A munkácsi zsidóság maradékának utolsó három éve

Horvát Éva Munkácson készült képeiből a 2B Galériában nyílik kiállítás hamarosan.

Kidőlt tölgyek, szétszórt magvak címmel február 15-án nyílik kiállítás a 2B Galériában Horvát Éva fotográfus 1992–1994 között Munkácson készült képeiből amelyek, a „munkácsi zsidók” megmaradt maradékának az utolsó három évét örökítik meg.

Cseh Viktor előkészületben levő kötetében így ír a fotók hátteréről:

Munkács város neve fogalomnak számít a világ zsidó közösségeiben. Munkács a 19. századtól kezdve egyre többet szerepelt a közép-kelet-európai zsidó levelezésekben, majd Spira Chájim Elázár rabbitól fogva gyakorlatilag megkerülhetetlenné vált a vallásos zsidó világban. Munkácsot a Kárpátalja, sőt Magyarország Jeruzsálemének nevezték, miután az összlakosság bő harmada, egyidőben pedig majdnem a fele is zsidó származású volt. A Spira-dinasztia alatt kiépült a munkácsi haszid udvar, mely jelentős befolyással bírt nemcsak a helyi, de a környékbeli hitközségek életére is. Egyfelől a hétköznapi élet nyomorúságától szenvedtek, másfelől viszont a buzgó hit vigasztalta őket, s ezért elégedett emberek voltak. Túlzás nélkül állítható, hogy az egykori Nagy-Magyarország területén Munkácson volt az egyik legmagasabb szinten a jámborság, az Isten-szolgálat.


1944-ben a magyar zsidók közül a munkácsiakat elsőkként deportálták Auschwitzba. A felszabadítás után, a koncentrációs és haláltáborok, a munkaszolgálat kevés számú túlélője megpróbálta újjáépíteni romjaiból a hitközséget, azonban a kommunizmus vallásellenessége sokakat a távozásra kényszerít. A túlélők legjava elhagyta ősei szülőföldjét, s a legtöbben az Egyesült Államokban és Izraelben igyekeztek új életet kezdeni.

De a „munkácsi diaszpóra” még ekkor sem szűnt meg, mert voltak és maradtak a városban olyan auschwitzi túlélők, akik még egy szibériai internálás után sem mentek el. A megmaradtak maradéka képzett vallási vezető, rabbi hiányában gyermekkori emlékeiből táplálkozott, s egy sajátos módon ápolták tovább a jámbor felmenőik vallási hagyatékát. Nem volt már zsinagógájuk sem, imaházukat úgy kellett azt egy lakóház szobájából kialakítaniuk.


Habár az öltözködésben vagy a vallási szigorban nem igazán nyilvánult meg a munkácsi haszidok hatása, a háború előtti haszid élet elemei még így is felfedezhetők maradtak a munkácsi zsidók maradékának mozdulataiban, beszédében, egyes gyakorlatában, melyeket Rékai Miklós néprajztudós rögzített A munkácsi zsidók „terített asztala” című könyvében. A túlélők maradéka egy sajátos hitrendszert alakított ki, melyben a kommunizmus éveiben kialakult puritanizmus a zsidó folklór gazdagságával keveredett. Horvát Éva 1992–1994 között készült képei ennek a különleges világnak, a „munkácsi zsidók” megmaradt maradékának az utolsó három évét örökítik meg.


A kilencvenes évek közepén a „munkácsi zsidók” gyakorlatilag elhagyták a várost, az utána maradtak már más településekről beköltöző zsidók voltak, akik egy rabbi utolsó erőfeszítésére próbáltak egy munkácsi hitközséget alkotni – mára már annak is csak az emléke él. A zsidó diaszpóra egyik legfontosabbika, a munkácsi diaszpóra fizikailag megszűnt. Szellemisége és emléke azonban többféle módon tovább él, mely munkácsi hagyományok láncolatába, mintegy lezáró akkordként Horvát Éva albuma csatlakozik.

A kiállítás március 17-ig lesz látogatható a 2B Galériában.