Az 1848-49-es forradalom alatt a zsidók még nem rendelkeztek egyenlő állampolgári jogokkal, mégis részt kértek a magyar szabadság kivívásáért kezdődött harcokból. Sorra léptek be a nemzetőrségbe, amelyben végül körülbelül húszezren voltak zsidók, akik tevőlegesen is szerepet vállaltak a küzdelmekben.
Görgey Artúr levelében arról írt később Kónyi Manó történész-publicistának, hogy a zsidó nemzetőrök fegyelmezettség, bátorság és kitartás tekintetében, valamint minden katonai erényben, egyenrangúak voltak társaikkal.
A szabadságharc leverése után a zsidó közösséget súlyos hadisarc megfizetésével büntették. Ám később a magyar zsidóság a harcokban betöltött kiemelkedő szerepe minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy az 1867-es kiegyezés után I. Ferenc József egyenjogúságot adott nekik a polgári és a politikai jogok terén is. 1895-ben pedig törvényes vallásnak ismerték el az izraelita vallást, azaz: egyenrangúvá vált a keresztény vallásokkal.
Alább 4 zsidó hőst mutatunk be, aki valamilyen módon részt vettem az 1848-49-es küzdelmekben.
Holländer Leó (1805-1887)
Az eperjesi evangélikus kollégiumban tanult. Jogi pályára készült, de minthogy ezen a pályán zsidó létére nem érvényesülhetett, tanulmányait abbahagyta. 1830-tól apjának, a Sáros vármegyei zsidóság vezetőjének hivatalában segédkezett, aki tisztét végül is ráruházta.
A szabadságharc kitörésekor két fiával együtt önként lépett a honvédek közé. Közvetlen környezetébe került Kossuth Lajosnak, aki felismerve nagy képességeit, őrnagyi rangban, főhadbiztosnak nevezte ki. A hadrakelt 48-as magyar honvédség élelmezési, ruházási és elhelyezési ügyeinek legfőbb vezetője és a honvédelmi minisztérium gazdászati osztályának irányítója lett. Részt vett Komárom várának védelmében. A vár kapitulációjának feltételei megmentették ugyan az emigrációtól, de a politikai rendőrség minden lépését ellenőrizte.
Klapka György a következőket írta Kohn Sámuel pesti főrabbihoz: “Holländer Leó, vezető hadbiztosom Komáromban, aki a helység utóvédharcai során, annak ellátásáról gondoskodott mint őrnagy, s aki a civil lakosságnál – melynek szenvedéseit a lehetőségekhez képest enyhíteni tudta – ugyanolyan szeretetnek örvendett, mint a hadseregnél. Hála elővigyázatos működésének és lelkiismeretességének, a helység sohasem szenvedett hiányt.”
1839-ben tagja, 1848-ban elnöke lett a magyar izraeliták érdekeinek képviseletére alakított választmánynak, amely az Országgyűléstől a zsidók egyenjogúsítását kérte.
Eötvös József meghívására jelentős szerepet játszott az 1868–69 fordulóján megtartott zsidókongresszuson, amelynek korelnöke volt. Az 1877-ben alakult Országos Rabbiképő Intézet létrehozásának egyik tevékeny munkálója és az intézet tanácsának tagja. Később a 13-ik községkerület és az eperjesi hitközség elnökeként, nagy érdemeket szerzett a sárosi zsidóság kulturális és hitéleti fejlesztésében.
Korányi (Kornfeld) Frigyes (1828-1913)
Nagykállón, orvoscsaládba született 1828-ban. Piaristákhoz járt középiskolába, majd a pesti orvosi egyetemre.
Mint orvostanhallgató részt vett a szabadságharcban, ezért büntetésül, a diploma megszerzése után sem Bécsben, sem Pesten nem kezdhetett praxist, így visszament Nagykállóba. Ellenben több külföldi tanulmányutat tett, és tapasztalatait szaklapokban publikálta.
1859-ben Nagykállón kórházat alapított.
Politikai állásfoglalásai rendre hátráltatták szakmai előmenetelét, így az csak a kiegyezés után vett igazán lendületett. Részt vett az orvosképzés reformjának kidolgozásában, majd megépíthette azt a kórházat, amelyben a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette.
Kiemelkedő munkássága elismeréseként 1884-ben nemesi rangot kapott, később báró és a főrendiház tagja lett.
Rendkívül sokoldalúan foglalkozott az orvostudománnyal (belgyógyászat, ideggyógyászat), sőt a betegségek társadalmi hátterével is, és nagyon fontosnak ítélte a prevenciót. Teljes egészében neki köszönhető a Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, mely a saját tervei alapján az általa gyűjtött adományokból épült fel.
Munkássága az “aranykorra” esett (1913-ban halt meg), amikor a magyar nemzet befogadta és elismerte a kiváló képességeket, még ha ennek, a magyarsággal való teljes azonosuláson kívül, az ára a kikeresztelkedés is volt, mint a Korányi család esetében.
Lőw Lipót (1811-1875)
A híres prágai rabbi, Jehuda Lőw ben Besalel leszármazottjaként született 1811-ben Morvaországban.
Pályafutása elején nagyfokú jártasságra tett szert a magyar nyelvben, és ő volt az első, aki a zsinagógában is magyarul prédikált, nem kis visszatetszést váltva ki ezzel konzervatív hittársaiból. Első magyar nyelvű prédikációja 1845-ben jelent meg nyomtatásban. 1844-ben kezdte meg a magyar zsidók egyenjogúsítása érdekében kifejtett irodalmi tevékenységét. Ő vezette a mozgalmat egészen addig, amíg el nem érték céljukat: 1867-ben az országgyűlés kimondta a zsidóság polgári és politikai egyenjogúsítását.
Az 1848-as forradalom kitörése Pápán érte. A helyi nemzetőrségnek számos zsidó is tagja lett, Lőw pedig tábori lelkészként követte híveit; „nagyra becsült vitéz társainak” ajánlott tábori beszéde „Az Isten velünk vagyon” címmel nyomtatásban is megjelent. A szabadságharc leverése után ellenségei feljelentették, felségsértés és lázítás vádjával börtönbe vetették. Szabadulása után végül 1850-ben beiktatták a szegedi főrabbi hivatalába, amit haláláig megtartott.
Josef Rozowitz – a zsidó kém
Az 1848-49-es szabadságharc idején a magyar hadsereg hírszerzése nem volt kiépítve, alkalmi ügynökök, főként zsidók látták el információkkal a magyarokat. Josef Rozovitz Jellasics táborát kémlelte ki, és a Moson vármegyébe érkező magyar hadtest parancsnokának jelentett. Rozowitz 4-5 szintén zsidó ügynököt is foglalkoztatott, akik az osztrák katonák közé vegyülve, főleg az olasz nemzetiségű emberektől igyekeztek híreket kapni.
Rozowicz kémszervezetének központja Pozsonyban volt, innen küldött rendes, katonai jelentésekhez hasonló és „Rapport” címmel kezdődő írásbeli tájékoztatásokat az érdekelt katonai parancsnokságokhoz, amelyek a lehető legaprólékosabb részletekig felvilágosítást adtak a csapatok tagozódásáról és menetvonalairól.
Különösen ügyes megbízottai voltak Glauber Henrik, Glauber János és Mangold József nevű zsidók, akik morvaországi falvakból származtak.
Azt nem tudni, hogy valójában a szabadságharc ügye iránti lelkesedés, vagy csupán a munkáért kínált summa motiválta-e Rozowicz munkáját.
Az egyik – Rozowicz kémkedésével foglalkozó – hivatalos jelentésből, melyet Paszlavszky Ferenc főhadnagy írt Pozsonyban 1848. november 5-én, kitűnik, hogy Glauber János keveselte az egy kémútjáért fizetett 10 pengőforintot, mert tudomása szerint Csányi kormánybiztos e célra többet utalt ki. Ezért Paszlavszky főhadnagy nagyon ajánlja Rozowicz ellenőrzését: „gazdasági tekéntetekből Rosowicz Josef sub vigili oculo habendus”.
Rozowicz később abba a gyanúba keveredett, hogy kétfelé kémkedik, de erről végül nem került elő semmilyen bizonyíték.