Két művész, aki azért küzdött, hogy a holokausztot soha ne lehessen elfelejteni
A Művészet a Soá után címmel Boris Lurie és Wolf Vostell műfaji határokat átlépő, társadalomkritikus műveiből nyílt kiállítás a Ludwig Múzeumban.
A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek rendezvénysorozat keretében múlt hét péntektől a Ludwig Múzeumban egy különleges kiállítás várja a közönséget: a Művészet a Soá után című, július 30-ig látható tárlaton Boris Lurie és Wolf Vostell műfaji határokat átlépő, társadalomkritikus művei először láthatók együtt Magyarországon.
Fabényi Júlia, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum (Lumú) vezetője arról beszélt a megnyitón, hogy a Lumú eddig tíz kiállításon mutatta be a forradalmi, ellenálló, igazságkereső és humánus művészetet. Kiemelte: ebbe a sorba illeszkedik a Művészet a Soá után című tárlat is, amelynek két művésze a vasfüggönyön túlról, a hidegháború és a gazdasági csodák időszakában fogalmazza meg kritikáját a kollektív felejtéssel és bűntudattal szemben.
„Boris Lurie és Wolf Vostell nagyívű művészetét nagyon személyes barátságukon keresztül mutatjuk be, egészen különleges nyelvezettel”
– hangsúlyozta Fabényi Júlia.
A tárlat kurátora, Beate Reifenscheid, a Ludwig Museum Koblenz igazgatója kiemelte: a két művész azért küzdött élete során, hogy a holokausztot soha ne lehessen elfelejteni, és művészetükben mindezt humanista érzékenységgel ábrázolták.
Az ötvenes évek végétől Lurie és Vostell egyaránt radikálisan közelített a témához, személyes érintettségük miatt. Egy olyan időszakban, amikor a társadalom többsége igyekezett minél hamarabb túllépni a háború emlékén és a németek felelősségén, a két művész olyan formanyelvet kísérletezett ki, amely szembesítette közönségét ezzel a fájdalmas témával.
Wolf Vostell a 20. század második felének egyik legjelentősebb német művésze, a Fluxus mozgalom egyik alapítója. A hatvanas évek elején egy amerikai út során ismerte meg Boris Lurie-t, aki Rigában nőtt fel, zsidóként saját bőrén tapasztalta a soá borzalmait. A háború után apjával az Egyesült Államokba emigrált. Vostell Németországban élte át a náci uralmat, majd megtapasztalta, hogy a háború utáni gazdasági fejlődés miként feledtette, hogyan burkolta homályba az erkölcsi felelősséget.
Boris Lurie New Yorkban 1959-ben Sam Goodman és Stanley Fisher művésztársaival együtt megalapította a NO!art mozgalmat, amelynek célja a háború utáni társadalom nyílt és szókimondó ábrázolása volt. A két művész között egyre intenzívebb eszmecsere, majd szellemi rokonság alakult ki, melyből életre szóló barátság született. Akárcsak Vostell, Lurie is tiltakozott a művészetet áruként felfogó, esztétizáló, arisztokratikus szemlélet ellen.
Vostell arra törekedett, hogy a művészethez méltóvá tegye az életet, Lurie pedig úgy tekintett a művészetre, mint a túlélés lehetőségére. A két művész a háborús bűnök megdöbbentő képeit felszínes reklámképekkel kombinálva sajátos nyelvet hozott létre, amellyel a tömegmédia felszínességét, a kritikus témákat relativizáló, jelentéktelennek feltüntető mechanizmusait vizsgálták. Minden képük személyes állásfoglalás az erőszak, a vizuális manipuláció és a szexizmus ellen, ugyanakkor egyfajta vádirat a háború utáni fogyasztói társadalom ellen.
A kiállítás a Boris Lurie Alapítvány, a Wolf Vostell Estate és a Peter und Irene Ludwig Stiftung támogatásával valósul meg.
Zsidónak lenni nem kerül pénzbe, a zsidó média viszont nincs ingyen.
Támogasd te is Magyarország egyik legolvasottabb zsidó lapját, a Kibic Magazint!
