Ezer kilométeres zarándokúton ment végig egy magyar lány Izraelben

Alberti-Hamlet Nóra dacolt a szárazsággal, miután a sivatagban ellopták az elásott vízkészletét, de ugyanitt menekült már üvöltő farkasok elől is. A viszontagságok ellenére Izraelben alapvetően az emberekbe vetett bizalma erősödött meg igazán.

A Shvil nevű zarándokutat 1995-ben alapította Avraham Tamir újságíró, és Ori Dvir. Avrrahamnak a hetvenes években az Appalachian Trail nevű amerikai túrán támadt az a ötlete, hogy egy túrautat jelöljenek ki az országon át, összesen 1015 kilométer hosszan. A Shvil miben különbözik az eddigi túráktól?

A Shvil inkább egy lassú zarándokút. Szép és változatos az útvonal, de ide elsősorban nem a látványért jönnek az emberek, hanem azért, hogy békésen zarándokoljanak, magukra figyeljenek. Olyan ösvényt kerestem, ahol nyugodtan túrázhatok, szerettem volna elcsendesedni, és befelé figyelni.

Most is egyedül mentél, ahogy szoktál?

Most kivételesen nem. Már másodszor indultam el a Shvilen, de legutóbb a beduinok által lakott sivatagi részen kis híján megtámadott néhány kutya, ezért jobbnak láttam, ha ezúttal társasággal megyek.

Alapvetően nem félek a kutyáktól, de a Shvil útvonalához közeli beduin területek egyes részein szabadon kószálnak az ebek, sajnos gyakran meg is támadnak (főleg egyedül haladó) túrázókat.

Egy amerikai túrázóval indultunk el együtt, ám a megbeszéltekkel ellentétben elég hamar kiderült, hogy neki más elképzelései voltak a közös túrázásról, már a második nap kijelentette, hogy mivel övé a sátor, a túrán mindig az történik majd, amit ő parancsol.

Ez a katonai szigor persze nem tetszett, így kisvártatva ott álltam egyedül, sátor nélkül.

Így a kutyás résznél megint egyedül maradtál? Hogy oldottad meg? Nem féltél?

Egy esetleges kutyaharapás gondolata még mindig sokkal elviselhetőbbnek tűnt, mint a megalkuvás.

Végül három hétig izgultam, hogy mi lesz a beduin kutyákkal. Amikor végül elértem a Negev-sivataghoz, és jöttek a kutyák, felbukkant a semmiből két fejkendős beduin egy autóval. Elkezdtem nekik integetni, ők pedig megálltak és átvittek a veszélyes szakaszon. Szerencsém volt.

Ilyenkor mindig megerősödik az ember bizalma az emberekben, nem?

Ez nagyon fontos része volt a túrának. Többször előfordult az út során, hogy a helyiek meghívtak magukhoz vacsorázni, vagy invitáltak, hogy töltsem náluk az éjszakát, még azt is felajánlották, hogy kimossák a ruháimat.

Fantasztikus volt megélni ezt a feltétel nélküli nyitottságot és bizalmat.

Izraelben nagy kultusza van ennek a zarándokútnak, jellemző, hogy egy családban több gyerek is van, akik szeretnék egy nap végigjárni.

Úgy gondolom, hogy ez a szeretetteli fogadtatást sokszor egyfajta jövőbe vetett hit vezérli, és a befogadó családok azt remélik, hogy később az ő gyerekeik is hasonlóban fognak részesülni.

Sokszor még angolul sem beszéltek, így a szeretet volt a közös nyelvünk, de az épp elég volt. Egy alkalommal valaki a háza kulcsát nyújtotta oda nekem, egy számára teljesen ismeretlen embereknek, hogy távollétében bemehessek zuhanyozni, enni, aludni.

A teljes cikket a noivalto.hu oldalon lehet elolvasni.