Réczei Tamás: Hagytam, hogy a színház felélje az életemet

Létrehoztatok egy előadást Schell Judittal Szerepeink mögött címmel, amelynek március 24-én lesz a bemutatója a Lóvasútban. Úgy tudom, 2020 óta arrébb léptél a színházi munkától. Mi volt ennek az oka?

Réczei Tamás: Egyrészt egy “elhívás” az EMIH részéről, hogy ők nyitottak lennének a közös gondolkodásra velem színházalapításról.

Másrészt, bár ez nem konszenzusos vélemény, szerintem nagyon ritka, hogy egy színház élén, ha aránylag hosszú időt tölt el egyazon vezetés, az ne fáradna el. Én azt gondolom, hogy 2, maximum 3 ötéves ciklus az, amit ambícióval ki lehet tölteni. Utána illene váltani (én 12 év után jöttem el, a harmadik ciklus felénél), de természetesen ki az, aki szívesen megszabadulna egy magas pozíciótól? Például én. Kettő színházvezetőt láttam, aki foglalkozott az utódlásával, Zsámbéki Gábor és Babarczy László, mindenki más az örök-élettel foglalkozik inkább.

A produkció leírásában van egy olyan kérdés, ami engem is nagyon foglalkoztat. Mi rejtőzhet a szakmai kiteljesedés mögött? Számodra mit jelentett a színházi szakmai kiteljesedés, és ez mennyire volt elegendő a számodra.

Réczei Tamás: Több időszak jellemző a pályámra. De talán mindegyik tartalmaz elégedetlenséget. Voltam kezdő rendező, aztán egy teljes igazgatói ciklusban dramaturg, majd művészeti vezető.

Amikor megismerkedtem a feleségemmel, akkor vált számomra tisztázottá, hogy ezek mellett elfelejtettem: élni. Hagytam, hogy a színház felélje az életemet. Felhasználja, felemésze.

Elfedett-e valami mást, amire jobban vágytál?

Réczei Tamás: Igen, elfedte a valódi figyelem lehetőségét. Hiszen itt annyi mindenki figyelt rám, és még a nézők is figyelték a bemutatóinkat, hogy megszűnt az igényem az egyedüli és személyes figyelemre.

Mivel foglalkozol, amióta hátrébb léptél a színháztól?

Réczei Tamás: Egyrészt színházalapítással, de ez nagyon lassú folyamat. Családkutatással, ami meglepően szép eredményeket hozott ahhoz képest, hogy már senkit sem tudtam megkérdezni, egyetlen távoli rokon kivételével, de az erre szakosodott honlapokkal szerencsém volt, a XIX. század elejéig jutottam, amire nem számítottam. És még önismerettel, hiszen a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán Színház-és Önismeretet tanítok, ennek csak akkor van hitele, ha magamat is folyton önismeretei kutatásokra késztetem.

Most mi jelenti a szakmai kiteljesedést, vagy mit gondolsz erről a kérdésről úgy általában?

Réczei Tamás: Nekem azt jelenti, hogy meg kell próbálnom hitelesen megszólalnom a készülő produkcióban, minden felesleges intellektuális gyűjteményemtől mentesen, úgy és akképpen, ami én valójában vagyok. Általában pedig azt, hogy kétféle kiteljesedést érzékelek, egy alanyi jogon működőt, amelynek töltete: a tehetség. És egy politikai alapon működőt, amelynek alapja: az igazodás és a gründolás.

Zsidó családból származol, sőt, ha jól tudom, aktívan gyakorolod is vallást, jársz zsinagógába is. Volt-e valami a holokauszttal kapcsolatban a családi múltban, ami meghatározta az életed, és esetleg köze volt ehhez a szakmai váltáshoz?

Réczei Tamás: Tudatalatt volt még minden, amikor váltottam, csak szerencsém volt, hogy merre. Aztán összeértek a szálak, erről is szól az előadásunk. Elmondok egy példát, ami nem lesz benne a produkcióban;

én az Óbudai Zsinagógába járok 2020 óta. Három generációval ezelőtt az egyik dédszülőm, – akiről 2022-ig nem is hallottam – ugyanide járt, 9 gyermekével együtt.

Mi a célotok ezzel az előadással? Kiket vártok rá?

Réczei Tamás: Akiket érdekel, hogy milyen hatással vannak ránk a felmenőink. A célunk ebben egy kis példát bemutatni, ahogyan mi végiggondoljuk nyilvánosan, mely szakmai pillanatokban, ők (az elfeledett őseink) miképpen voltak jelen. Merthogy jelen voltak, ez benne a legérdekesebb, legizgalmasabb.

További információk az előadásról itt érhetők el:

https://www.facebook.com/events/187576730565802