Zsidók múltja és jelene a 150 éves Budapesten, zsidó identitások a holokauszt és a rendszerváltás után. Ezekről a kérdésekről beszélgetett Toronyi Zsuzsanna, Heisler András, Kenesei Marcell, Gerendás Péter, Ligeti András és Niedermüller Péter a Mindenki Erzsébetvárosa eseményén.
Erzsébetváros önkormányzata Zsidó Budapest 150 éve című programsorozattal ünnepli idén a főváros egyesítésének 150. évfordulóját. Ennek kapcsán rendezett múlt hét szerdán a Mindenki Erzsébetvárosa civil szervezet kerekasztal-beszélgetést a Dohány utcában lévő Magvető Caféban, ahol Toronyi Zsuzsanna, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója, Heisler András, a Mazsihisz elnöke, Kenesei Marcell, a Bálint Ház igazgatója, Gerendás Péter, zenész, zeneszerző és Ligeti András, a Zsidó Világkongresszus közösségi ügyekért felelős igazgatója személyes élményeit megosztva beszélgetett Erzsébetváros polgármesterével, Niedermüller Péterrel a kerület és a főváros zsidó múltjáról, jelenéről, valamint a zsidó identitás mibenlétéről.
Budapest történetében a zsidóság meghatározó szerepet játszott, nem csak Erzsébetvárosban, mégis itt alakult ki az egyik központja a fővárosi zsidóságnak. Toronyi Zsuzsanna szerint ennek az volt az oka, hogy amikor Pest az ország központjává kezdett válni, a budai zsidó közösség is szeretett volna ide átköltözni, a városfalon belül azonban nem lakhattak zsidók, így maradt nekik, a mai Kiskörúton túli terület, a Király utca környéke, amely akkoriban még nem Pest része, hanem az Orczy család birtoka volt. A fal időközben eltűnt, a zsidók pedig, ha formailag nem is a városban, de annak határában telepedtek le, és könnyedén eljutottak azokra a helyszínekre, ahol a fontos történések, vásárok voltak.
Így történt, hogy Erzsébetváros területén építette ki a zsidó közösség a számára fontos infrastruktúrákat, itt épültek fel a zsinagógák, itt volt a hitközségi adminisztráció, az első zsidó ispotály, és az iskolák is itt épültek fel. Ezért, igaz, máshol is laktak zsidók a városon belül, de ide kellett jönniük ügyeket intézni, magyarázta el a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár igazgatója, hogy miként kaphatta a kerület a zsidónegyed elnevezést, annak ellenére, hogy itt mindig nagyon vegyes volt a lakosság összetétele. Pesten sosem volt olyan utca vagy városrész, ahová kimondottan csak zsidókat telepítettek volna.
Heisler András az előzőekhez kacsolódva felidézte, hogy a budai zsidóság királyi privilégium alapján telepedhetett le a Várban, az óbudai egy földesúri birtok mellett, a pesti zsidóságot, bár eredetileg földesúri bortokon telepedett le, de a polgárváros fogadta be végül, aminek komoly hatása volt a későbbiek folyamán. Erzsébetvárosban két nagy zsidó irányzat volt jelen: a hagyományos ortodoxia és a neológia, de ma már öt hitközség, az előző kettőn kívül, az EMIH, valamint két progresszív közösség is működik Budapesten. A Mazsihisz elnöke elmondta, a hazai zsidóság sokszínű, és gyakran előfordulnak teológiai vagy éppen hatalmi viták, ám ezen viták ellenére a zsidóság kétezer éven keresztül képes volt fennmaradni.
Kenesei Marcell arra emlékeztetett, hogy a Magyarországon élő zsidók többsége nem vallásos alapon határozza meg magát, és elég sokféle módon kezdték el megélni az emberek a saját zsidó identitásukat a holokauszt után, de már azelőtt is. A zsidóságot lehet népként, kultúraként, sorsközösségként és vallásként is megélni, véli a Bálint Ház igazgatója, aki szerint a legnagyobb tragédiák mindig abból származtak, amikor valaki kívülről próbálta megmondani, hogy ki minek tekintse magát. A Mazsihisz Heisler elnöksége alatt nyitott azon zsidó civil szervezetek felé, amelyek próbáltak utat mutatni az embereknek a holokauszt pusztítása és fél évszázad kommunizmus után.
Míg a korábbi generációknak a zsidósághoz való csatlakozásra az egyetlen lehetősége a zsinagógák voltak, addig a fiatalabb, az 1980-as években született generációnak azonban már jóval többféle lehetősége van erre, mondja Ligeti András, megemlítve a Szarvasi Tábort, a Bálint Házat és az ifjúsági szervezeteket. Így ennek a generációnak újra kellett definiálnia saját zsidó identitását, amit aztán visszavittek saját családjuk idősebb tagjainak. A Zsidó Világkongresszus közösségi ügyekért felelős igazgatója szerint az aktivizmus is a zsidó identitások közé sorolandó. A fiatalabb generációk már úgy is meg tudják élni a saját zsidóságukat, hogy tesznek valamit a közösségekért, legyenek azok a Covid miatt otthonukban rekedt idősek vagy segítségre szorult menekültek.
Az ifjú korát a környéken töltő Gerendás Péter magával a zsidó szóval először, mint szitokszó találkozott egy SZOT-táborban. A családja nem volt vallásos, és ő maga is csak onnan tudja, hogy éppen milyen zsidó ünnep van, hogy hanuka vagy purim alkalmából hívják el fellépni. Gerendás magát érzelmi zsidóként definiálja, és későbbi kutatásai során tudta meg, hogy levita családból származik. A zenész sokáig hordozta magában a családjából hozott szorongást, később viszont rájött arra, ha titkol valamit, az szégyenérzetet vált ki, és most már felszabadultan tud beszélni saját zsidóságáról.
A második világháborút követően Magyarországon a zsidó sokáig egy rejtett, eltitkolt identitás volt. Niedermüller Péter felidézte ezzel kapcsolatban, hogy szülei barátairól közel 30 évig nem tudták, hogy holokauszt-túlélők. Az emberek évtizedeken keresztül éltek úgy, hogy a legbelsőbb meggyőződésüket el kellett titkolniuk. Hogy ez mennyire nem csak az idősebb generációk története, arról saját példát Kenesei Marcell hozott, aki csak azután tudta meg, hogy zsidó, hogy már három hónapja a Lauder Iskolába járt. Ritka ma az olyan család, amelyik tagjai úgy nőttek föl, hogy otthon zsidó ünnepeket tartottak, sokan az utóbbi 30 évben tanulták meg, hogyan kell zsidónak lenni. A mai napig vannak olyanok, akik csak most értesülnek zsidó származásukról, elég csak Szegedi Csanád példájára gondolni.
A Rumbach zsinagógában megtekinthető Politzer Saga kiállítás központi eleme is a titok, ahol a családon belül egy elképesztő sokkot okoz, amit egy komoly tudásvágy és kapcsolódni akarás követet, amikor kiderül a zsidó származás, magyarázta Toronyi Zsuzsanna, miért éppen ennek a családnak a történetét választották. A zsidóság, mint családi titok a Levéltáron belül működő családfakutató részlegnél is megjelenik, sőt, a származást igazolni próbáló DNS-tesztek népszerűségének köszönhetően egyre többen keresik meg őket. Az igazgató szerint azonban jobb a zsidóságot kulturális örökségként megkapni, mint egy DNS-teszt eredményeként.
A zsidó identitás elrejtése bekövetkezhet akár egy antiszemita megnyilvánulás következtében is, mint ahogy ez Ligeti András esetében történt, aki büszke zsidóként a gimnáziumi tanulmányai idejére volt kénytelen magába zárni zsidóságát. Az antiszemitizmus legnagyobb veszélye ezért az, hogy a fiatalabb generációk is elveszíthetik miatta azt az identitást, amelyet szüleiknek még esélye sem volt megélni.
A holokausztba beleroppant a zsidóság, majd jött a vallásellenes rezsim, amely megszüntette a zsidó infrastruktúrákat. Heisler András szerint ez a két törés odáig vezetett, hogy a zsidók elvesztették azt a fajta büszkeségüket, ami arról szólt, hogy Magyarország, az ő otthonuk is egyben. A zsidó közösségbe bekerült egyfajta visszahúzódás, és a zsidó vezetőknek most az egyik legfontosabb feladata az, hogy visszaadják ezt a büszkeséget a közösség tagjainak.
Kenesei Marcell úgy látja, hogy ezért is fontos a Budapest 150. születésnapja alakalmából a zsidóságnak a megünneplése. Kelet-Közép-Európában ma kevés olyan zsidó közösség van, mint a magyarországi, amely időben ennyire visszanyúló családtörténeti kötődéseket tud felmutatni. Ezek a kötődések pedig nem csak a zsidóságról, hanem a magyarságról is szólnak. A Bálint Ház igazgatója szerint az újabb generációknak nagyon erős magyar zsidó identitása van, és sokan Budapestet érzik valódi otthonuknak, sokkal jobban, mint Magyarország egészét. A Budapesthez kötődő zsidó identitás nagyon fontos elem a számukra. Ilyen szempontból a holokauszt már egyre kevésbé játszik identitásformáló szerepet.
A beszélgetés itt visszanézhető:
