti Miklós műveit adta ki a II. világháború előtt. 1942-ben részt vett az ellenállásban, börtönben is ült, 1944-től Budapesten bujkálva vészelte át a holokausztot.
A két cserépi zsidó család tagjai azonban nem tudtak hová elbújni, amikor értük jöttek. Erről a református templom előtti oszlopon elhelyezett emléktábla tanúskodik, rajta a haláltáborokban elpusztítottak neveivel. Csak Groszmann Miklós, az egyik családfő élte túl a borzalmakat, illetve legidősebb fia, György is visszatért. A többi Groszmann és Schwarcz nevét viszont felvésték az áldozatokat soroló fekete márványra. Köztük van a 18 évesen meggyilkolt Groszmann Lilla, vagy ahogy szólították: Lili. Tóth Péter azért róla nevezte el az emléksétát, mivel „bőrgipszet” viselt az egyik lábán, így rá jól emlékeznek az idősebb helyiek.
A két család háza ma is áll, a Schwarczéké már jó ideje üresen. Tóth Péter tervei között szerepel, hogy emlékházat alakítana ki ott, amely az épület 1944-es május végi állapotát tükrözné, vagyis teljesen üres lenne. A lakókat deportálták, minden mást a falubeliek vittek el.
Csakúgy, mint a zsidó temető sírköveit. Csak kettő maradt meg belőlük, az egyik henger alakú, amikor ott járunk csak a teteje látszik ki a földből, a rávésett fűzfa még elég jól kivehető. (A héten kiásták is megtisztították a síremléket, így ha valaki mostanában vetődik arra, már az egész sírkövet megtekintheti.) A dús növényzet által benőtt temetőről sokáig azt sem lehetett tudni, hogy létezik egyáltalán, Tóth Péter és a kutatásban segítő Balász István találta meg a helyét régi térképek alapján. A helyi képképviselő testület 2016-ban döntött arról, hogy ismét, hivatalosan is zsidó temető legyen, ami tulajdonképpen mindig is az volt, csak valahogy feledésbe merült a létezése.
A temetőt elhagyva rákanyarodunk a szomszédos Bogács felé vezető útra. A Groszmann és a Schwarcz család tagjait is erre vitte a szekér annak idején, az akkori földútból mára aszfaltozott kerékpárút lett, és bár a nap egyre erősebben tűz, a környék szépsége kárpótolja az első néhány kilométert lesétáló csapatot. A fürdőjéről ismert Bogácson egy rövid frissítőt követően a helyi zsidó temetőbe érkezünk, ahol mára már csak egyetlen sírkő árválkodik, a többi, ahogy Tóth Péter fogalmaz, a bogácsi házak alapzatába került.
A többség ezen a ponton lecsatlakozik, az egykori mezőkövesdi gettóhoz vezető 12 kilométernek már csak heten vágunk neki. Bogácsot elhagyva ellaposodik a táj, a vörös pipacsokkal szegélyezett kerékpárútra nem vetül árnyék, a hőség cseppet sem enyhül, de leginkább a velünk tartó ebet kezdi ki a kutyagolás. Tavaly szakadt az eső, idézi fel Tóth Péter, az se lehetett kellemes.
Útközben próbáljuk megfejteni, miképp lehetne többeket rávenni a részvételre. A megoldás végül, hogy jövőre csak Bogácsig tart majd a „hivatalos program”, Mezőkövesdre már csak fakultatív jelleggel lehet átsétálni. Az eddig a kutatástól és megemlékezéstől is elzárkózó helyieket valószínűleg ez sem fogja meggyőzni. Az idősek szívesen mesélnek az egykori zsidó szomszédokról, ismerősökről, már több interjú is készült velük, de ők nem tudnak hosszú kilométereket gyalogolni, a fiatalabb korosztály pedig nem érdeklődik vagy kimondottan ellenségesen tekint a projektre. A még Cserépfaluban szembemotorozó volt polgármester is csak ígérgeti, hogy eljön, de sem vele, sem az utódjával nincs jó kapcsolat.
Tóth Péter a tervekről is mesél, amelyekben a már említett emlékház létrehozásán túl, a cserépi zsidó temető elkerítése, valamint a sírok helyének beazonosítása is szerepel. A mezőkövesdi gettó sarkára, ahol az emlékséta is rendszeresen véget ér, egy emlékművet képzel el, ami egy bőröndöt ábrázoló szobor lenne cserépi kőből. Ezzel együtt a kutatás is folytatódik, amely eredményeiről a liligro.hu címen található blogon számol be rendszeresen. Persze mindezt finanszírozni is kellene, de egy hamarosan létrejövő alapítvány segítheti a hatékonyabb adománygyűjtést.
Mezőkövesden a zsinagóga hűlt helyéhez érkezünk meg, a zsidó templomot elbontották, ma az általános iskola épülete található ugyanott. A falon egy emléktábla tudatja, innen hurcoltak el 1944. június 10-én 1074 zsidó származású magyart, akik közül 891-en soha nem tértek vissza a holokauszt poklából. Köztük voltak Cserépfaluról a Groszmann és a Schwarcz család tagjai is.
A 10. Groszmann Lili Emlékséta kicsit odébb, a Hársfa és Diófa utca sarkán, az egykori gettó határán ér véget. A második séta végén váratlanul felbukkant itt Tállai András államtitkár, a térség országgyűlési képviselője, korábbi mezőkövesdi polgármester. Most sehol senki. Ide kerülne viszont a bőröndforma emlékmű, amennyiben megvalósulna a terv, és sikerülne találni egy akkreditált művészt az engedélyeztetéshez. Talán még a helyszínen felejtett régi hinta fémkeretét is használni lehet valamire.
„Jövőre ugyanitt!” – hangzik el mindenesetre az optimista felkiáltás.
„Én biztosan jövök”
– mondja Tóth Péter, és ebben nem is kételkedik senki.
